El sem akarom hinni, hogy olyan szerencsések vagyunk, hogy ezúttal is szuper – és legfőképpen egészséges hetet tudhatunk magunk mögött. Már zsinórban másodjára!

Rögtön hétfő reggel olyan meglepetéssel készült a Kicsi, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Már az ébredés után remek hangulatban volt, jókedvűen készülődtünk és amikor megérkeztünk a bölcsibe, egyedül vette le a benti cipőjét a polcról és huppant le a miniatűr padra felvenni.

Ilyet korábban soha nem csinált, de gondoltam, hogy ha már lúd, legyen kövér és a cipőcsere után nem vettem fel az ölembe, csak szóltam neki, hogy “oké, készen vagyunk, mehetünk az ajtóhoz”.

Továbbra is mosolygósan felkászálódott, odabattyogott a csoportszoba ajtajához, majd felemelte az ökölbe szorított hurkás kis kezét és bekopogott(!). Amint kinyílt a bejárat, fogta magát és betrappolt, úgy, hogy vissza sem nézett, én meg ott álltam teljesen ledöbbenve.

Eddig mindig ölben adtam át és ugyan pár hete már nem sír a reggeli elváláskor, de ez mégis egy teljesen új szint volt. Ráadásul hétfőn!

Nem ez volt az utolsó csoda aznap, amikor mentem érte délután, akkor is kacarászva szaladt ki hozzám, aztán eszébe jutott, hogy nem kapta meg a reggel bevitt kulacsát és addig mutogatott meg ajvékolt a gondozónőknek, amíg oda nem adták neki, majd nevetve megölelt, integett, puszit dobott a tetáknak és elszaladt megkeresni a cipőjét.

Egészen hihetetlen, hogy néhány hete még sírt a reggeli búcsúzkodásnál és akkor is, amikor délután meglátott, most meg már ott tartunk, hogy ennyire jókedvű, egyedül eszik, gond nélkül elalszik és akár másfél-két órát is durmol odabenn.

Annyira boldoggá tett az ő öröme! Közben persze forogtak a fogaskerekek is az agyamban – ez már azt jelenti, hogy tényleg, rendesen beszokott? Most már ez lesz az új norma?

Miközben a Kicsinek ennyire klassz napja volt a bölcsiben, a férjem otthon éppen a keddi kolonoszkópiára készült. Nagyon unta már a diétát és hétfő estére már olyan éhes volt, hogy csillagokat látott, alig várta, hogy másnap végre túl legyen a procedúrán.

Délelőtt fél tízre volt időpontja, így bőven belefért, hogy reggel leadjam a lányokat, utána pedig elvigyem a klinikára. Mivel azt mondták, hogy maga a művelet két órát fog igénybevenni és teljesen felesleges ott üldögélnem, ezért a férjem hazaküldött, hogy addig is tudjak haladni a munkámmal, mielőtt elindulnék vissza érte.

Nagyon megkönnyebbültem, amikor kiszállt a kocsiból, végre vége a pusztító felkészülésnek és az éhezésnek, megcsinálják a tükrözést, reméljük, hogy nem találnak semmi problémát és utána fellélegezhetünk.

El is terveztem, hogy aznap a kedvencét fogom főzni, hogy amikor hazahozom tudjon végre rendesen enni, de alighogy beléptem itthon az ajtón, már hívott is, hogy mehetek vissza érte, mert elaltatták ugyan, de nem tudták megcsinálni a teljes kolonoszkópiát, nem elég tiszták a belei.

A dokik azt mondták, hogy nagyon ritkán ugyan, de előfordul, hogy a két dózis vízben feloldott por nem pucolja ki rendesen a bélrendszert, de ez sajnos azt jelenti, hogy másnap meg kell ismételni a vizsgálatot és ez nyilván nem csak két újabb adag béltisztítással jár, hanem azzal is, hogy még mindig nem ehet semmit.

Nem is értettük, hogy történhet ilyesmi. A férjem pontról pontra betartotta az összes utasítást, csak annyi ételt fogyasztott, ami engedélyezett volt és megitta azt a rengeteg liter vizet is, amit a felkészülés elvárt tőle, de úgy látszik ez az ő sorsa, valamiért mindig az 1%-ba kerül.

Elképesztően sajnáltam, hogy még mindig nem tudhatja maga mögött ezt a hülye procedúrát. Nem elég, hogy negyedik napja éhezik, de csóri ember annyi folyadékot letöltött a torkán, hogy mondtam is neki, hogy szerintem olyan sok víz van benne, hogy ha a nyakába kötnék egy karót, már lehetne gémeskút.

A klinikán azt mondták, hogy ennie nem szabad, maximum üres húslevest lehet fogyasztani (ami megint csak ízesített víz), így végül elnapoltam a kedvenc bolognai spagettit is és egy nagy adag levest főztem helyette, hátha az kicsit jobb kedvre deríti.

Pár óra múlva elindultam a lányokért, de az oviban újabb rossz hírt kaptunk, a Nagy megint nem aludt délután. Már múlt hét végén elkezdett sztrájkolni, de mivel a hétvégén rendesen délelt, ezért ezt betudtam egy egyszeri, kivételes alkalomnak, de hétfőn az óvodában ugyanott (nem) folytatta, ahol pénteken abbahagyta.

Miután elhoztam, azon gondolkoztam, hogy előfordulhat, hogy megérett rá, hogy elhagyjuk a napközbeni alvást, szó nélkül el is fogadtam volna, de ahogy telt az idő, úgy lett egyre nyűgösebb és este hat körül már szó szerint alig állt a lábán.

Borzasztóan nyűgös volt, azon is elsírta magát, hogy fürdés után fel kellett vennie a pizsamáját, nem mehetett rögtön az ágyba, sőt, amikor valamivel később berendeltem a fürdőszobába fogat mosni, már magán kívül zokogott.

Ezzel telt be a pohár, nyilvánvaló volt, hogy még nagyon is szüksége van az délelésre, egyszerűen nem bírja ki a napot, ha nem dől le az oviban, így ahhoz az egyszer már jól bevált módszerhez folyamodtam, hogy ha nem alszik, akkor nem mehet sportfoglalkozásra vagy táncórára délután.

Reggel beszámoltam az új szabályról az óvónéniknek is, sőt, napközben még a délutános műszakot is felhívtam, hogy érdeklődjek, hogy sikerült-e elaludnia, de úgy tűnik, hogy nem volt elég hatásos a beígért büntetés, mert szerdán tovább folytatódott a sztrájk.

A teta, akivel beszéltem, elmondta, hogy még azt sem tudja az ébrenlét okául elkönyvelni, hogy nem voltak adottak a körülmények, csend és nyugalom volt, még a legnagyobbak is aludtak, egyedül az én gyerekem küzdött az alvás ellen mindenféle baromsággal, ami eszébe jutott.

Először a benti cipőjét tette az ágyába, mint egy-egy kisbabát és azt játszotta, hogy altatja őket, aztán amikor azokat elvették tőle, akkor a zokniját vette le és a kezére húzva bábot formált belőlük. Mindenesetre az ígéretemet betartottam, nem mehetett aznap táncolni.

Amikor délután érte mentem, akkor hazáig beszélgettünk, kérdezgettem, hogy mégis mi a baj, miért nem akar odabenn aludni, biztosan szomorú, hogy ki kellett hagynia a szerdai foglalkozást, de fáradtan nem lehet különórára járni ésatöbbi, ésatöbbi…

Azt válaszolta, hogy úgy érzi, hogy nem kényelmes és „nem elég szép” az ágy, így egy hirtelen ötlettől vezérelve a hazaúton lekanyarodtam a Jysk felé és megkértem, hogy válasszon magának egy párnát és két olyan párnahuzatot, ami nagyon tetszik neki.

Elképesztően boldog volt, ahogy a kínálatot nézegette, én pedig reménykedtem, hogy ezzel az egyszerű megoldással át tudjuk vágni a gordiuszi csomót és vissza tudjuk szoktatni az ovis délelésre.

Szerdán délután már nem volt annyira fáradt, mint az előző nap, így sötétedésig a játszótéren maradtunk, hogy a férjem a megismételt kolonoszkópia után békében (és a bolognai-val kettesben) tudjon otthon lenni.

Szerencsére másodjára el tudták végezni a vizsgálatot és minden abszolút tökéletes, a vakbélgyulladás miatt érintett bélszakaszok is regenerálódtak, csak egy 3 miliméteres polipot találtak (amit el is távolítottak), így most már tényleg hátradőlhetünk. A klinikán azért mondták neki, hogy a kétszeri altatás miatt sajnos előfordulhat, hogy még napokig szédelegni fog és hányingere lesz, ezért autót például semmiképpen ne vezessen a hét végéig, de ezt már csak minimális kényelmetlenségként éltük meg az előző napok után.

Hiába próbált keveset és komótosan enni, a hányinger szerda estére mégis hányásba torkollott, de minden nappal egyre jobban van és lassan, de biztosan múlnak el a vizsgálat utóhatásai.

Csütörtökön fogtam a lányokat, a Jysk-ös párnát és elindultunk a reggeli logisztika-körre. A Nagy az oviban büszkén mutogatta fűnek-fának az új ágyneműjét és komoly arcberendezéssel ígérgette, hogy ma mindenképpen fog aludni, de azért az óvónénikkel ismét megegyeztünk, hogy ha megint ökörködne pihenés helyett, akkor aznap sem mehet sportolni.

Valamivel kettő előtt aztán felhívott a délutános teta, hogy a lányom tartotta szavát és nagyon szépen, majd’ másfél órát aludt, egyszer sem kellett rászólni amiatt, hogy mással foglalkozott volna.

A délelés hatása azonnali volt, egyértelműen látszott rajta, hogy milyen energikus és kipihent, sokkal jobb hangulatban telt az esténk, mint a hét korábbi napjaiban.

Nem akartam túlságosan elbízni magam, hátha csak egyszeri alkalomról volt szó, de végül pénteken is gond nélkül elaludt.

Mindeközben a Kicsi is remekelt a bölcsiben, minden egyes nap a saját lábán, jókedvűen trappolt be a csoportba és ugyanazzal a széles mosollyal fogadott délután. Egyre inkább önállósodik, egyedül akar öltözködni és segítség nélkül szeretné a cipőjét felvenni – ami persze a fránya nyelve miatt nem sikerül maradéktalanul, de így is nagyon büszke vagyok rá.

Sajnos „visszafelé” is működik a dolog, egyre ügyesebben szabadul meg mindenféle lábbelitől, rendszeresen rajta kapom, hogy egy-egy rövidebb autóút alatt nem csak a cipőjét, de a zoknijait is lerángatta a lábáról.

Még emlékszem, hogy a Nagy ennyi idősen pontosan ugyanezt csinálta (csak neki ebben a korban valamivel több haja volt 😀 ), szóval lehet, hogy ez egyfajta fejlődési korszak a totyogóknál.

Mindenesetre annyira jó érzés, hogy már nincs gyomorgörcsöm, hogy vajon hogy viseli az intézményt, nem lesem a telefonomat félpercenként, hogy biztosan nem hívtak-e, hogy menjek el érte, mert minden alkalommal azzal fogadnak a teták délután, hogy ismét kicsattanóan vidám volt, táncolt, tapsolt, nevetett egész nap.

Elégedetten tettem le a lantot pénteken és kezdtem készülődni a hétvégére.

Mivel a Kicsi továbbra sem tölt egész napokat a bölcsiben, nagyjából kettő körül szoktam felvenni és onnan egyből a Nagy ovijának az irányába megyünk, hogy az egyik ottani játszótéren múlassuk az időt, amíg a nővérét is fel tudjuk venni – így minden hétköznap jut (az utazáson kívül) legalább egy óra, amit kettesben tudok tölteni vele.

Emiatt egy kicsit úgy éreztem, hogy a Nagy a háttérbe szorult és ugyan rá is jut minden nap minőségi idő, de olyankor általában a húga is ott van, így arra nem nagyon volt mostanában lehetőségünk, hogy csak mi ketten csináljunk valami „nagylányos” programot.

Szombatra a férjem már elég jól érezte magát ahhoz, hogy a Kicsit pesztrálja, így már rögtön délelőtt elvitte sétálni, amíg mi az elsőszülöttömmel közösen kézműveskedtünk otthon, délutánra pedig az volt a terv, hogy múzeumba megyünk.

Hamar elkészültünk a faleveles, őszi tökünkkel, kitettük a bejárati ajtóra, majd mire a Kicsi hazaért az apjával, már az aznapi ebédünket is megfőztük.

Délben aztán szépen elaludtak mind a ketten, a szundi után pedig négyesben elindultunk a belvárosba, hogy a Nagyot és engem kidobjanak a természettudományi múzeumnál.

Felújítás miatt sokáig zárva volt az épület és csak idén, október elején nyitott újra egy teljesen új kiállítással, így mindketten nagyon izgatottak voltunk, hogy pontosan mit is fogunk látni.

A lányomat egyértelműen a dínók és fosszíliák érdekelték a leginkább, de végül legalább annyira érdekesnek találta az evolúciót bemutató csontvázakat és a preparált, kitömött állatokat is.

Nagyon érdekes, hogy gyerekek számára is kiemelten reklámozzák az új tárlatot, mégis rengeteg bemutatott holmi csak úgy ott van a kiállítótér közepén, mindenféle védőkorlát vagy üveg nélkül, így elég komoly kihívás volt a mindent állandóan összefogdosó négyévesemet visszatartani attól, hogy letapogassa az ősemberek és -állatok csontjait.

Nem tudom hányszor hagyta el a számat a „szemünkkel nézzük meg, nem a kezünkkel” mondat, de még így is nagyon jól éreztük magunkat mindketten és – hála a villamossínek felújításának a belvárosban – csak egy hosszú séta után, nem sokkal sötétedés előtt értünk haza.

Vasárnap aztán már négyesben töltöttük az idő nagy részét, már korán reggel megindultuk a játszótérre. Talán ez a legnagyobb előnye, hogy mindkét gyerekem koránkelő, az elsők között tudunk mindenhová odaérni és bár még elég hűvös volt – szinte látszott a lehelletünk – de a nap sugarai is egyre erősebbek sütöttek a fák között, így csodálatos, igazi őszi időben sétálhattunk a reggel nyolckor szinte teljesen néptelen városi parkban.

A szombaton készült kajából még maradt vasárnapra is, így nem kellett sehová sietnünk, egészen addig maradtunk, amíg a lányok délelése miatt haza nem kellett indulnunk.

Délután a Kicsi felügyelete alatt és a Nagy szorgos kezei segítségével tököt sütöttünk, amiből aztán két tálca fahéjas, sütőtökös muffin készült. Még csilivili narancssárga, tökmintás papírkapszlijaink és a kész sütibe beleszúrható díszeink is voltak, hogy még dekoratívabb legyen az édes őszi csemege.

Ahogy közeledett az este, észrevettem, hogy a Kicsi egyre nyűgösebb, piros az arca és az orra is folyik, el is könyveltem, hogy biztosan le fog betegedni és gondolatban már treníroztam magam, hogy két teljes hét bölcsi után, másnap itthon kell tartanom.

Nagyjából tizenöt percenként mértem a lázát, folyamatosan 37 fok alatti számokat mutatott az érintésmentes digitális lázmérő kijelzője, amit nem akartam elhinni, így a biztonság kedvéért megnéztem a sima higanyossal is, de – hiába a piros orca – aszerint sem volt még csak hőemelkedése sem.

Nagyon látványosan szenvedett szegény és eltelt jó pár óra, mire eljutott az agyamig, hogy folyamatosan az ujjait rágja és amikor megengedte, hogy belenézzek a szájába, ki is derült, hogy alul két nagyörlője is éppen az áttörés határán van.

Akkor ezért ennyire nyűgös és az orra is emiatt folyik!

Nem akartam neki rögtön gyógyszert adni, inkább az éjszakára tartogattam a nehéztüzérséget, így jobb híján a mindig hatásos „hisztimentesítő” procedúrához folyamodtunk és kivittük a lányokat a sötétben a játszótérre.

A Kicsit mintha kicserélték volna abban a pillanatban, ahogy megérezte a hideg levegőt a bőrén, jókedvűen játszott, így nem is mertünk hazamenni csak akkor, amikor már nem tudtuk tovább halogatni az esti fektetést.

Megkapta a fájdalomcsillapítót is, mielőtt betettem éjjelre a kiságyába és onnantól kezdve reménykedtünk a legjobbakban.

Remélem, hogy hétfő reggelre végre kibújik mind a két bűnös fog és visszatérhetünk a már-már szokásosnak számító, békés, egészséges hétköznapjainkhoz.

Salty