Pénteken érkezett a csomag Magyarországról. Örültem, hogy ilyen gyorsan megjött. Ha a lányok hamar elalszanak a bölcsi és az ovi után, akkor már ma el tudom kezdeni és vasárnap estig be is fejezem.

Izgatottan téptem le a ragasztószalagot a pici dobozról, a kicsomagolt könyvet kitettem a konyhaasztalra, aztán elindultam a gyerekekért.

Mindketten nagyon fáradtak voltak, már nyolc előtt elpilledtek, én pedig olvasni kezdtem és csak valamivel éjfél után, az utolsó oldalon hagytam abba. Teljesen beszippantott a négy nő története.

Nóra, Krisztina, Rebeka és Vanda életén keresztül négy különböző sorsot ismerhetünk meg. Az anyagi kilátástalanság miatt ketten közülük áruba bocsátják a testüket és a fiatalságukat a gyors pénzkeresés reményében, a másik két nő pedig bármit megtenne és bármekkora összeget kifizetne, hogy végre gyerekük születhessen.

Éppen ebből kifolyólag, számítottam rá, hogy a szereplők útjai a történet egy pontján keresztezni fogják egymást, de mégsem a megismerkedés katarzisa a fókusz, sőt, van, hogy a sztori csak sejtet és az olvasó fantáziájára bízza a végkifejletet.

Betekintést nyerhetünk az „eladók” és a „vásárlók” lelki gyötrelmeibe is, tudjuk, hogy a felek milyen fizikai, mentális és érzelmi kínokat állnak ki, hogy elérjék, amit szeretnének, így kimondottan nehéz oldalt választani, maradéktalanul egyetérteni vagy csak őszintén drukkolni bármelyik nőnek is, mert az egyik álma csak egy másik nyomora árán válhat valósággá.

Az életszagú fejezeteken keresztül könnyű beleképzelni magunkat a szereplők helyébe. Ha akkor és ott nem találkozom a férjemmel; ha megismerkedünk ugyan, de a gyerekvállalás nem úgy zajlik, hogy a döntés után szinte azonnal teherbe esem, akkor egy évtized múlva élhetném Nóra vagy Krisztina életét.

Élénken él az emlékeimben a Vandán keresztül megismert csóró kollégista lét is, amikor nem félretett pénzre, csak anyagi szabadságra és néhány szebb holmira vágytam, de talán Rebeka története érintett meg a leginkább.

Mert Rebeka én vagyok. A két kicsi gyerekemmel, a boldog családommal, a szerető és odaadó férjemmel, akivel bár nem élünk kimondottan nagy lábon, de együtt minden szükségesre megteremtjük a rávalót. Borzasztó belegondolni, hogy néhány szerencsétlen véletlen választ el attól, hogy akár én magam is az ő sorsára jussak.

Most persze azt gondolom, hogy biztosan megoldanám máshogy, muszáj, hogy legyen más lehetőség, de mégsem tudok pálcát törni a feje felett, hogy a saját gyerekei érdekében rászánta magát a béranyaságra, mert kik azok, akikért bármire képesek vagyunk, ha nem ők?

Ahogy nem tudom elítélni a Nórákat vagy a Krisztinákat sem, akik részben a saját döntéseik következményeként, részben rajtuk kívülálló okok miatt kifutottak az időből vagy a testük intett be a gyerekprojektnek és csak a próbálkozás évtizedei alatt tucatnyi termékenységi specialistától – valódi orvosoktól vagy kuruzslóktól -, lesütött szemmel végighallgatott borús ítéletek kellettek ahhoz, hogy lelkileg feldolgozzák, hogy ők nem képesek az egyik legalapvetőbb emberi funkcióra, a reprodukcióra.

Bármelyikünk lehetne a helyükben.

Az egyetemi éveink alatt sokan voltunk Vandák, akikből később a gyerekeik születésével büszke, megtörhetetlen Rebekák váltak és bőven vannak olyan Nórák és Krisztinák is, akik a jólétük ellenére szívesen cserélnének bármelyik szűkölködő családanyával.

A „Mennyit adtál érte?” cím pedig amilyen rövid, legalább annyira zseniális, mert a termékenységi piacon vagy készpénzben vagy a fiatal testünkkel fizethetünk, de borravalóként a mentális egészségünket mindenképpen ott hagyjuk.

Talán ezért bőgtem végig több oldalt is és ezért érzem úgy, hogy végtelenül szerencsés vagyok. Egyelőre.

Ti olvastátok már?

Salty