Nagyon szuper hetünk volt! De tényleg! Jó, az igaz, hogy nem volt túl magasan a léc, a legutóbbi hétvége után már azzal is beértem volna, ha ebben a hét napban senki nem hány le, de ezt sikerült sokszorosan túlteljesíteni.

Hétfőre szépen összeszedtük magunkat és reggel megindultunk a szokásos ovi-bölcsi fuvarra. Eléggé aggódtam, hogy hogy fogja a Kicsi a benti alvást abszolválni, mert ugyan pénteken végre valahára sikerült odabenn kidőlnie, de azóta eltelt két itthon töltött nap, így nem voltam túl derűlátó ezzel kapcsolatban.

A tetákkal a már bejáratott felállásban állapodtunk meg, hogy fél egy-egy körül hívnak, ha addigra még mindig nem sikerült elaltatni a gyereket és úgy is készültem, hogy valószínű, hogy ismét el kell majd hoznom, de végül nem csörgött a telefonom, így csak kettő körül indultam el a bölcsibe.

Már az is őszintén meglepett, amikor a gondozók beszámoltak róla, hogy mindenféle simogatás és tutujgatás nélkül, ügyesen elaludt magától, de a nap híre egyértelműen az volt, hogy milyen jól érezte magát egész délelőtt, szinte kicsattant a boldogságtól, még a reggeli zenés foglalkozáson is folyamatosan rütyőzött és tapsikolt örömében.

Az már csak a hab a tortán, hogy a rengeteg itthoni gyakorlás után most már a bölcsiben is mindent teljesen önállóan, az evőeszközöket helyesen használva eszik és az étkezések közben egyre kevesebb rumlit csinál – ezen a héten pl. csak egyszer kellett odabenn átöltöztetniük, azt is amiatt, mert véletlenül magára borított egy fél pohárnyi vizet.

Mivel nem csak a hangulata volt a héten tökéletes, hanem kivételesen kicsattanóan egészségesnek is tűnt (még az orra sem folyt!), arra jutottam, hogy felhívom a gyerekorvosunkat és megpróbálom velük megbeszélni, hogy ne 1-2 hét múlvára adjanak időpontot (mert addigra tuti, hogy újra lebetegszik), hanem suvasszanak be minket két páciens közé az elkövetkezendő napok valamelyikén és adják be végre a Kicsinek a bárányhimlő elleni oltást.

Itt egyelőre még nem kötelező ez a védőoltás, de a Nagynak is megvettük külön, így egyértelmű volt, hogy a húga is meg fogja kapni.

Igenám, de az oltóanyagot csak a doki által felírt recept birtokában lehet több nappal korábban megrendelni a gyógyszertárban, ahol a kiszállítás után, a megfelelő hőmérsékleten tárolva várja, hogy mikor megyünk beadatni.

Mivel a receptet már a legutóbbi, augusztusi látogatásunk során kikértem és rögtön akkor, a vizsgálat után át is battyogtunk az SZTK-val szomszédos patikába, hogy leadjuk a rendelést, ezért az oltás már szó szerint hetek óta ott várakozott, hogy mikor tudunk érte menni.

Eredetileg valamikor szeptember közepére volt időpontunk, hogy beadják neki és mivel az ampulláért csak akkor kell fizetni a gyógyszertárban, amikor átvesszük, így a pontos dátumot nyilván jeleztem is feléjük, csak akkor még nem tudtuk, hogy a gyerek azokban a napokban pont beteg lesz, így nem fogják tudni beoltani.

A terminus napján aztán végigtelefonáltam a rendelőt és a gyógyszertárat is, hogy lemondjam az időpontot és az átvételt is, de arról fogalmam sem volt, hogy mikor lesz lehetőségünk bepótolni. A patika egy héttel kitolta a fizetés határidejét, hiába mondtam nekik, hogy nem tudom megígérni, hogy ennyi idő elég lesz ahhoz, hogy a lányom felgyógyuljon (esetleg ne betegedjen le újra) és még az orvos is tudjon fogadni minket, de amikor felajánlottam, hogy nagyon szívesen bemegyek és kifizetem az oltóanyagot, hogy legalább az ára rendezve legyen és csak tárolni kelljen – azt az opciót viszont elutasították.

Nem maradt más választásom, mint egy héttel később ismét telefonálni, hogy még mindig nem tudunk érte menni.

Szerencsére a gyerekorvos asszisztense nagyon megértően állt a helyzethez, tudja ő is, hogy milyen nehéz elcsípni azt a pár napot, amikor a Kicsi egészséges és mivel tényleg nettó három percre szerettük volna a rendelő vendégszeretetét élvezni, belement, hogy két időpont között soron kívül fogadnak minket kedden délután 14-16 óra között.

A lányom már valószínűleg emlékezett a helyszínre és arra, hogy ebben az épületben semmi jó nem szokott történni, mert már a főbejáratnál elkezdett nyüglődni és végigordította a minimális, másfél perces vizsgálatot is az oltás előtt.

Én mindenesetre nagyon megkönnyebbültem, hogy végre túl vagyunk rajta és bár egy hónap múlva még egyszer végig kell majd ugyanezt csinálnunk a második dózissal is, de legalább az első adagot sikeresen megkapta.

A Nagy első intézményes évében volt egy elég jelentős bárányhimlő járvány a bölcsiben, akkor nagyon örültem, hogy addigra ő már felvette mind a két oltást és a betegségnek még csak a szele sem suhintotta meg. Lehet, hogy én aggódom túl, mi is mindannyian túléltük és maximum egy-egy maradandó bőrhibával megúsztuk a dolgot, de egyre többször hallani, hogy a mostani bárányhimlő már nem olyan, mint a kilencvenes években, időközben sokkal agresszívabbá vált, meg különben is, miért kockáztassunk, ha lehet (igaz, hogy méregdrágán) ellene oltatni?

A rendelő felé tartva nagyon sajnáltam, hogy a Kicsinek aznap is olyan mosolygós, kacarászós jó kedve van, erre én majd jól elrontom a szurival, de szerencsére pillanatok alatt túltette magát rajta és pár perccel később már ugyanolyan napsugaras hangulata volt, mint előtte.

Mostanában rákapott, hogy az örömét és a szeretetét nagyon érzékletesen fejezi ki, amikor ölbe vesszük szinte fojtogatóan átöleli a nyakunkat-vállunkat és az egyik kezével még meg is paskolgat, egyfajta szűkszavú dicséretként.

Ha megszállja az ihlet, akkor még egy tátott szájjal kivitelezett, csupa nyál puszit is odacuppant valamelyik szabad bőrfelületünkre és akkor már tényleg nem lehet nem elolvadni. 😊

Időközben persze a nagyobbik lányunk körül is zajlik az élet. Ezen a héten elkezdődtek az oviban azok a különórák, amikre még az év elején feliratkoztunk.

Tavalyról még lehet, hogy emlékeztek rá, hogy járt egy erőnlétet, koncentrációt és egyensúlyt fejlesztő általános sportfoglalkozásra, ezt idénre is megtartottuk, de ezen felül nagyon szeretett volna valami táncos különórán is részt venni és mivel négy éves kor felett már lehetett jelentkezni ritmikára, így arra is beirattuk.

A sportfoglalkozás az előző tanévnek megfelelően, hetente kétszer, délután, de még az óvoda szokásos idejében (15-15:45 között) kerül megrendezésre, de a tánc csak heti egy alkalom és valamivel később, 15:45-kor kezdődik.

A sporttal kapcsolatban meg is kaptunk minden nélkülözhetetlen információt, az oktató már egy héttel az első óra előtt kiértesített mindenkit telefonon, de a ritmika beosztásáról és a szükséges kellékekről, felszerelésről semmiféle hír nem érkezett, így én abban a hitben voltam, hogy az a különóra valószínűleg később kezdődik.

Így esett, hogy szerdán, négy óra előtt valamivel megérkeztem a Nagyért az oviba, aki tornaruhába öltözve, teljes harci díszben fogadott, majd megjegyezte, hogy ő most megy táncolni, fogjam a Kicsit és menjek haza, mert ő még nem tud velünk jönni.

Csak néztem, mint a lukinyúl, hogy ezt mégis hogyan? Senki nem szólt semmit, semmiféle információt nem kaptunk, de nem akartam a lányomat lelombozni, így a babával kettesben elmentünk az egyik közeli játszótérre és majd csak fél ötre mentünk vissza az oviba.

Végtelen türelemmel kivártam, amíg minden gyereket elvisznek a tornateremből, de utána megállítottam az oktatót, hogy akkor most mégis a mi a helyzet, hogyan fog zajlani ez az egész táncóra, mert nekem arról sem volt foglalmam, hogy ma egyáltalán lesz foglalkozás.

Kiderült, hogy ő csak helyettesít, a „rendes tanítónéni” beteg és ez okozta a zavart az éterben. Kicsit húztam a számat, mert attól még igazán jelentkezhettek volna, szeptember 20-ig kellett feliratkozni, volt rá két hetük, hogy értesítsék a résztvevőket, de a Nagy annyira magán kívül volt a boldogságtól, hogy nem panaszkodtam tovább, inkább elengedtem a dolgot.

Amikor hazaértünk, a férjem is jó hírekkel fogadott minket. Éppen, hogy végzett a munkahelyén, amikor felhívta a kórház, hogy hivatalosan is letelt a júniusi műtétje óta a 12 hét rehabilitációs időszak, itt az ideje elmennie a kolonoszkópiára.

Már nagyon vártuk, hogy mikor kap végre zöld lámpát a procedúra és mivel magánúton tervezte megcsináltatni, már hetekkel korábban egyeztetett a klinikával, így mindenki csak arra várt, hogy a kórház mikor hagyja jóvá a vizsgálatot.

Időközben persze gondolkodott, hogy hogy járna a legjobban, arra jutott, hogy a legegyszerűbb az lenne, ha ébren csinálnák az egészet, akkor nem kellene az altatás több napig tartó utóhatásaival is bajlódnia és el is kezdte meggyőzni magát, hogy annyira biztosan nem fáj a dolog, hogy ne lehessen kibírni.

Másnap délelőtt aztán felhívta a klinikát az időpontegyeztetés miatt, de ekkor kiderült, hogy ez a vizsgálat nem sima kolonoszkópia, hanem annak egy sokkal összetettebb verziója és ezt a művelet csak és kizárólag teljes altatásban lehet végezni. Az már csak ráadás, hogy az optimális eredmény érdekében napokkal előtte meg kell kezdenie a felkészülést és azzal a lendülettel át is küldtek neki egy nyolc oldalas(!) útmutatót, hogy pontosan mit kell csinálnia és emiatt időpontot is csak jövő hét elejére kapott.

Nem meglepetés, hogy egyetlen porcikája sem kívánja ezt az egészet, de próbáltam lelket önteni belé azzal, hogy legalább ha most mindent rendben találnak, akkor már csak egy utolsó (korántsem ennyire kellemetlen) CT van hátra és utána már tényleg csak egy rossz emlék lesz az egész vakbél-mizéria.

Mindenesetre pénteken együtt olvasgattuk a klinika által küldött paksamétát, hogy mit szabad ennie és mit nem, hogyan kell elfogyasztani a kolonoszkópiához felírt folyadékot és együtt nézegettük a képes útmutatót, hogy honnan lehet tudni, hogy készen áll a teste a procedúrára.

• Nézd ezt a sötétbarnától sárgáig tartó színskálát, azt mutatja, hogy ha már ilyen sárgát pisilsz, akkor minden rendben és el is kezdhetik a vizsgálatot!
• Az nem a pisi színe…
• Jézus, tényleg? Annak is ilyen citromsárgának kell lennie?
• Na ez az, ki az, aki ilyen fényes sárgát kakil?
• Hát… ezek szerint te fogsz…

Mivel szerencsére egészen péntekig kitartott a családunk minden tagjának az egészsége, aznap rábólintottunk, hogy anyósomék vegyék fel a Nagyot az oviból és ott is aludhatott náluk.

Baka és Deda már jó előre felkészültek a látogatásra, szombaton délelőttre még jegyet is váltottak a hozzájuk közeli gyerekszínházba és elvitték az unokát a Hófehérke és a hét törpe előadásra.

Mindeközben én tele voltam energiával, végtelenül feldobott, hogy ilyen klassz munkahetet tudhatunk magunk mögött, senkinek nem megy a hasa, senki nem hány, a betegség legkisebb jele sem látszik a gyerekeken, így a szombati váratlan „üresedést” kihasználva elmentem az edzőterembe.

Bérletem most nincsen, de a naptárukból kikerestem, hogy mikor lesz a következő HIIT kettlebell óra és mivel pont a „szabad” délelőttünkre esett, úgy gondoltam, hogy majd’ két év kihagyás után a kezdő csoporttal talán meg tudok birkózni.

Azt nem mondanám, hogy el vagyok hízva, de az izmaim annyira leépültek a terhesség és a gyes során, hogy mégis teljesen más alakot látok a tükörben, mint amihez hozzá vagyok szokva és persze maga a mozgás is nagyon hiányzik.

A gyerekek és a betegségszezon kiszámíthatatlansága miatt egyelőre semmiféle rendszeres aktivitásra nem akarok elköteleződni, de szombaton ez a hatvan perces torna nagyon jól esett a puding testemnek.

Az egy óra nem tisztán tréning, ebből még lejön 15-20 perc a bemelegítésre és a végén a nyújtásra, így utólag csak annyit tudok mondani, hogy mázli, hogy részben realista voltam és nem jutott eszembe rögtön a korábban látogatott, másfélszer ilyen hosszú időtartamú haladó csoportba visszatérni.

Bár nehéz volt az edzés ennyi kihagyás után, szombaton este még tombolt bennem az adrenalin és a világ tetején éreztem magam, de vasárnap reggel olyan izomlázzal ébredtem fel, hogy aznap még a klotyóra is csak két fiola magnézium után volt merszem leülni.

Annyi baj legyen, ahogy a volt edzőm mondaná, csak az az izom tud fájni, ami van!

Jövő héten majd igyekszem kiheverni ezt az első alkalmat és ha az univerzum továbbra is kegyes marad hozzánk, akkor lehet, hogy a napokban bevállalom még egyszer; addig pedig örömködök minden egyes bölcsis-ovis baci nélkül túlélt napnak!

Salty



U.i.: Lehet, hogy a napokban már észrevettétek hogy egy picit átalakult az oldal. Mivel újabban elég sok témakörben írok, ezért az élesen elkülöníthető cikkeknek külön rovatot nyitottam a menüben, hogy könnyebben vissza lehessen őket keresni, akkor is, ha a főoldalon már csak az archívumban jelennének meg.
Az új formátum a korábban feltöltött recepteket is érintette (a kézműves ötletek még hátra vannak), de azt sajnos nem vettem észre, hogy minden egyes változtatással automatikusan hírleveleket küld ki a rendszer a feliratkozóknak, így bocsánatot kérek mindenkitől, akit ezzel telespameltem. 😬
Időközben megtaláltam, hogy hol tudom kikapcsolni az automata hírleveleket a módosításokkal kapcsolatban, így ígérem, hogy legközelebb nem fogom teletölteni a postaládátokat!