Megint eseménydús héten vagyunk túl, a napokban sem unatkoztunk, volt itt kérem szépen minden, mint a búcsúban.

Hétfőn szerencsére rögtön egy jó hírrel indítottunk, jóváhagyta a férjem cége a két hónapos apaszabadságát, már csak a helyi TB-nél kellett lejelenteni délután és így már biztos, hogy május-júniusban itthon lesz velünk.

Mostanra már elfáradt mentálisan és fizikálisan is a munkában, ráadásul újabban a háta és a csípője is nagyon rendetlenkedik, ráfér a pihenés. Bár jobb lett volna, de a szabadságolások miatt az nem volt opció, hogy a nyár közepén vegye ki ezt az időszakot, nem akart a kollégáival kitolni, de reméljük, hogy a tavasz végén is jó időnk lesz és ki tudjuk majd a legtöbbet hozni az össznépi itthonlétből és a pihenésre is jut majd elegendő ideje.

A hét többi része eléggé nyögvenyelősen telt, kezdve azzal, hogy a Kicsi megint borzasztóan nyűgös, alig-alig alszik, éjjel milliószor ébred és rengeteget sír. Arra gyanakszom, hogy talán egy újabb foggal küzd, de hiába igyekeztem a szájában vizsgálódni, nem látszik egyértelműen, hogy valahol be lenne gyulladva az ínye.

A fájdalma(?) miatt kedd délután már annyira rossz hangulatban volt, hogy az oda és a visszautat is végigordította az ovifuvar során. Eleinte próbáltam nyugtatgatni – simogattam, énekeltem neki, kapcsoltam gyerekzenét –, de semmi nem használt, nyolcezer decibellel tolta tovább a keserves sírást. Én persze rohadtul sajnáltam, de nem tudtam mit tenni, muszáj volt a forgalomra figyelnem.

Nagyon igyekeztem, hogy balesetmentesen eljussunk a célállomásra, miközben mantráztam a fejemben, hogy „jézusgyerele!”
Annyira borzasztó volt az egész, hogy ez az út simán benne van a top három legrettenetesebb autózásunkban, pedig a toplista élén eddig csak a tanév elejéről voltak erős versenyzők.

Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen jó lenne, ha lenne valami vészhelyzeti megoldásunk, BÁRKI MÁS, aki el tudja vinni, vagy legalább haza tudja hozni a gyereket, de most sajnos a hétköznapi logisztika egy személyben rajtam áll vagy bukik, így meg nyilván a babának is muszáj jönnie.

Ezek után megkönnyebbülés volt, hogy kedd este eszembe jutott, hogy másnap nincs óvoda. Valami oknál fogva, idén rendhagyó módon hétköznapra időzítették a horvát parlamenti választásokat és ennek megfelelően országosan munkaszüneti nappá nyilvánították a szerdát.

Így aztán mind itthon voltunk, de mivel egész nap hideg, esős idő volt, leginkább a lakásban múlattuk az időt. Délután azért kiruccantunk négyesben az egyik nyitva tartó játszóházba, hogy egy kicsit kiviháncolják magukat a lányok, de hazafelé már láttuk gyülekezni a sötét fellegeket.

Tudjátok, ezek azok a nem túl bizalomgerjesztő felhők, amik annyira feketék, hogy pillanatok alatt besötétedik tőlük és semmi jót nem ígérnek. Mi meg nyilvánvalóan egyenesen abba az irányba tartottunk, ahol a lesűrűbben kavarogtak az égen – el is kapott minket a jégeső, futva igyekeztünk be a tető alá, amint leparkoltunk itthon.

Aznap kihasználtam, hogy a férjem is itthon volt és be tudott segíteni a lányokkal, így végre jutott időm egy kis „hazai ügyintézésre” is. Anélkül, hogy jobban belemennék, tavaly nyáron meghalt a biológiai apám (nehezemre esik „édesapának” nevezni), aki után örököltünk a tesómmal egy házat Kelet-Magyarországon.

Igaz, hogy 25 éve semmilyen kapcsolatban nem voltunk vele, se gyerektartást nem fizetett, se nem érdeklődött utánunk semmiféle módon, de ez a törvény, a vérszerinti gyerekei örökölnek utána.

Igenám, de menet közben lett egy élettársa, aki a hagyatéki tárgyalás lezárása óta sem hajlandó elhagyni az ingatlant; személyes, telefonos vagy postai megkeresésekre pedig egészen egyszerűen nem reagál. Most az a helyzet, hogy mivel az öcsém a szó legszorosabb értelmében leszarja az egészet, vagy csak úgy van vele, hogy „ej, ráérünk arra még”, ezért én intézkedem innen, 800 km távolságból.

Anyukám a közelben lakik és nagyon sokat segít, de így is kénytelen voltam ügyvéd után kajtatni, telefonon egyeztetni, birtokvédelmi eljárást indíttatni – csupa-csupa fincsi dolog.

Félreértés ne essék, nem egy kacsalábon forgó palotáról van szó (sőt!), de ha már megörököltük, akkor nem fogom annyiban hagyni a dolgot, hogy ez a nő csak úgy ott lakjon. Talán nem túlzás azt mondani, hogy azok után, hogy apánk semmivel nem járult hozzá a gyerekkorunkhoz és a felnevelésünkhöz, ennyi igazán jár (bár egyébként azt tervezzük, hogy egy alapos felújítás után anyukámnak fogjuk adni).

Kellett ez, mint egy púp a hátamra, de remélem, hogy idővel elrendeződik az ügy.

Csütörtökön is „kihagytuk” az óvodát, mert aznap délelőttre már elő volt jegyezve az autónk a szervízbe, hogy az itt évente közelező műszaki vizsga előtt átnézzék. A Kicsi egész hetes nyűgösködése miatt nem akartam megkísérelni tömegközlekedéssel és három átszállással eljuttatni a Nagyot az oviba, így inkább szülői igazolással itthon tartottam és hármasban bandáztunk együtt.

Persze ahogy az ilyenkor lenni szokott, amikor a leginkább energikusnak és a lehetőségekhez mérten legkipihentebbnek kellene lennem, mert mindkét gyerek itthon lesz, olyankor biztosan nem fog összejönni a dolog.

Szerda éjjel a Kicsit valami nagyon zavarhatta, mert megint szinte óránként ébredt, többször csak hosszas kínlódás után tudtam visszaringatni, hajnal fél háromtól pedig szinte egyáltalán nem aludtam, mert mire végre elnyomott volna az álom, megint felkelt.

Reggel a mosogatórongy hozzám képest Miss World indulónak tűnt, meg is jegyeztem a férjemnek, hogy ha arra jön haza délután a meló után, hogy eszméletlenül fekszem a nappali közepén és le vannak rágva a mellbimbóim, akkor ne keresse a tettest sokáig – egy szőke, kék szemű, nagyjából 72-73 cm magas elkövetőre fókuszáljon.

A kezdeti nehézségek ellenére végül egész jó kis nap kerekedett a rögtönzött oviszünetből. Közösen főztünk, legóztunk; amíg a Kicsi aludt, a Naggyal csináltunk száraz tésztából nyakláncot és még gyurmázni is nekikezdtünk, amit utána meglepően sokáig egyedül folytatott.

Mostanában már többször megfigyeltük, hogy egyre szebben és egyre tovább játszik önállóan is, már nem „büntetés” beküldeni a gyerekszobába lehiggadni egy-egy összezördülés után, mert belekezd valami játékba és akár egy egész órára is ott ragad.

Ez legyen a legkisebb gondunk, sokkal inkább örvendetes, hogy így el tudja magát foglalni!

A jelenléte a húgára nagyon jó hatással van, nem akarja állandóan lepattintani, sokat foglalkozik vele, hajlandó leereszkedni az ő szintjére, hogy együtt tudjanak valami „babás dolgot” csinálni.

Az étkezéseknél is látszik, hogy a Kicsi egyre inkább a nővérét próbálja utánozni, ha együtt eszünk, akkor addig patáliázik, amíg nem kap ő is ugyanolyat, mint a testvére. Iszonyatos kosszal jár a falatkázás, de mindig beadom a derekam és felnegyedelem neki is az áfonyát vagy a puhára sült édesburgonya karikákat, még úgy is, hogy a zsebes előke általában halottnak a csók és jobban járnánk, ha én is felvennék egy vegyvédelmi overállt, amikor egy méternél közelebb ülök hozzá.

Fogalmam sincs, hogy az mennyiben „köszönhető” a testvéri mintának, hogy semmilyen üvegből nem hajlandó inni, csak és kizárólag a hagyományos poharat fogadja el. Van itthon ezerféle csőrös-, 360 fokos varázspohár, de egyiket sem hajlandó a szájába venni, a legkedvesebb edénye egy pici füles pálinkáspohár. Istenbizony nem kondícionáljuk fiatalkorú anonim alkoholistának, de majd’ kiugrik az etetőszékből, ha csak előveszem és teli szájjal vigyorog, miközben kaja után lehajtja a feles vizet. Lehet, hogy csak simán a cumi és cumisüveg undorral függ ez is össze, vagy elképzelhető, hogy ivásban is a nővére példáját akarja hűségesen követni, nem tudom.

A járás beindulása is alakul, rövidebb távolságokat már két lábon tesz meg (jelenleg 5-6 önálló lépésre képes), de hosszabb „utakra” azért még négykézlábra ereszkedik. Ezt annak tudom be, hogy mivel ő már 2,5 hónapja mászik, eléggé „megszokta”, biztonságosnak érzi ezt a módszert, míg például a Nagy nála jóval később indult el négykézláb és összesen talán 2-3 hétig közlekedett ilyenformán, így sokkal hamarabb, félelem nélkül indult el gyalogosan.

Őszintén szólva nem bánnám, ha a Kicsi pár hetet még várna az „igazi járásig”, mert jelenleg 17-es a lába és fogalmam sincs, hogy hol fogok ilyen méretű cipőt találni rá, ha a napokban véglegesen két lábra áll.

A „csajos napot” egy hosszú sétával zártuk, a lányokkal együtt elmentünk a kutyánkkal egy közeli mezőre sétálni és ha már úgyis kiszabadultunk a lakásból, akkor elvittük magunkkal a buborékfújóinkat is és a Naggyal felváltva eregettük a színes gömböket a fűcsomók között kolbászolva.

Mire hazaértünk, addigra a férjem is megérkezett a frissen szervízelt autóval, én pedig elkezdtem készülődni az aznapi énidőmre: a fogorvoshoz!

Írtam róla pár héttel ezelőtt, hogy egy régebbi tömésemet még szerettem volna kicseréltetni, de úgy tűnik, hogy ezzel véget is értek a megpróbáltatásaim, mert csodával határos módon más foltoznivaló nincsen a számban.

Egészen jól egyben vagyok így a szülés után 9 hónappal, talán nem kell majd restaurátort hívnom, ha egyszer abbahagyom a szoptatást.

Péntekre Bakáék bejelentkeztek, hogy szeretnék ők felvenni a Nagyot az oviból, így csak a reggeli fuvart kellett kibírni, de ezúttal a Kicsi szerencsére jobb kedvében volt és sikerült sírás nélkül megúszni a dolgot.

Estére azért még jutott egy kis izgalom. Nyolckor letettem a babát aludni, majd azzal a lendülettel befordultam a gyerekszobába, hogy amíg a férjem a konyhát és a nappalit teszi rendbe, addig én felszámolom a Kicsi által kreált káoszt a szomszédos helyiségben.

Ahogy szinte mindig, most is a kiskonyha volt teljesen feltúrva, így békésen pakolásztam a műanyag muffinokat, a csészéket és a tépőzáras zöldségeket, amikor feltűnt, hogy a teljes készlet „saláta” hiányzik.

Benéztem mindenhová, feltúrtam az összes dobozt és kosarat, de sehol nem találtam, így utolsó opcióként kimentem a férjemhez, hátha neki van valami használható ötlete. A következő beszélgetés zajlott le közöttünk:

– Eltűnt a saláta!
– Mi az, hogy eltűnt a saláta?
– Hát nincs meg! Sehol sem találom!
– Nem lehet, hogy a kutya megette?
– Tény, hogy az eb képes minden szart megenni, de a filc salátaleveleknél szerintem ő is meghúzza a határt!

Majdnem egy órán keresztül kerestük közösen a nyomorult salátát, mert olyan nincs, hogy csak úgy elnyelte a föld. Végül teljesen véletlenül előkerült, de az életben nem gondoltuk volna, hogy hol fogjuk megtalálni!

Még csütörtökön este, fektetés előtt nagyjából 20 perccel küldtük be a Nagyot a szobájába, hogy pakolja el a játékokat, amiket korábban használt és ő abban a felfokozott állapotában („sietnem kell!”) arra jutott, hogy a legegyszerűbb és leggyorsabb megoldás az lesz, ha szépen, metodikusan elrendezi a leveleket a SZŐNYEG ALATT!

Hihetetetlen, komolyan.

A hét vége viszonylag csendesen telt, szombat reggel a férjem sajnos hőemelkedéssel ébredt (ő azt mondja, hogy az arcüreggyulladás, de szerintem a saláta-vadászat hozta ennyire lázba), így a fertőződést elkerülendő, többnyire én pesztráltam a Kicsit.

Délután kettesben mentünk el a Nagyért anyósomékhoz, majd a vasárnapot is javarészt a lányokkal együtt töltöttem. Ebéd utánra elállt az eső, így az átmeneti jó időt kihasználva kinn lődörögtünk, órákat töltöttük azzal, hogy minél több játszóteret meglátogassunk, amolyan ovis kocsmatúra jelleggel.

A tervem, hogy igazán jól lefárasztom őket, valószínűleg bejött, mert a négy óra hintázás, csúszdázás és mászókázás után a Nagy egyszercsak leült a fűbe és egy majd’ négy éves minden komolyságával megjegyezte, hogy „anya, szerintem én mára már eleget játszottam!”

Salty