Még csak múlt héten írtam róla, hogy istenigazából beköszöntött a tavasz, de azóta megérkezett a nyár is. Rögtön hétfőre olyan meleg lett, hogy a kora délutáni órákban már 30 fok felett állt meg a hőmérő higanyszála.

Nem igazán voltunk erre felkészülve.

Írtam már róla korábban, hogy mindkét lányom az év azonos szakában született – mindössze egy hónap különbséggel –, így már terhesen is áldottam a szerencsénket, hogy legalább a Nagy kinőtt ruháiba pont megfelelő tempóban fog belenőni a Kicsi.

Igenám, de azt nem kalkuláltam bele a dologba, hogy az első tavaszi hetekben nyári ruhatárra lesz szükségünk, ahogyan azt sem, hogy a baba lényegesen kisebb lesz a nővérénél. Bár nagyobb súllyal született, de jelenleg mégis majd’ fél kilóval kevesebb, mint a Nagy volt ennyi idősen és ugyan nem mértem meg, de valószínűleg hosszra is „elmarad”, mert még csak mostanában kezdtem előszedni azokat a 74/80-as ruhákat, amiket az elsőszülött karácsony környékén hordott.

Nyilván ezek többnyire meleg, bélelt nadrágok és hosszú ujjú body-k, így hétfőn kénytelenek voltunk a nyakunkba venni a várost, hogy beszerezzünk az időjárásnak és a méretének megfelelőbb holmikat.

Ha már úgyis mentünk, akkor a nagyobbik lányomnak is vettünk néhány új rövidujjú pólót és végre sikerült találnom két csomag megfelelő bugyit is. A „bokszeralsó” típust (régen mi ezt francia bugyinak hívtuk) szereti a legjobban, ezeket találja a legkényelmesebbnek, de amilyen kis giliszta, közel négy évesen még csak 86-92-es méretre van szüksége, ezeknek a kritériumoknak pedig nem olyan könnyű megfelelni.

Hercegnősből nem is találtam csak 98-asat, de beküldtem két körre a szárítóban, így már nem estek le róla. Igaz, hogy utána Elzának nem volt teljesen őszinte a mosolya és egy kicsit meg is olvadt a feje, de a gyereket szerencsére nem zavarta dolog.

A sikeres bevásárlókörutat aznap este egy váratlanul korán érkező jó hír zárta. Megérkeztek a méhnyakrákszűrés utáni laboreredményeim és P2-es értéket produkáltam, így most már tényleg megnyugodhatok, minden rendben van.

A múlt heti betegeskedés után hétfőre már szinte teljesen egészségesnek tűnt a Kicsi, így keddtől azon igyekeztem, hogy visszaálljunk a szokásos rezsimre és megpróbáljuk rendbeszedni a tavaszi szünet és a megfázás által megtépázott napirendünket.

Mivel szinte az összes korábbi pont borult, így első körben felvettem a megfigyelő szerepét, hogy lássam, hogy nagyjából mikorra éhezik meg, mikorra fog elálmosodni és majd az így szerzett adatokból elindulunk valamerre.

Kedden többé-kevésbé a baba jelzéseit követtem, ekkor még mindig valahol a napi két-három alvás között voltunk. Este fél hat körül észrevettem, hogy álmosodik, nem akartam nyolcig szívatni szegény gyereket, így én kis naív letettem egy utolsó gyors szundira.

Ekkor persze még nem gondoltam, hogy ezzel váltottam egy csak odaútra szóló, harmadosztályú menetjegyet a péniszrengetegbe. Annyira bepörgött a mindössze 20 percnyi, kései alvástól, hogy tíz óra is elmúlt mire le tudtam fektetni, addig pizsamában viháncolt a nappaliban.

Ez az apró szösszenet adta meg a lökést, hogy bekeményítsek és véglegesen átálljunk a napi két alvásra.

Nem volt egyszerű kimatekozni, hogy mikor a legérdemesebb lefektetni, mert nem akartam azt sem, hogy a sok autózás „elvesztegetett idő” legyen, de azt sem, hogy mindig a kocsiban aludjon, így végül azt kezdtük el csinálni, hogy délelőtt 10-kor fektetem le először, másodjára pedig az oviba vezető úton alszik 15:30-tól.

Így sajnos az utolsók között veszem fel a Nagyot, de valahol muszáj volt kompromisszumot kötni. Kicsit magammal is kitoltam ezzel a rendszerrel, mert így összesen napi egy-másfél óra „babamentes időm” van otthon, hogy megcsináljak olyan dolgokat, amit a lábam körül sertepertélő padlócirkálóval esélytelen lenne, de szerencsére kevés ilyen házimunka van. Már nagyon jól belejöttünk az „összenőtt életbe”, együtt intézünk mindent, a kényesebb tennivalóknál maximum a hátamra veszem a hordozóban.

Mindenesetre remélem, hogy 1-2 hónapon belül már elkezdhetünk próbálkozni a napi egy alvásra szoktatással is. Legkésőbb a nyár végéig jó lenne tökéletesíteni, hogy a bölcsis napirendre fel tudjam készíteni, de addig azért még van bőven időnk.

Más téren is sokat fejlődött a Kicsi, úgy tűnik, hogy ez a kilenc hónapos mérföldkő igazán jelentősnek bizonyult.

Most már nagyon biztosan áll a lábán kapaszkodás nélkül is, sőt egy-egy lépést már sikerül önállóan tennie, de általában ettől úgy felvidul, hogy a nagy nevetés közepette mindig fenékre ül.

A bútorok mellett, fél kézzel kapaszkodva villámgyorsan szalad, ügyesen navigál a különböző magasságú tárgyak között, már nem kell attól félteni, hogy megüti magát a nagy sietségben. Nagyobb összegben fogadnék rá, hogy jövő héten már arról fogok írni, hogy elkezdett ténylegesen járni is.

Ha csak egy kicsit is a nővéréhez fog hasonlítani – és eddig eléggé úgy tűnik – akkor jó nagy kakiban leszünk. Ő nem mondom, hogy olyan volt, mint egy atombomba, de onnan tudtuk, hogy éppen merre jár, hogy követtük a gombafelhőt.

Pénteken vettem észre, hogy kinőtt egy újabb foga is, de képzeljétek, ez is alul! Csóri gyerek annyira enné már a rendes darabos kaját, de így, hogy felül még mindig nincsenek fogai, ez nem túl nagy előrelépés az ügyben. Legalább most nem szenvedett vele annyira, mint az első kettővel.

Az éjszakáink is alakulnak, már csak kétszer, maximum háromszor ébred, de ez a rendkívüli luxus azzal is együtt jár, hogy a Naggyal már kellőképpen megtapasztalt módon ő is elkezdett részeg polip módjára aludni. Ha egyszer eljutunk odáig, hogy összeköltöztetjük őket a gyerekszobába, remek lesz mindkettőt a szőnyegről meg a bútorok alól összeszedni reggelente.

A testvérével is egyre többet játszanak együtt, érdekli minden, amit a Nagy csinál, rendszeresen feltúrja a gyerekszobát és izgatott áhítattal figyeli, ahogy a nővére kirakózik vagy legóból építkezik. Nagyjából négy-öt másodpercig, aztán pedig ráveti magát minden elérhető darabra, hogy az ő korában jellemző „kóstolós teszttel” tüzetesebben is megvizsgálja a szerzeményeket.

Igencsak egyetértettem azzal, amikor itt említette valaki a kommentek között, hogy testvérek között bizony előfordul, hogy a Nagyot kell megvédeni a Kicsitől, nem csak fordítva, így nagyon igyekszünk azon, hogy ne rondítson bele a nővére játékfolyamataiba és az elsőszülött se érezze úgy, hogy a baba minden alkotását tönkreteszi.

Arra jutottam, hogy az ember átalakul, amikor gyereke születik. Egy csemetével lesz belőle szülő, kettővel bíró, hárommal vagy többel pedig gyakorlatilag kidobó.

A én nagylányom szerencsére nagyon készséges, élvezi, ha ott van mellette a Kicsi, nem félti tőle a játékait, de tudja, hogy nyugodtan bezárkózhat a szobájába, hogy egyedül alkothasson, ha éppen arra van szüksége. Anyaként az azért nagyon szívet melengető tud lenni, amikor együtt „legóznak”, magyarázza a húgának, hogy mi készül, melyik darab mire jó és hová való, még úgy is, hogy a baba legfeljebb annyit válaszol rá, hogy „brrr!”, miközben köpködős nyáltengerrel teríti be a felmutatott kockát.

Ezen a héten nagyon jól működött ez a felállás, a Nagy építette szépen a gigantikus, duplakomfortos ovit, a Kicsi pedig csócsálta az óvodásokat.

Ettől függetlenül sokszor készülünk a nagylányunknak is olyan programmal, ami „csak az övé”, rendszeresen barkácsol az apjával vagy velem kézműveskedik, hogy neki is jusson olyan elfoglaltság, amin nem kell a testvérével osztoznia.

Bízom benne, hogy már most el tudjuk kezdeni megtalálni azt az egyensúlyt, ami a későbbi életünket megkönnyíti és leredukálja a testvérféltékenység miatti vitákat, de persze ez még a jövő zenéje, biztosan lesznek kihívások 1-2-3-sok év múlva is.

A hét végére semmi különöset nem terveztünk, vasárnapra pedig egyébként is adott volt a program, egy újabb családi nap keretében a helyi magyar közösség szervezésében.

Végre egyik gyerek sem volt vállalhatatlanul beteg és az időjárás is megkegyelmezett nekünk, így négyesben kiballagtunk az egyik nagy helyi parkba, ahol már gyülekezett a társaság.

Le a kalappal a szervezés és a főkolomposok befektetett munkája előtt, árnyékban 30+ fokban nem lehetett valami kellemes grillezni, de még ezt is bevállalták, hogy harapnivaló is elérhető legyen az egybegyűlteknek.

Természetesen az óvónénijeink is jelen voltak, mindenféle szabadtéri játékkal és feladattal készültek a legkisebbeknek, az idejüket nem sajnálva cipelték ki a tucatnyi labdát, hullahop karikát és egyéb eszközöket, hogy tartalmas szórakozást tudjanak a gyerekeknek biztosítani.

A Nagy persze a közös játékokon kívül meghódította a közeli játszóteret is, amíg a Kicsi a csoporttársai pár hónapos testvéreivel héderelt a fűben. Még inspirációt is szolgáltatott az egyik nála pár héttel fiatalabb babának, a kisfiú az én lányommal együtt ficánkolva ült fel életében először önállóan!

Szeretem az ilyen összejöveteleket, mert a reggeli-délutáni rohanásban nem nagyon jut időnk szülőként beszélgetni, ilyenkor pedig meg tudjuk egy kicsit jobban ismerni egymást. Egészen elképesztő, hogy harmadik-negyedik generációs családok, ahol csak az egyik nagyszülő vagy dédi beszélt évtizedekkel ezelőtt magyarul még mindig ennyire magukénak érzik a nyelvet, a kultúrát és minden követ megmozgatnak, hogy a legfiatalabb családtagok is kötődjenek ilyenformán az őseikhez.

Nagyon szerencsésnek érzem magunkat, hogy egy ennyire összetartó és elhivatott közösségnek lehetünk a tagjai. Úgy érzem, hogy adott az a fajta háttér és társaság, ami biztosítja a támogatást, hogy külföldön élve se sorvadjon el az anyanyelv, mert én nagyon hiszek abban, hogy a nyelvtudás az egyik legnagyobb „ajándék”, amit egy szülő át tud adni a gyerekeinek. Természetesen sok belefektetett energiát és rengeteg kompromisszumot igényel, ha jól akarja csinálni az ember, de összességében teljesen ingyen van. És ha valami, akkor ez egészen biztosan megéri.

Salty