2023.06.26. – 2023.07.02.

Végül mégsem szültem meg. Azoknak lett igaza, akik azt mondták, hogy a nyákdugó elvesztése után még hetek is eltelhetnek, mire megkezdődik a vajúdás.

Megmondom őszintén, kicsit beetetve érzem magam. A nagylányomnál is így indult a műsor, de a nyákdugó felbukkanása után 3 nappal már a kezemben tartottam az újszülöttet, ezért nem is számítottam rá, hogy most egy teljes hetet (vagy még többet is) várnom kell.

Ráadásul Dr. Gugli szerint a második vagy többedik gyereknél még jelentősebb mérföldkő a nyákdugó elvesztése, hamarabb beindul utána a szülés, mint az elsőgyerekes kismamáknál – nem meglepő hát, hogy ennyire türelmetlenül vártam, hogy történjen már valami.

Kicsit tudathasadásos állapotban voltam egész héten, mert legbelül valamennyire csalódott vagyok, hogy nem szültem meg, de ha reálisan nézem a dolgot, akkor persze tudom, hogy bőven van még ideje a babának, még a terminust sem léptem át, semmivel nem vagyunk „lemaradva”.

Ahhoz tudnám hasonlítani ezt az érzést, mint amikor nagyon hosszú időn keresztül, egy nagyon fontos vizsgára készül az ember. Az utolsó várakozással teli napokban már eljutsz arra a szintre, hogy „ennyi, kész, felkészültem amennyire tudtam, a lehető legjobb tudásom szerint, ennél készebb már nem leszek, csak lennék már túl rajta végre.”

Nem tudom, hogy a hétfői történteknek köszönhető vagy csak beképzeltem magamnak, de az elmúlt napokban egyre több olyan testi változást is tapasztaltam, amiket akár már a szülés előjeleiként is lehet értelmezni.

Igazi összehúzódásaim nem voltak (legalábbis nem elég erősek ahhoz, hogy felkapjam rá a fejemet), de naponta többször is keményedett a hasam alja és szinte folyamatosan érzem a nyomást a medencémnél és a derekamnál is.

Felkerülhet a listára a folyamatos hányinger és meg-megjelenő hasmenés is, bár ezt nem akarom egyértelműen a közeledő szülés számlájára írni.

Az elmúlt két hétben minden egyes nap megittam 1-1,5 liter málnalevél teát a korábban már bevezetett datolyás smoothie-k mellé, simán lehet, hogy csak amiatt kavarog a gyomrom, hogy nagy mennyiségben fogyasztom ezeket a borzalmakat.

Ha engem kérdeztek, a málnalevél tea emberi fogyasztásra gyakorlatilag alkalmatlan, olyan íze van, mint amilyennek a savat képzelem a ceruzaelemekben, de az ember lánya sok mindent hajlandó a szájába venni, ha könnyű szülésről és a persely épségéről van szó.

Az újdonsült tüneteim elemzése mellett ismét bevetettem az előző vajúdásom során már remekül bevált „lila vonal” csekkolást.

A boldog tudatlanságban létezők kedvéért kifejtem egy kicsit bővebben a dolgot: az van, hogy a nők jelentős részénél manuális, belső vizsgálat nélkül is nyomon követhető a méhszáj tágulása, mert a farpofák között megjelenik egy sötét, lila színű vonal, aminek a hosszából következtetni lehet a tágulás mértékére.

A legutóbbi terhességem végén 2-2,5 napig itthon vajúdtam mielőtt bementünk volna a kórházba, és meglepően pontos eredményt mutatott a házi ellenőrzés – a szülőszobára történő felvételnél megerősítették, hogy valóban 3 centiméterre voltam nyitva, pont annyira, amennyit a lila vonal alapján magamnak becsültem.

Még akkor kifejlesztettem egy remek módszert a vonal mustrálására, most is ezt alkalmazom, hogy egyedül is be tudjak nézni a jobb és a bal félteke közé – csak egy szelfibot és a telefonom kell hozzá.

Megkérhetném a férjemet is, hogy csekkolja a dolgot, látta már úgyis minden részemet, meg benn volt az első szülésemnél is, de valamiért fontosnak érzem, hogy még ezek tudatában is őrizgessük a misztériumot. Csak akkor nézegesse a kőművesdekoltázsomat, ha van arrafelé valami mindkettőnk számára kölcsönösen élvezetes teendője!

A héten végre ő is megkezdte az apasági szabadságát, így most kettesben hesszelünk itthon minden egyes nap. Nem is emlékszem már rá, hogy mikor voltunk utoljára ennyire gondtalanok, mikor volt rá példa, hogy nincs semmi elintéznivalónk vagy olyan teendőnk, ami nem tűr halogatást.

Már rögtön az első napokban nagyon természetesen belesimultunk a közösen végzett semmittevésbe, szinte azonnal kialakult az a ritmus, amit az együtt töltött idő alatt követünk.

Reggel általában én viszem a lányunkat a bölcsibe, addig a férjem otthon elpakolja az éjszaka és a gyerek reggeli készülődésének a martalékait, majd kávét főz és reggelit készít, hogy amikor hazaérek együtt tudjunk lakmározni. Utána pedig közösen elvisszük a kutyánkat sétálni.

A délelőtt többi részében általában mindketten a saját dolgainkkal vagyunk elfoglalva. Az én esetemben ez azt jelenti, hogy kosztümös drámákat nézek, együgyű, romantikus könyveken szipogok, keresek magamnak valami tennivalót a lakásban vagy csak elmegyek vásárolni, hogy beszerezzek valami elengedhetetlennek ítélt holmit otthonra.

Az ebédet többnyire közösen készítjük el, majd együtt költjük el a nappaliban a TV előtt, miközben a szokásos sorozatgyilkosos szériánk következő epizódját nézzük.

Olyan meghitt és békés ez a lelassult „együtt létezés”, hogy a héten kétszer is elaludtam ebéd után, pedig erre legalább 10 éve nem volt példa. Remélem, hogy ez a pár óra extra nyugalom hozzásegít majd ahhoz is, hogy kipihentebben menjek szülni, amikor eljön az ideje.

Akármennyire is élvezzük, hogy kettesben töltjük a napjainkat és akármennyire is nosztalgikus, hogy úgy viselkedünk, mint a kapcsolatunk elején, amikor még gyerektelenek voltunk és csak egymásra és saját magunkra volt gondunk – azért mégiscsak hiányoljuk a lányunkat mindketten.

Rengetegszer kapjuk azon magunkat, hogy a közös képeinket nézegetjük, vagy csak feldob a telefonunk egy értesítést, hogy „tessék, itt egy fotó 1-2-3 évvel ezelőttről” és akkor párás szemmel álmélkodunk, hogy „azt nézd, milyen kis hurkás volt!”, „emlékszel, hogy meglepődött, amikor először átfordult?” és közben titokban mindketten arra gondolunk, hogy már nem kell sokat aludni és megint lesz egy pufi, babaillatú újszülött a lakásban, akivel újra átélhetjük ezeket a pillanatokat.

Az első kettesben töltött pár nap után gyorsan el is döntöttük, hogy jövő héten 1-2 napra kivesszük a lányunkat a bölcsiből, hogy meg ne makkanjunk a saját szentimentalitásunk által generált szülői szeparációs szorongásunkban és beiktatunk egy állatkerti látogatást vagy akár egy egész napos játszóterezést, hogy a lányunk kedvére is tegyünk.

Ő egyébként nagyon szívesen jár a bölcsibe, minden reggel egyre önállóbban próbál készülődni, várja, hogy indulhassunk és legtöbbször vissza sem néz, úgy szalad be a csoportba a pajtásai közé.

A „nagylányosodás” is szintet lépett, most már a ruháit is egyedül akarja felvenni, többé-kevésbé sikerül is neki, miközben az orra alatt dörmögi, hogy „minden lyukba egy láb”.

Az elmúlt napokban a bilit is maga mögött hagyta, most már csak a wc-be hajlandó intézni a dolgát, bár maga a procedúra olyan körülményes, hogy én többször már rég bepisiltem volna, ha minden alkalommal ennyi ideig tartana feltornáznom a sejhajom a deszkára.

Úgy néz ki a dolog, hogy először odakészíti a kis sámliját a wc elé, majd felrakja a szűkítőt a deszkára. Aztán bokáig letolja a nadrágját és a bugyiját, majd ebben az állapotában próbál a sámlira fellépni, ami rendkívül szórakoztató ugyan, de kevésbé eredményes. A sámlin állva jön a következő akadály, fel kell magát húznia a szűkítőre, ami nem olyan egyszerű, mint az elsőre tűnik, de szerencsére van a két oldalán kapaszkodója, így iszonyú nehézségek árán, de végül sikerül mindig felkecmeregnie a trónusra.

Segíteni természetesen nem lehet, mert „anya, egyedül is tudom!”, de néhány messziről, óvatosan bedobott tanácsot azért néha megfogad és minden alkalommal egy kicsit egyszerűbbé válik a dolog.

Nem tudom, hogy a „nagylányos” viselkedéssel hozható összefüggésbe, vagy tudat alatt ő is érzi, hogy nemsokára megszületik a kistestvére, de mostanában rengeteget babázik.

A babát mindenhová vinni kell, folyamatosan tologatja a játék babakocsiban, ringatja, minden este meg is fürdeti, majd maga mellé fekteti aludni.

Nagyon várom már, hogy mi lesz a reakciója, amikor először megpillantja a kishúgát és hogy fog hozzá viszonyulni, amikor rádöbben, hogy most már ő is itt fog velünk együtt lakni, nem csak átmenetileg hozzuk haza.

A múlt heti posztomban túl hamar elbíztam magam, most inkább nem jósolok semmit, már csak reménykedem, hogy túlhordani nem fogom és még a terminus előtt a kezembe vehetem a kisebbik lányomat.

Idővel – annak tudatában, hogy ezek az utolsó napok – biztosan hiányozni fog a terhesség, de most úgy érzem, hogy elég volt ennyi belőle. Panaszra semmi okom, nem volt megerőltető, kiélveztem minden percét, de most már szeretném visszakapni a saját testemet.

Ha később maga alá gyűr a hormonális nosztalgia, akkor majd emlékeztetem magam minden egyes alkalomra, amikor nedvességet éreztem a lábaim között és nem tudtam, hogy most a magzatvíz folyik, bepisiltem vagy csak megint izzad a combhajlatom a kánikulában.

Nem merem leírni, hogy most már TÉNYLEG ez lesz az utolsó naplóbejegyzés, de azért rendületlenül optimista vagyok. Teljes doboz datolyát már nem is veszek, csak a kimérősből hozom haza a szükséges darabszámot kétnaponta.

Salty