2023.01.09. – 2023.01.15.

Ez a hét a terhesség esetén kötelező vércsoport megállapítással indult. Mondanám, hogy szabad akaratomból szerveztem a vizsgálatot keddre, de nem sok igazság lenne benne. Ha rajtam múlt volna, el sem mentem volna – de ha már muszáj, akkor inkább hamarabb, mint később.

Eme remek teendőt még a decemberi 12. heti vizsgálaton utalta ki a nőgyógyászom asszisztense, majd hozzátette, hogy ráérek majd valamikor januárban elmenni, nem kell a két ünnep között emiatt szaladgálnom. Nagyszerű.

A vércsoport vizsgálat eredményét csak a hivatalos transzfúziós center által kiállított papírral fogadják el, így akinek erre van szüksége, annak muszáj oda mennie.

Mi a város legdélebbi csücskében lakunk, az intézet pedig természetesen a legészakibb ponton található, ahová csak a belvároson keresztül lehet eljutni. Ha a reggeli órákban beírom a GPS-be a célállomást, akkor az útvonal kétharmada „piros”, így azt hiszem érthető, hogy nem túlzottan volt kedvem a véremet górcső alá venni.

Pláne, hogy ezt már egyszer meg kellett csináltatni 3 éve is (akkor nem is rinyáltam miatta), el is tettem szépen a hivatalos, lepecsételt papírt amit akkor kaptam és amin ötvenes betűmérettel fel van tüntetve a vércsoportom.

Az ominózus beszélgetés során – én kis naív – rögtön előtúrtam az igazolást és lobogtattam az asszisztens előtt, hogy „nekem ilyen már van, én már tudom a vércsoportom, nem kell megint mennem”, de erre a szó szerinti válasz a következő volt: „sajnos minden alkalommal újra meg kell állapítani, friss papír szükséges, biztos, ami biztos”.

Tessék? Ezen a ponton azért seggig szaladt a szemöldököm – mi az, hogy biztos, ami biztos? Ez a vércsoportom, nem a hatos lottó!

…de sajnos nem volt mit tenni, kénytelen voltam feláldozni magam a szent bürokrácia oltárán és elbumlizni a legnagyobb csúcsforgalomban a város másik végébe, hogy megmondják, hogy a vércsoportom – mindenki legnagyobb meglepetésére – még mindig 0+.

Öröm az ürömben, hogy nem volt annyira borzasztó a dolog, mint amire számítottam. Még be sem fejeztem a vizsgálathoz szükséges papír kitöltését, már szólítottak és a hazaút is rövidebb volt, mint amivel előzetesen kalkuláltam.

Legalább ezt is lehúzhatom a listáról.

Mióta nyíltan beszélek a terhességemről, írom a naplót és „az internet is tudja” is hogy babát várok, azóta szinte csak újszülött holmik és kismama ruhák reklámjai jelennek meg minden online felületen.

Nem bánom egyébként, ha van időm, akkor szívesen böngészem, hogy mi változott az elmúlt 3 év alatt, van-e valami új innováció, amivel könnyebb babázni vagy amire az első gyerekünkkel nem gondoltunk.

Korban elég közel lesznek egymáshoz a gyerekeink, így természetesen még mindenünk megvan, amit annak idején a lányunknak vettünk. A mostani újszülött bevásárlólistánkon egyelőre egyetlen tétel árválkodik (pelenka), minden más már van itthon.

A babaholmiknál külön előny, hogy mindketten nyári születésűek, így nagyjából ugyanolyan méretben lesz szükség a lengébb nyári öltözetre és télen az overállra is.

Sok uniszex ruhája van/volt a lányomnak, amit akkor is fogunk tudni használni, ha most fiúnk születik, de abban biztos vagyok, hogy bármilyen nemű is lesz, el fogok csábulni pár új rugdalózóra és body-ra. Nem is baj, a második gyereknek is jár néhány saját holmi, ne csak a nővére kinőtt ruháit hordja – de az biztos, hogy túlzásba nem fogok esni.

Mivel a szülés még jóval odébb van, most a kismamaruhákkal vagyok könnyebben meggyőzhető. Írtam már róla, hogy nem sok pocakos holmim van, legutóbb a karantén és a véget nem érő home office miatt csak néhány elengedhetetlen dolgot szereztem be. Ráadásul a nyári babáknál előny, hogy a jó idő beköszöntével ruhákkal jól át lehet vészelni a szülésig hátralévő időszakot, így akkor nem koncentráltam kimondottan kismama holmikra.

Most viszont olyan baráti áron jött szembe néhány üzlet hirdetése, hogy nem tudtam ellenállni. Belevetettem magam a online vásárlásba és átböngésztem a kismama menüpont összes elemét.

Igyekeztem olyan holmikat válogatni, amik pocakkal és szoptatáshoz is hasznosak, így a szülés után is fogom tudni őket hordani. Ezzel remekül meg is győztem magam, hogy lám-lám, nem is pazarlás ennyi új ruha, hiszen sokáig fogom őket használni!

A legmeglepőbb felfedezés viszont a kismama fehérneműk között ért. Tudjátok mit találtam? Ülep nélküli bugyikat! Nem vagyok benne biztos, hogy a kérdéses üzlet e-kereskedelemért felelős csapatában van-e bárkinek gyereke, de én rendkívül szórakoztatónak találtam a javaslatot.

A logika gondolom az volt, hogy megkönnyíti a nőgyógyászati vizsgálatokat és ráadásként szülni is lehet benne, de valószínűnek tartom, hogy a rendeltetésszerű használatot tekintve nem erre gondolt a költő. 😀

A férjemmel ezen a héten ünnepeltük a megismerkedésünk 7. évfordulóját, amit szerettünk volna kettesben, egy hétvégi kirándulás során megünnepelni. (Tudtam én, hogy meg kellett volna rendelnem azt a nyitott bugyit!)

Olaszországban külön-külön már jártunk, de együtt még nem, így arra esett a választásunk, hogy autóval átruccanunk az északi tartományokba, eltöltünk pár napot a Dolomitoknál és meglátogatjuk Velencét is.

Utoljára akkor kirándultunk együtt, amikor a lányomat vártunk, már mindkettőnknek hiányzott, hogy kettesben utazhassunk valahová. Most, hogy megint terhes vagyok, ez az utazás is afféle babymoon-ként funkcionált, a szülés után egy darabig úgysem lesz alkalmunk hosszabb időt kettesben tölteni.

Szerencsére Baka és Deda is azonnal ráharaptak a lehetőségre, hogy egy egész hétvégét együtt tölthetnek az unokával, sőt azt is felajánlották, hogy induljunk el pénteken, majd ők elhozzák a csemetét a bölcsődéből.

Így aztán pénteken reggel elvittük a gyereket a bölcsibe, majd leadtuk a négylábú családtagot is a kutyanapközibe és elindultunk az évfordulós kalandunkra.

Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy olyan nagyszülők jutottak nekünk, akik ennyire lelkesen, időn-energián nem spórolva szeretnek unokázni, mert így mi is könnyű szívvel bízzuk rájuk a gyereket és a lányom is nagyon élvezi a velük töltött időt.

Amíg mi szombaton Velence keskeny sikátorain és aprócska hídjain keresztül andalogtunk, ők komplett programmal készültek az unokázós hétvégére.

Délelőtt elmentek együtt egy kimondottan kisebb gyerekeknek szóló, a farm életét bemutató, interaktív kiállításra. A látogató lurkók a bejáratnál kaptak egy zöld köténykét és rögtön be is állhattak a „munkába”.

A mezőgazdaságot és állattenyésztést bemutató kirakók, memóriajátékok mellett a gazdák teendőibe is betekintést nyerhettek és kipróbálhatták magukat különböző feladatokban.

Volt lehetőség leveleket gereblyézni, magvakat ültetni, (mű)tehenet fejni, almát szedni és készültek egy játék villás targoncával is, amivel a vállalkozó kedvű csemeték raklapokat szállíthattak egyik helyről a másikra.

A lányom természetesen teljes extázisban futott egyik állomástól a másikig és hazáig sírt, amikor eljött az ideje, hogy elinduljanak. Apósom persze nem bírta sokáig a krokodilkönnyeket, szinte azonnal meg is ígérte, hogy másnap is visszamennek, így a vasárnap délelőttöt is „a farmon” töltötték.

Két országgal arrébb mi is nagyon jól éreztük magunkat, rengeteg képet csináltunk, sokat pihentünk és persze minden étkezésnél bőszen teszteltük az olasz konyha remekműveit.

Valószínűleg ennek (és a hotelbeli svédasztalos reggelinek) köszönhető, hogy a 15. hét végére eléggé kikerekedtem és az első plusz kilót is sikerült magamra szednem. Reggel, éhgyomorra még nincs igazi terheshasam, de napközben legalább már nem úgy nézek ki, mint aki kétszer repetázott a menzán.

Az utazás során persze nem feledkeztünk el az otthoniakról sem, szakítottunk időt arra is, hogy valami praktikus szuvenírt vásároljunk mindenkinek.

Velencében találtunk egy árust, aki különböző gyerekholmikat árult, de az igazi különlegesség az volt, hogy mindegyikbe belehímezte a megajándékozott csemete nevét. Tőle vettünk a lányomnak egy fonalhajú plüss babát, aminek a kötényére rávarrattuk a nevét.

A nagyszülőknek olasz sajtokkal és édességekkel készültünk, de az utolsó pillanatban sikerült valami maradandó meglepetést is találnunk. Baka és Deda gyűjtik a különleges kismalac figurákat, ehhez a kollekcióhoz tudtunk egy rózsaszín, muránói üveg röfivel hozzájárulni.

Mióta szülők vagyunk, ez volt a leghosszabb idő, amit a gyerek nélkül töltöttünk. Külön-külön persze volt már rá példa, hogy több napra is elmentünk itthonról, de most egyikünk sem maradt vele. Megnyugtató persze, hogy tudjuk, hogy jó helyen van, jól érzi magát, de azért mégis hiányzik és a legfinomabb olasz pizza felett ülve is azt vesszük észre, hogy már megint a gyerekről beszélünk.

Szerencsére hamar eljött a vasárnap, igyekeztünk minél hamarabb elindulni, hogy mire felébred a déli alvásból, addigra már mi is ott legyünk anyósoméknál.

Kitörő örömmel és egy húsz perces beszámolóval fogadott minket, aminek a középpontjában természetesen a legújabb agrikulturális tapasztalatai álltak. A prezentáció után meg is jegyezte, hogy ő nagyon szeretne egy kecskét és az apja kérdésére, hogy mégis hová tegyük, teljes nyugalommal közölte, hogy az ő szobájába. A férjem persze pont annyira az ujja köré van csavarva, mint a nagyszülei, így nyilván meg is ígérte, hogy amikor kertes házba költözünk, akkor majd veszünk kecskét. Van egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz elfelejtve és igencsak meg fog lepődni néhány év múlva, amikor a gyerek készen áll, hogy behajtsa a tartozást. 

A nagyszülőktől hazafelé persze útbaejtettük a napközit, hogy felvegyük a kutyánkat is. Pont ugyanolyan boldog önkívületben fogadott minket, mint minden egyes alkalommal amikor hazaérünk – legyen az egy 8 órás munkanap, vagy egy 15 perces boltlátogatás után.

Út közben a hátsó ülésen zajlott a szokásos csim-bum cirkusz – a kutya örömében körbe-körbe szökdellt a rendelkezésre álló minimális helyen, a gyerek 120 decibellel üvöltötte, hogy „cifra palota, zöld az ablaka”- mi meg csak egymásra néztünk a férjemmel és kimondatlanul is ugyanaz járt a fejünkben: kicsit hangos, kicsit túl sok mind a kettő, de így szeretjük őket és akkor áll helyre a világ rendje, ha mind együtt vagyunk.

Salty