Azt mondják, hogy a felnőtteknek azért tűnik úgy, hogy gyorsabban telik az idő, mert már sokkal kevesebb impulzus éri őket, mint gyerekkorukban – ez pedig tényleg így lehet, mert annyira intenzív hét van mögöttünk, hogy olyan érzésem van, mintha már hetek óta nem írtam volna keddi naplót.

Hétfőn rögtön belecsaptam a lecsóba egy jó kis vérvétellel. Magamtól nem mentem volna, mert nem tartottam szükségesnek (év végén amúgy is mindig van a cégemnél egy komplett, mindenre kiterjedő szűrővizsgálat, ott úgyis megnézték volna a vérképet is), de a nőgyógyászom szeretett volna friss számokat látni, mielőtt felírja az újabb éves receptet a fogamzásgátlóhoz.

Így derült ki, hogy annak ellenére, hogy már majd’ egy éve kiegészítést szedek, továbbra is csak az elfogadható alsó határ felét(!) tudom felmutatni vasból a véremben.

Mivel soha az életemben nem volt túlzottan erős a menstruációm (sőt, a fogamzásgátló még tovább gyengített rajta, emiatt ugye a vérzés nem lehet az oka), így egy hónapon belül meg kell ismételnem a vérvételt és ha az is ugyanezt az eredményt mutatja, akkor kénytelen leszek gasztoenterológiai kivizsgálásra továbbmenni.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fognak kihozni problémának, mert a Kicsi születése előtt semmi gond nem volt a vérképemmel, azóta meg egyfolytában szívok a vassal, még a receptköteles megaerős cuccokkal is csak az alsó határértéket tudtam súrolni – addig, amíg a kúra alatt szedtem őket.

Na mindegy, ezzel majd foglalkozunk akkor, amikor ráérünk.

Az sokkal fontosabb, hogy a héten történt az első igazi előrelépésünk a Kicsi éjjeli szobatisztaságával kapcsolatban!

Ugye legutóbb, amikor erről írtam, még csak a „panaszkodásra” futotta, mert az már kellőképpen zavarta, amikor bepisilt a pelenkába, de előre még nem érezte, hogy helyzet van, ezért aztán nem nagyon tudtunk semmit sem ellene tenni.

Az elmúlt pár hétben viszont (mióta már nincs nyolcszáz fok odakinn) igyekeztem szépen lassan lecsökkenteni az éjszakai vízadagját: eleinte csak egy fél kulacsnyit kapott, aztán már csak az alján volt egy-egy ujjnyi víz, mostanában pedig már egyre gyakoribb, hogy teljesen elmarad és csak akkor kap pár kortyot, ha kimondottan kéri.

Ezzel párhuzamosan pedig úgy tűnik, hogy a kis agya is dolgozik, mert a napokban már szintre minden éjjel előfordult, hogy – félálomban és totálisan kómásan, de – szólt, hogy pisilnie kell.

Az első ilyen alkalom után vettem is gyorsan egy csomag bugyipelust és rákészültünk arra az átmeneti időszakra, amíg még önállóan nem tud kimenni a mosdóba: bekészítettük a bilijét és egy tekercs vécépapírt az ágy lábához, hogy egyedül is tudjon pisilni, amikor éjszaka úgy érzi, hogy mennie kell.

Kíváncsi vagyok, hogy mikorra áll majd be a rendszer, amikor már nem kell minket felébresztenie és kellően megbízhatóan működik az „előrejelzés” is, de szerintem az év végéig már biztosan sínen leszünk.

A keddi programomat az óvoda szolgáltatta, mert aznap délutánra szervezték az idei első szülői értekezletet.

Mivel mindig közvetlenül azután szoktunk kezdeni, hogy a gyerekek napjának vége, így eddig bevett szokás volt, hogy közülük többen is ott maradtak a csoport egyik sarkában játszani, amíg mi felnőttek egy másik sarokban beszélgettünk, de ettől az évtől erre már nincs lehetőség (valahol nyilván jogosan), szóval emiatt a szülői értekezlet is kétemberes műveletté változott.

Mindkettőnknek oda kell mennie, hogy az egyik szülő a gyerekeket vegye fel, a másik pedig a megbeszélésre üljön be.

Magán a szülőin (így a negyedik ovis évünk kezdetén) már tényleg nem hallottunk semmi újdonságot, de legalább megismerkedtünk az újonnan csatlakozó gyerekek szüleivel, valamint az első, közös rész után a nagycsoportosoknak szóló iskolaelőkészítő programját is megbeszéltük.

Külön-külön egyik sem volt hosszú, de a kettő együtt azért már 2+ órányi időt emésztett fel, így éppencsak hazaértem időben, hogy még tudjak egy gyors jóéjtpuszit adni a lányoknak, mielőtt aludni mennek.

Én – ahogy az előre várható volt – egész héten iszonyatos rohanásban és fejvesztett kapkodásban voltam, hogy mindent sikerüljön elintéznem és a munkámban is a lehető legtöbb tennivalóm befejezzem, mielőtt csütörtök délután lelépnék Pécsre.

A férjemmel gyakorlatilag tökéletes beosztást alakítottunk ki és mindent szépen előre lezsíroztunk, hogy nyugiban el tudjak indulni és a lányoknak se legyen semmire gondja, de a csütörtök reggel mégsem indult olyan simán, mint amire a készültségi szintünk alapján számítottam.

Szerintem az lehetett az ok, hogy az oviba menet nagyon jól éreztük magunkat a gyerekekkel, zenét hallgattunk, énekeltünk és táncoltunk (már amennyire ez az autóban ülve lehetséges), mert a Nagy egyszercsak megszólalt, hogy ő nagyon szomorú amiatt, hogy neki oviba kell mennie és nem jöhetne-e mégis inkább velem.

Mire beértünk a csoportba, már egy picit el is pityeredett és hosszasan üldögélt az ölemben, miközben vigasztaltam, annyira nem akaródzott neki elválnia tőlem.

Tudtam, hogy ha belekezd majd valami játékba a kis pajtásaival, akkor pillanatok alatt elfelejti, hogy nem is akart oviba menni, de azért mégiscsak fájt egy kicsit a szívem így otthagyni reggel.

Szerencsére aznap pont olyan munkanapom volt, hogy az utolsó órában már csak egy online tartott tűzvédelmi oktatást kellett a cég összes dolgozójának meghallgatnia, azt meg végülis a kocsiból is tökéletesen meg tudtam oldani, így a tervezettnél hamarabb elindultam Magyarországra és még sötétedés előtt meg is érkeztem.

Nem nagyon volt már semmi máshoz ingerenciám azon kívül, hogy lezuhanyozzak és meghallgassak egy-két online podcastot, mielőtt bedőltem az ágyba.

Azt hittem, hogy pénteken majd jó sokáig fogok aludni – kihasználom, hogy egyedül, nyugiban pihenhetek – erre teljesen magamtól már hatkor kipattant a szemem és hiába próbálkoztam, nem sikerült visszaaludnom.

Sebaj, mivel az első órám csak 9-kor kezdődött, így bőven volt időm békésen meginni a kávémat és még meg is reggeliztem, mielőtt bementem az egyetemre.

Jól esett a klasszikus felállásban, személyesen előadásokat hallgatni, találkozni a többiekkel és kicsit kiszakadni a szokásos dolgozó anyuka szerepből, még úgy is, hogy azért most több, kevésbé izgalmas, száraz témát is érintettünk.

Szombat délután már alig vártam, hogy vége legyen az utolsó órának is és végre elindulhassak Pestre, hogy ott találkozzam a férjemmel és a gyerekekkel, mielőtt másnap együtt kimennénk a könyvfesztiválra.

Ahogy az már csak lenni szokott, az odaút során is belefutottam egy jó kis megpróbáltatásba, mert Budapestre éppencsak beérve teljesen lehalt a telefonomon a GPS, de annyira, hogy újraindítani sem tudtam és ott álltam az autók között úgy, hogy fogalmam sem volt, hogy mégis hová kellene mennem.

Mit ne mondjak, kellően összecsináltam magam.

Amúgy is az átlagnál szarabbul tájékozódom, erre ott, a sötétben, a millió autó között araszolva kellett volna rájönnöm, hogy hogy tudnék eljutni a legfoglalt szállásunkra. Jobb híján csak a sok évvel ezelőtti emlékeim alapján folytattam az utat – oké, ez itt a Népliget, király, az apartman valahol Angyalföldön van, szóval végülis jó irányba megyek, aztán majd lesz valami.

Valami isteni csoda folytán az utolsó két kilométerre a GPS megjavult és nem kellett Pesten köröznöm másnap reggelig, de addigra én már a stressztől úgy leizzadtam, hogy az a csoda, hogy nem száradtam ki.

A szálláson a „családi reunion” viszont már a lehető legjobban alakult, mert a lányok pont az apjukkal zuhanyoztak, amikor megérkeztem, így mindenkinek meglepetés volt, hogy ott vártam őket a nappaliban, amikor kiléptek a fürdőszobából!

Olyan jó volt viszontlátni és megölelgetni őket!

Mivel már amúgy is eléggé késő volt, én is gyorsan letusoltam, majd esti mese gyanánt elolvastam nekik a még Pécsen beszerzett vadiúj Bori könyveket és mind nyugovóra tértünk.

Mielőtt bealudtunk volna, rákérdeztem a férjemnél, hogy jó-e az neki, hogy másnap hétre állítom az ébresztőt és ezt a beszélgetésünket muszáj szó szerint idéznem:

• Is it okay with you if I set an alarm for 7 tomorrow?
• Why? – néz rám úgy, mintha teljesen bolond lennék.
• Just in case…
• *Most már teljesen biztos benne, hogy tényleg elment az eszem* – In case of WHAT?
• I don’t know, a miracle?

Végül nem állítottunk ébresztőt és hát tényleg felesleges is lett volna, mert a gyerekekkel egy fedél alatt tartózkodva még soha az életben nem sikerült addig aludnunk – ennek megfelelően pedig most vasárnap is már kicsivel hat után kipattant a szemük.

Így legalább jutott rá elég időnk, hogy nyugodtan végigegyük a sévdasztalos reggelit, összerámoljuk a holmijainkat, lemozgassuk a gyerekeket az egyik közeli játszótéren, majd lassacskán meginduljunk a Hungexpo felé.

Eléggé izgultam, hogy pontosan mire is lehet számítani egy ilyen rendezvényen „a másik oldalról”, de végül nagyon családias, barátságos környezetbe csöppentem a kiadó pultjánál, mindenki tök jó fej volt és ennek köszönhetően hamar rendeződött a vérnyomásom.

A Jaffa marketingesei egy halom fotót is csináltak menet közben, nagyon kíváncsi vagyok, hogy ezek végül kikerülnek-e majd valahová, ha igen, akkor nektek is megmutatom majd őket. 😊

A legcsodásabb élmény persze kétség kívül az volt, hogy végre valahára a kezembe vehetettem a kész könyvet, hiszen csak két nappal korábban készült el, így még én sem láttam a fesztivál előtt.

Amíg én a standnál voltam, a férjem és a lányok a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár óriási társasával és a Móra kiadó játékaival játszottak – aki szemfüles és aznap este pont nézte az ATV-t, a könyvfesztiválról szóló riportjukban rengetegszer láthatta őket (ezt sajnos nem találom online, csak az anyukám által a tv-ből telefonnal felvett verziót láttam, pedig tényleg olyan, mintha direkt követtek volna, nagyon sokszor látszunk mindannyian a háttérben).

Összességében igazán klassz élmény volt, szuper emberekkel találkoztam, beszereztem egy-két friss olvasnivalót, a gyereknek is vettünk új könyveket és még a férjem is talált egy angol nyelvű, illusztrált történelmi olvasmányt magának!

Délutánra eredetileg azt terveztük, hogy elmegyünk egy kicsit vásárolni, de addigra annyira elfáradtunk mindannyian, hogy ha lett volna rá lehetőség, rögtön a zágrábi ágyunkba teleportálunk – ezért a vásárlókörutat most inkább elhalasztottuk és fejenként egy-egy fesztiválos hot-dog betermelése után hazaindultunk.

A hazaúttal együtt én összesen 1100 km-t vezettem 4 nap alatt és eddigre már az autóban üldögélés gondolatát is untam, de legalább gond nélkül – és még bőven sötétedés előtt! – hazaértünk és ezzel pontot tehettünk egy igazán klassz, élményekkel teli, de azért mégiscsak fárasztó hét végére.

Otthon még persze rohamtempóban kipakoltunk, két adag ruhát gyorsan ki is mostunk, a másnapi ovihoz és a munkához szükséges holmikat előkészítettük, megvacsoráztunk, aztán a gyerekekkel együtt, fél nyolckor elvonultunk a szokásos esti rituálénkhoz.

Kilencet sem ütött még az óra, már mindannyian aludtunk.

Salty