Na persze nem a négylábú, hanem csak a 2D-s, festett verzió, de ez amúgy is sokkal jobb, mert a másik jószágot nem tudom, hogy hová tenném itt a második emeleten.

Úgy kezdődött a dolog, hogy valamikor tavasszal nagyon berágtam, miután már kb. 3-4 perce álldogáltam a két gyerekkel a társasházunk előtti út szélén és a világon senki nem állt meg, hogy átengedjen minket a túloldalra.

Járda csak az út ellenkező oldalán van, így ha gyalogosan indulnánk el valahová, már ahhoz is át kell caplatnunk a kétszer egy sávon, de a zsírúj spárt is ott húzták fel egy korábbi szántóföld helyére néhány éve, szóval a páratlan oldalon lakó emberek nem tudják elkerülni, hogy néhanapján át kelljen menniünk a túlpartra.

Emberből pedig az utóbbi időben lett elég.

A korábbi mezők és lepukkant családi házak helyére csupa társasházat húztak fel, így a sokszorosára nőtt az itt élők száma, de az a hülye zebra még mindig nem jutott senkinek az eszébe (pedig időközben még maga az utca is teljesen új aszfaltburkolatot kapott).

Utánanéztem, hogy hogyan működik ez a dolog, kit kell megkérni vagy hol kell tünteni, hogy végre felfessék.

Elhatároztam magamban, hogy mire a nagyobbik lányom iskolába megy (és idővel potencionálisan egyedül sétálna a túloldali járdán odáig), itt lesz egy zebra valahol, akkor is, ha ehhez magától a pápától kell engedélyt kérni.

A gugli segítségével azt sikerült kiderítenem, hogy a legjobb megoldás petíciót kezdeményezni, amit minél több emberrel alá kell íratnom. Online is jó, de személyesen, „wet ink” aláírásokkal sokkal jobb, mert abból látszik, hogy tényleg, szemtől-szemben beszéltem az emberekkel erről és úgy kaptam meg a hozzájárulásukat.

Oké, akkor csináljuk ezt.

Megírtam a petíciót és esténként, amikor ráértem, az utcánkat jártam – becsöngettem az összes társasház, összes lakásába és gyűjtögettem az aláírásokat. Volt amikor egyedül mentem és sokszor előfordult az is, hogy a nagyobbik lányomat is magammal vittem.

Neki ez elsősorban csak egy jó buli volt, de azért reménykedtem benne, hogy van valami haszna annak, hogy ő is részt vesz ebben a projektben és látja, hogy milyen az, amikor azon dolgozunk, hogy elindítsunk valamit a közösségben.

A lakók többsége egyébként rendkívül segítőkész volt, de sokan próbáltak lebeszélni is, hogy ne vesztegessem erre az időmet, mert többen, többféleképpen küldtek már ezzel kapcsolatban kérelmet a városnak és az esetek legnagyobb hányadában válaszra sem méltatták őket vagy csak le lettek rázva azzal, hogy a páratlan oldalon nincs járda, úgy pedig nem lehet ide zebrát felfesteni.

Engem ez nem igazán tántorított el, a férjem mondta is, hogy egy kicsit már előre sajnálja azokat, akiket majd emailekkel fogok bombázni, mert ők még nem tudják, hogy úgyse hagyom majd őket békén, pedig hamarabb szabadulnának, ha mielőbb beadnák a derekukat.

Gondoltam, hogy megerősítem az álláspontomat a Spar bevonásával is. Hetekig jártam az üzletvezető nyakára, hogy írjanak egy fejléces levelet, tüchtig kis pecséttel, amiben kinyilvánítják, hogy a vásárlóik biztonsága miatt ők is szorgalmazzák, hogy legyen itt egy zebra, de közben az aláírásokkal is jól haladtunk: végül 128 lakó hozzájárulását sikerült megszereznünk egy mindössze 300 méteres útszakaszon!

A következő lépés az volt, hogy megelőzzem a várható kifogásokat. Végigjártam az egész kerületet olyan, már létező zebrákat keresve, ahol nincs mindkét oldalon járda és ezeket természetesen fényképekkel is dokumentáltam.

Ráadásul – ha ez nem lenne elég – tudomásomra jutott egy olyan útszakasz is, ahol a járda egészen keskeny, mindössze 80 cm(!) széles, ezt egy mérőszalaggal leterítve szintén lefotóztam, hogy bizonyítsam, hogy ha az akarat adott, akkor egy ehhez hasonlót akár építeni is lehetne – már ha mindenképp ragaszkodnak ahhoz, hogy járdától járdáig kell a zebrának tartania.

Olyan email-t írtam a “fényképes bizonyítékaimat” is mellékelve, hogy vádbeszédnek is megállná a helyét, csatoltam a beszkennelt aláírásokat és a Spar levelét is, majd útjára engedtem a kérelmet.

Először nem kaptam választ. Írtam egy finom és nőies emlékeztetőt. Erre már jött értesítés, hogy befogadták, de a törvényileg meghatározott 30 napon belül ezek után sem történt semmi, ezért a következő emlékeztetőmet már egy icipicit „fenyegetőzőbb” hangvételben fogalmaztam meg.

Arra kevesebb, mint egy órán belül válaszoltak, amiben a tudtomra adták, hogy továbbították a kérelmet a megfelelő hatóságnak és legkésőbb 30 napon belül megkapom a válaszukat.

Már kezdtem kételkedni benne, hogy ezúttal majd betartják a határidőt, de az utolsó előtti napon mégiscsak írtak, hogy megtörtént a helyszíni szemle és megállapították, hogy a műszaki és biztonsági feltételek is adottak a zebra létesítéséhez, ezért továbbították a kérést a Belügyminisztériumon belüli Közlekedésrendészet felé.

Tegnap pedig a minisztérium válasza is megérkezett: a kérelmet jóváhagyták, nem csak zebra lesz, de a páratlan oldalra még járdát is kapunk! A munkálatokat pedig 4 hónapon belül tervezik elvégezni.

Majd kicsattantam a boldogságtól! Hihetetlen!  

Állati büszke voltam rá, hogy én, külföldiként(!) végig tudtam csinálni ezt az egészet úgy, hogy fél éve még azt sem tudtam, hogy hogy mondják horvátul azt, hogy „kijelölt gyalogátkelőhely”.

Mégiscsak megérte utánamenni és nem hagyni, hogy lerázzanak, de a legjobban talán annak örülök, hogy a nagylányom is látta, hogy volt értelme lakásról lakásra járni és beletenni a melót, mert végül elértük, amit akartunk.

Ráadásul valami olyasmit, ami másoknak is segítség.

Mire iskolába megy, már egészen biztosan lesz zebra előttünk.

Mit zebra, még járda is!

Salty