Lehet, hogy ez a naplórész még a szokásosnál is hosszabb lesz, de az elmúlt napokban annyi minden történt velünk, hogy egy egész hónapra is elég lenne, szóval most tényleg lehetetlen szűkszavúan fogalmaznom – cserébe hozok bőven képeket! 😉

Az előző részekben már írtam róla, hogy az eredeti terveink alapján arra készültünk, hogy augusztus elejétől átveszem a “gyerekstrázsálás” stafétáját a férjemtől, ezért a munkahelyi napjaimat is úgy intéztem, hogy két hétre Magyarországra tudjunk utazni.

Az nem igazán volt opció, hogy akkor erre elhasználok 10 napot az éves keretemből, ezért úgy okoskodtam, hogy kell egy-egy nap az oda-vissza utazásra, plusz egy horvát nemzeti ünnep is beleesik ebbe az időszakba, a maradék napokon pedig ugyanúgy tudok home office-ban dolgozni, mintha Zágrábban lennénk, csak így legalább lesz segítségem.

Anyukám lábai és csípője az utóbbi időben már annyira fájnak, hogy túlságosan megterhelő lenne neki hozzánk elutaznia (ezt ráadásul csak úgy lehet kivitelezni, ha vonatozik 3+ órát – késések és minden egyéb függvényében – majd Budapesten átszáll a nemzetközi távolsági buszra, ami további 6 óra zötykölődést jelent), ezért nyilván nem várom el tőle, hogy eljöjjön, így a találkozóink egyetlen módja az marad, ha Mohamed megy a hegyhez.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy eléggé mérges vagyok emiatt, mert már évek óta nyúzom azzal, hogy kezdjen el foglalkozni az egészségével – elsősorban saját maga és a jólléte miatt! –, menjen el a megfelelő szakrendelésekre és csinálja végig a felírt terápiákat, de mindig lerázott azzal, hogy majd akkor, amikor nyugdíjas lesz, mert ha nem kell dolgozni mennie, majd jobban ráér. Nos, február óta nyugdíjas, egyet találhattok, hogy eddig mennyi időt fordított arra, hogy rendbetegye magát fizikailag – még csak időpontot sem kért sehová.)

Nem volt nehéz arra a döntésre jutni, hogy a körülmények ismeretében most az a felállás lesz a legélhetőbb megoldás, ha mi utazunk – így neki is könnyebb, hogy hazai terepen van, ismerős környezetben tud a lányokkal együtt lógni és mivel van kert és udvar is, jobban le tudja majd őket foglalni, mint én a társasházi lakásban a másodikon.

Igenám, de a fogaim azért még közbeszóltak, biztos, ami biztos!

A komplikált foghúzásom miatt elengedhetetlen volt, hogy visszamenjek kontrollra két héttel a műtét után. Ez hivatalosan amúgy csütörtökre esett volna, de a helyzetre és a tervezett utazásunkra tekintettel végül hétfőre egyeztettük le a dokimmal találkát, mert az már tényleg a lehető legkorábbi időpont, amikor látható, hogy hogyan alakul a gyógyulási folyamat.

Ez eddig mind oké, de itt jön a csavar: a lányokra természetesen már nem tudott más vigyázni, hiszen a férjem az irodából (és ugye az új munkahelyén) dolgozott, anyósomék pedig már elrepültek Dániába, ezért jobb híján ide is elvittem őket magammal.

Arra számítottam, hogy a Nagyot rettenetesen érdekelni fogja majd minden, ami ott történik és vele kapcsolatban a legnagyobb “veszélyforrás” csak az lesz, hogy mindent összefogdos, nem tud megülni egy helyben és be nem áll majd a szája, de attól egy picit tartottam, hogy a Kicsi ijesztőnek találja majd a helyzetet, félteni fog és emiatt valami nagyobb dráma is kialakulhat.

Szerencsére semmiféle (tényleg ijesztő) beavatkozás nem volt tervben és gondoltam, hogy a kontroll sem tart majd túl sokáig, ezért kértem a lányokat, hogy hozzanak magukkal egy-egy könyvet és reménykedtem a legjobbakban (bár azért a dokimnak is szóltam előre, hogy hármasban fogunk érkezni).

Az még a legvadabb álmaimban sem jutott volna eszembe, hogy ezen a klinikán még az ilyen szituációkra is fel vannak készülve! Az egyik fogászati asszisztenstől kaptak fogtündéres színezőt és színes ceruzákat, sőt még végig szóval is tartotta őket, amíg én a székben ültem!

De a gyerekek is igazán kitettek magukért, végig rettentően udvariasan és illedelmesen viselkedtek, így aztán olyan volt megélni ezt a nem éppen átlagos helyzetet, mintha amúgy minden nap ezt csinálnánk!

Jó, az biztos sokat segített, hogy indulás előtt megvesztegettem őket azzal, hogy ha szépen viselkednek a rendelőben, akkor a vizsgálat után megállunk a fagyizóban is hazafelé menet.

Így esett, hogy végül csak kedden tudtunk elindulni, hogy a nyakunkba vegyük Magyarország kétharmadát és eljussunk Nagyiékhoz.

A lányok miatt már esküszöm nem is paráztam. Ha véletlenül mégis eszembe jutott, hogy “jaj, biztos nehéz lesz velük sok-sok órán keresztül kocsikázni”, akkor csak emlékeztettem magam, hogy már letoltam ugyanezt egy négy- és egy éppencsak egyéves gyerekkel is, szóval annál már minden egyes újabb alkalom csak könnyebb lehet.

Így is lett – hálistennek semmiféle rendkívüli eseményről nem tudok beszámolni az utazással kapcsolatban.

Szuperül bírták, végig beszélgettünk, mondókáztunk, énekeltünk; a tablet (bár bekészítettem nekik egy halom mesét – jó, ha van mihez nyúlni alapon) elő sem került, sőt, még a két pisiszünetet is hibátlanul, egyszerre időzítették – ezt pedig már tényleg mesébe illőnek könyveltem el magamban.

Még úgy is nagyon pozitívan értékeltem az utazást, hogy az elképzeléseim és minden “legyünk nagyon csöndben” próbálkozásunk ellenére a Kicsi nem aludt el útközben, csak valamikor négy órával(!) a szokásos déli szundiideje után, amikor már a megyehatár táblát is elhagytuk és tizenöt percre voltunk a célállomástól.

Emiatt arra számítottam, hogy biztos világvége hangulatban lesz, amikor majd ilyen kevés alvás után, ráadásul idegen helyen ébred (jogos is lett volna), de pár perc akklimatizálódás után már Nagyit a legjobb barátjává fogadta és boldogan nézegette a nővérével együtt a játékokat, amit tőle kaptak ajándékba.

A dominó és a babák mellé egy vadonatúj Bogyó és Babóca könyv is volt a csomagban, bár ezt bevallom, hogy elsősorban “magamnak rendeltem”, amikor Nagyi megkérdezte, hogy mit vegyen nekik, mert a Kicsi régóta bele van bolondulva a bogárkák meséibe, én pedig már rohadtul unom azokat a könyveket, amik nekünk otthon megvannak.

A legnagyobb meglepetés viszont egyértelműen az volt, hogy Nagyiéknak gondos takargatással sikerült megóvni az elpárolgástól a medencébe még július közepén beleszivattyúzott víz egy részét, így a kert végében egy kicsit pocskolni is tudtak a lányok.

Őszintén szólva még kimondottan hasznos is volt, hogy csak kb. a harmadáig maradt benne cucc, mert így a Kicsi is kellően biztonságosnak ítélte meg a pancsoldát és ő is remekül szórakozott a lábszárig érő vízben.

A munkahétből hátralévő napokat így aztán a lányok a medence mellett, a homokozóban és a zöldségeskertben töltötték Nagyival, leszedték a paradicsomot, az uborkát és a szedret is együtt amíg én odabenn dolgoztam, szombatra viszont – amikor már hálistennek nem volt olyan istentelen meleg előrejelezve – azt terveztük, hogy mindannyian elmegyünk az egyik közeli tóhoz a “rendes strandra”.

Mint utólag kiderült, a rendes jelző nem feltétlenül állta meg a helyét, mert az aszály miatt sajnos annyira visszahúzódott a tó, hogy már ahhoz is több tíz métert kellett gyalogolnunk, hogy egyáltalán elérjünk a partjára és a kevés víz miatt annyira sekély is lett, hogy a Kicsi(!) egészen a bólyákig el tudott gyalogolni úgy, hogy még a mellkasáig sem ért a víz.

Talán ez a rendhagyó tulajdonság volt az, ami aztán megtörte a jeget strandolási szokásaival kapcsolatban. (Ahogy azt a szemfülesek már az előző poszthoz csatolt képen is észrevehették! 😉)

Fel voltam rá készülve, hogy én a nap végéig a parton fogok vele hesszelni, majd játszóterezünk meg labdázunk, amíg a többiek fürdenek – és tényleg ennek megfelelően is indítottuk a strandolást. Nem akarta még a ruháit sem levenni, jól érezte magát teljesen felöltözve, miközben néztük, ahogy a nővére a vízben ökörködik, aztán egyszercsak a semmiből bejelentette, hogy ő most mégis inkább pancsolni akar menni.

Ekkor még mindig azt hittem, hogy legkésőbb ott el fogunk vérezni, amikor elmondom neki, hogy ehhez bizony fel kell vennie a fürdőbugyiját, de egy szó nélkül öltözött át és hezitálás nélkül gyalogolt bele a vízbe!

El sem akartam hinni! Csináltam vagy negyven képet és videót, hogy az apja is lássa, mert biztos azt hinné, hogy csak szórakozom, ha nem tudnék félreérthetetlen bizonyítékokat felmutatni!

Képzeljétek, alig lehetett kiimádkozni a partra, még amikor fagyit ígértünk nekik, akkor is csak annyit mondott, hogy az jó ötlet, de majd később, mert még úszkálni akar!

Akkorákat kacagott, olyan önfeledten viháncolt a(z egyébként full iszapos, zöldesfekete) vízben! Teljesen szürreálisnak tűnt, hogy végül ez a sáros dagonyázó lett az általa kiválasztott szerencsés hely, ahol három évnyi „víztagadás” után így elengedte magát.

Soha nem gondoltam volna!

Én abszolút őszintén írtam ezzel kapcsolatban azt, hogy tényleg nem bánom, ha az élete során egyszer sem nem fürdik majd természetes vizekben, de most mégis annyira boldoggá tett, hogy tanúja lehettem annak, ahogy ennyire felszabadultan élvezte a pocskolást!

Viszont nem is mi lennénk, ha ez lett volna az aznapi végszó és nem talált volna meg minket valami jó kis kihívás a nap hátralévő részében.

A koraesti órákban szépen összepakoltuk a vízparti főhadiszállásunkat (azt a rohadék napsátrat most is csak negyedjére sikerült összecsuknom, pedig istenbizony még gyakoroltam is otthon indulás előtt!) és megindultunk az autónk felé. Becuccoltunk szépen mindent, beültettem és bekapcsoltam az ülésükbe a lányokat is, majd én is beültem, elfordítottam a kulcsot és azon kívül, hogy kattant egyet a kocsi, semmi más nem történt.

Megpróbáltam még egyszer. Semmi.

Bakker.

Az elég egyértelmű volt, hogy az aksi merülhetett le, szóval jobb ötletem nem lévén leszólítottam egy strandon dolgozó fickót, hogy tudna-e segíteni bebikázni és bár végtelenül kedves és segítőkész volt (majdnem egy órán keresztül próbálkoztunk közösen!), nem sikerült beindítani a kocsit.

Nem nagyon volt más hátra, fel kellett hívnunk az egyik helyi autószerelő ismerősünket, elmagyaráztam neki a szitut (mondta is, hogy szerinte ezek alapján zárlatos lett az akksi) és végül kijött utánunk a tóhoz; hozott egy óriási teljesítményű, traktorba való akkumulátort és azzal kívülről már be tudtuk indítani és ezáltal hazajuttatni a lerottyant autót.

De ugye ez nem oldotta meg a problémánkat, mert miután beálltam az udvarra és leállítottam, próbaképpen megkíséreltem újra beindítani, ami – a várakozásaimnak megfelelően – nem járt sikerrel, szóval mindenképpen kellett egy új akksit szereznem bele.

Jó, azt igazából már a strand parkolójában eldöntöttem, hogy tuti, hogy nem indulok el vele több száz kilométerre autópályán úgy, hogy ez bármikor újra bekövetkezhet, ezért az akkumulátorcsere a minimum, hogy egy ilyen fiaskó után kellően biztonságosnak érezzem az utazást.

Mivel használni a kocsit sehogy nem lehetett, kiszedtem belőle az akksit és kunyeráltam egy kölcsönautót az egyik szomszédtól, hogy el tudjam vinni abba a szervízbe/autósboltba, ahol be tudják mérni és ahol újat is tudok venni helyette.

Lehet, hogy ez nem mond sokat, de az arányok miatt leírom, hogy a normál 540 Amper helyett csak 50-et mutatott a mérő a behalt akksiban, ami kb. arra elég, hogy a műszerfal világítását felkapcsolja, de az autót már lehetetlen elindítani vele. Tehát mondhatjuk, hogy teljesen gatya lett az egész, annyira használhatatlanná vált, hogy már fel sem képes venni a töltést.

Az ottani dolgozók fel is világosítottak, hogy a közhiedelemmel ellentétben az ilyen brutál kánikula ezerszer károsabb az autók akkumulátorainak a celláira, mint a mínuszok, és az, hogy a hőkupola csúcspontján, klímázva lenyomtunk benne 700 km-t valószínűleg az utolsó csepp volt (az amúgy még gyári akksinak) a pohárban, mert gyakorlatilag teljesen felfőtt csórikám.

Ez pedig bármikor, pillanatok alatt, előjelek nélkül is előfordulhat, hiába van rendszeresen karbantartva és szervízelve az autó, sőt, a miénk ráadásul kevesebb mint három hónapja volt műszaki vizsgán is, ahol szintén megmérték az akkumulátor töltését és semmi rendelleneset nem találtak. Szóval legyen ez lecke nektek is, erre is gondolni kell a hőségben!

Mindenesetre a zsírúj akksi megoldott minden gondot, ahogy beletettem már indult is pöccre az autó, ahogy szokott, de azért még biztos, ami biztos, áthívtam megint az autószerelő ismerőst, hogy nézze meg az összes többi alkatrészt is, nehogy majd a hazafelé úton ragadjunk ott valami isten háta mögötti benzinkúton az autópályán.

Miután sikerült megoldani a műszaki problémáinkat, a vasárnapot már békés nyugalomban töltöttük.

Nagyi a lányokkal együtt főzött, majd amíg a Kicsi délután aludt, gyöngyöt fűzött és babázott a Naggyal, este pedig kimentünk a város határában lévő, messze földön is híres parkba, hogy a tóparti friss levegőn sétáljunk egyet és együnk egy fagyit a környék legmenőbb fagyizójában. (Én citromos rózsafagyit választottam magamnak, ha még nem kóstoltatok ehhez hasonló ízt, akkor feltétlenül próbáljátok ki – sosem ettem még ilyen finomat!)

Jövő héten nekem ismét újraindul a meló, de a lányok biztosan remekül szórakoznak majd Nagyi társaságában, akkor is, ha engem időnként nélkülözniük kell!


Salty