Tegye fel a kezét mindenki, aki elsőszülött gyerek a családjában! Avagy A NAGYTESÓ.

Hányszor éreztétek azt, hogy igazságtalanok a szüleitek veletek, mert a kisebb testvére(i)tekre máshogy vonatkoztak a szabályok? Hogy tőletek mindig többet vártak, míg a kicsik sokkal olcsóbban megúszták?

Én is nagytesó vagyok és gyerekként milliószor eszembe jutott, hogy mennyire nem fair, hogy az öcsémmel annyival elnézőbb mindenki és minden vitában nekem kell az én álláspontomat feladnom, amit még meg is magyaráznak azzal, hogy “okos enged, szamár szenved!”.

Hogy minden nézeteltérés, testvéri balhé el van intézve annyival, hogy “te vagy a nagyobb, legalább neked legyen eszed!”

Meg is fogadtam, hogy ha nekem lesznek gyerekeim, akkor én biztos nem így fogom csinálni, majd én igazságos és megértő leszek, senkivel nem fogok kivételezni csak azért, mert később született.

Aztán most, hogy már nekem is van két gyerekem, sokszor kapom magam azon, hogy bizony kicsúsznak a számon olyan mondatok, hogy “te vagy az idősebb” vagy “ő még túl kicsi, nem érti, azért csinálta”.

Mert valahol ebben mégiscsak ott az igazság, nyilván nem olyan viselkedést várok el az ötévestől, mint a kétévestől, ő már maga mögött hagyta azt a szintet, természetes, hogy nagycsoportos óvodásként “nem engedhet meg magának” olyan dolgokat, mint a totyogó húga, de ettől függetlenül sokat szoktam azon gondolkozni, hogy hol van az arany középút. Hiszen még az ötéves is olyan fiatal.

A gyerekeim egymáshoz viszonyított kora soha nem változik, mindig pontosan három év lesz kettejük között – emiatt én vajon mindig többet fogok várni a nagyobbik lányomtól? Mikortól nem fogom a kicsit többé kicsinek látni?

Általában oda kanyarodok vissza, hogy a perspektíva kuszálja össze az agyamat és tudatosan oda kell arra figyelnem, hogy kiigazítsam a gondolataimat.

A kicsi most éppen annyi idős, amennyi a nővére volt, amikor őt vártuk és szinte belegabalyodik a tudatom abba, ha visszagondolok, hogy az elsőszülöttemet akkoriban már milyen nagylánynak láttam.

Hogy mennyit beszélgettünk – szinte felnőttesen – a kistestvéréről a hasamban, hogy milyen önállónak és fejlettnek tűnt – ehhez képest most, a jelenleg ugyanennyi idős húgát szinte még babának látom.

Nem azért, mert ő le van maradva vagy éretlenebb, hanem mert az ő esetében mindig ott van a nagytesó, aki mellett még sokáig kicsinek fog tűnni.

Ezt pedig remekül érzékeli ő maga is és őszintén szólva kicsit rá is játszik, anélkül, hogy mi erre bármilyen formában ösztönöznénk vagy valaha is ebbe az irányba terelgettük volna.

Minden mesekönyvben ő a baba vagy a legkisebb szereplő, ha a testvére cukkolja, hogy “te még ehhez kisbaba vagy”, akkor még jól ki is húzza magát, hogy “igen, az vagyok!” és úgy egyáltalán – szeret a család babájának a szerepében tetszelegni.

Ezzel kapcsolatban igazából még szerencsénk is van, mert a nővére meg imádja, hogy ő a nagytesó és szeret a húga felett anyáskodni, ritkán sértődik meg azon, hogy a kicsi megúszhat olyan dolgokat, amit neki már nem engednénk meg, mert valahogy mindketten ösztönösen érzik a – jobb szó híján – hierarchiát.

Csak ugye ez az én tisztánlátásomra is rányomja a bélyegét, torzítja a fent emlegetett perspektívát, mert bár próbálok a lehető legigazságosabb lenni, néha utólag még így is rajtakapom magam azon, hogy egy-egy döntés baromira nem volt fair, csak a béke érdekében választottam azt a megoldást (értsd.: hajlott a kicsi felé a kezem).

Most azt gondolom, hogy ahogy nőnek, – ha korban nem is – az elvárások tekintetében idővel akkor is zárulni fog az olló, mert egy tíz- és tizenhárom évest már könnyebb közel azonos szinten kezelni, mint egy öt- és kétévest. Most még túl nagy a különbség.

Ti mit gondoltok erről? Milyen tapasztalataitok vannak?

Salty