Erre a hétre is kijutott bőven az izgalmakból és őszintén szólva minden nappal egyre jobban vártam a tavaszi szünetet, még akkor is, ha tudom, hogy a jövő héten sem lesz éppen egyszerű dolgunk.

A Nagy utolsó görkori órája kedden volt, így sikeresen „teljesítette” a tanfolyamot és megkapta a névre szóló oklevelét is. Bár a saját bevallása szerint is elesik még néha, de tizenkét, egyenként 45 perces óra után nem is vártam, hogy mindenféle trükköket fog letolni, szerintem már az is nagy szó, hogy meg tud állni a két lábán és lassan, de biztosan képes a kívánt irányba haladni.

Amikor megkapja a saját görkoriját, akkor sokkal több lehetőségünk lesz gyakorolni, tuti, hogy a nyár végére már sokkal jobban fog neki menni!

A legnagyobb meglepetést viszont egyértelműen a Kicsi okozta. Képzeljétek, egyik napról a másikra megszerette a kirakózást!

Egy ideje már próbáltam rávenni, hogy játsszon vele, mert emlékeztem, hogy a Nagy is ilyen idősen kezdte, de egészen eddig annyira tojt az egészre, hogy a nullánál is kevesebb figyelmet fordított rá.

Karácsonykor még volt egy utolsó szánalmas próbálkozásom, amikor az egyik ajándéka egy babáknak való kirakókészlet volt, három különböző, egyenként négy(!) darabos képpel.

Arra gondoltam, hogy lehet, hogy csak a sikertelenség veszi el a kedvét, még nem érti mit kell csinálni, majd ezzel a megakönnyű verzióval játszva megjön a motivációja és utána majd tovább tudunk lépni a rendes kirakókra.

Hát rosszul gondoltam, nem érdekelte az sem.

Utána már nem forszíroztam tovább, nincs az sehol előírva, hogy mindenkinek kötelező szeretnie a kirakózást, neki ez semennyire nem érdekes, van ilyen.

A héten aztán egyszercsak megkért, hogy vegyem le neki a felső polcról az egyik nagyobb, 30 darabos kirakót és játszunk vele együtt; és nem viccelek – kétszer! – mutattam meg neki, hogy honnan lehet felismerni a széleket vagy rájönni, hogy összeillik-e két darab és onnantól kezdve csak minimálisan kellett neki segíteni, egyébként teljesen egyedül is ki tudta rakni az összes 3-4 éveseknek való verziót itthon.

Nagyon úgy tűnik, hogy csak mostanra jött meg a kedve a kirakózáshoz.

Szerda délután viszont ismét a Nagy volt a középpontban, mert akkor volt a második időpontunk a magánklinikára, ahová eredetileg ADHD kivizsgálásra jelentkeztünk be.

Ezúttal kevesebb időt töltöttünk benn és semmi egetrengető újdonságot sem hallottunk, csak megerősítették azt, amit már februárban is mondtak.

Szerintük nem ADHD-s a gyerek, a hiperaktivitás diagnózist viszont megkapta.

Diagnózisnak hívják ők is és én is, de mivel az egész kivizsgálás magánúton zajlott, így ezzel kapcsolatban is pont ugyanaz a helyzet, mint a laktózérzékenységgel. Kaptunk róla egy aláírt, lepecsételt papírt, de ez az ő neve alatt semmilyen formában nincs hivatalosan nyilvántartva, így igazából csak akkor fog róla bárki is tudni, ha mi szánt szándékkal bemutatjuk valahol.

Én egyébként még mindig 80-90%-ban biztos vagyok benne, hogy ADHD-s és ha Magyarországon élnénk, akkor valószínűleg nettó öt perc alatt diagnosztizálnák is vele, de most a férjemmel arra jutottunk, hogy egyelőre elengedjük ezt a témát.

Ha a későbbiekben – leginkább az iskolai „pályafutása” során – falakba ütközünk vagy problémái lesznek, akkor a jövőben visszatérünk a kivizsgáláshoz, de ki tudja, lehet, hogy soha nem is lesz rá szükség, mert olyan tanítókat fogunk majd ki, akik teljesen jól tudják az ilyesmit kezelni a papír lobogtatása nélkül is.

Most egyelőre ott van a hiperaktivitásról szóló „bizonyíték”, az már önmagában is jó kis fegyvertény, ha bárki azzal csesztetné, hogy nem tud megülni a fenekén.

De mégsem ez volt a hét csúcspontja, mert végül a szünet előtti utolsó óvodai napig – péntek reggelig – kellett várni, hogy a maximumra járassuk az e heti izgalmakat.

Csütörtökön hozzánk is megérkezett a hidegfront, a fél országban brutális (néhol 70 centiméter!) hó esett és a szél is elkezdett fújni, az igazi hurrikán viszont péntekre volt előrejegyezve.

Aznap reggel láttuk, hogy nincs éppen túl jó idő odakinn, szakad az eső és fúj a szél, de nem nagyon volt más választásunk, muszáj volt elindulnunk, mert feltétlenül be kellett mennem az irodába, legalább annyi időre, amíg a délelőtti órákra tervezett hiperfontos tárgyalásomat le nem tudom.

Már rég úton voltunk, az autóban ültünk, amikor elkezdett szirénázni a telefonom és megkaptam az értesítést arról, hogy az erős szélvihar miatt az általános- és középiskolásoknak tanítási szünet lesz. Ekkor még nem tudtam, hogy az oviknál mire lehet számítani, de mivel már amúgy is a közelben jártunk, nem kellett túl sokáig várni, hogy kiderüljön mi a helyzet.

Az ovi előtt leparkolva láttam, hogy ugyan nincs akkora tömeg, mint szokott, de azért rajtunk kívül is sokan érkeznek és végül odabenn is minden a megszokott rendben zajlott – a délelőttös óvónéni és két másik gyerek már benn voltak a csoportban.

Azt már otthon eldöntöttem, hogy amint végzek a kötelezőkkel benn az irodában, rögtön elindulok a lányokért és majd home office-ban befejezem a többi munkám, így végül ebben maradtunk az óvónővel is: jelentkezem, amint tudok és több, mint valószínű, hogy a szokásosnál jóval hamarabb fel fogom venni a lányokat.

Ezt egyébként senki nem várta el, a benn lévő teta is mondta, hogy neki normál munkanapja van, miatta vagy az ovi miatt nem kell rohannom, csak majd annyit írjak meg napközben, hogy ebéddel számoljanak-e a lányoknak.

Pont úgy alakult egyébként, hogy 11 után valamivel mentek el a külföldi ügyfeleink, ezért kértem nekik menüt, mert így még pont meg tudták enni, mire odaértem értük, de bevallom, az is szempont volt, hogy nem volt otthon semmi rendes kaja, home office-ban főzni a sok időbeli kiesés után viszont túl sok lett volna, így egyszerűbb volt azt a megoldást választani, hogy ebédet egyenek még az oviban, mert ha ezzel nem nekem kell foglalkoznom, akkor estére már utol tudom érni magam.  

A Kicsit még így is eléggé késve sikerült letennem itthon délután aludni, de éppenhogy kijöttem a hálóból, a férjem is belépett a bejárati ajtón.

Azt hiszem, hogy ezen a ponton gördült le az utolsó nagyobb kő a mellkasomról – most már jöhet tornádó, hurrikán, bármi, mind együtt vagyunk, itthon, biztonságban.

Lehet, hogy kimondottan rendhagyóra sikerült ez a nap, de már minden mindegy, majd csak megoldjuk amit kell valahogy.

Az esti órákra aztán lassacskán lecsillapodott a vihar. Először az eső állt el, aztán már a szél sem fújt tovább.

Nagyon érdekesnek találtam, hogy a tényleges számok alapján ez a hurrikánszerű vihar erősebb volt (121 km/órás széllökéseket mértek!), mint a 2023-as, mert én kétszer is keresztülmentem oda-vissza a városon és nem láttam akkora pusztítást sehol, mint amit azon a nyáron tapasztaltunk.

A férjem szerint ez csak annak köszönhető, hogy 2,5 éve kitört, leszakadt, kicsavarodott minden, ami azt az igénybevételt nem bírta, így most jóval kevesebb olyan fa, épületrész stb. volt, ami áldozatul eshetett volna a szélnek.

Ennek ellenére szombat reggel az oviból is megküldték a kiértesítést, hogy az udvari eszközökön sajnos olyan károk keletkeztek, amiket előreláthatólag nagyjából 2 hét alatt tudnak majd kijavítani és addig a gyerekek nem mehetnek majd ki játszani.

Ez nyilván borzasztó hír és nagyon sajnálom, hogy be lesznek zárva az oviba, de legalább a helyreállítás egy része a tavaszi szünetre esik, így nem kell majd hetekig folyamatosan benn lenniük a csoportszobában.

Vasárnapra viszont már nagyjából visszaálltunk a szokásos kerékvágásba.

Mivel idén pont a hét közepén lesz a születésnapom, azt találtuk ki, hogy „előre ünneplünk”, mert a következő vasárnap már húsvét és egyszerűbb, ha most tartjuk meg, hogy ne kelljen összevonni.

Amúgy én nem bánom az összevonást, gyerekkoromban többször is volt, hogy a húsvét környéki napokra esett a szülinapom és sokszor egyszerre is tartottuk, de mióta a férjemmel megismertük egymást, az a szokásunk, hogy húsvét vasárnap nem ad senki ebédet, hanem helyette családilag együtt reggelizünk, ezért nem akartam jövő héten tartani, nehogy anyósom úgy érezze, hogy az én szülinapomat is „neki kell megtartania”.

Így esett, hogy nálunk gyűltünk össze ebédre és szuperül sikerült az ünneplés!

A lányok egy halom rajzzal, üdvözlőlappal készültek és még egy szuper új bögrét is kaptam kettejüktől.

A család többi része összefogott és közösen vettek nekem egy új táskát, mert mindenki tudta, hogy már ezer éve akarok venni magamnak egy másikat, csak sajnáltam kiadni érte annyi pénzt, amennyibe egy rendes bőrtáska kerül. 😀

A férjem is beszállt a táska árába, bár ez inkább csak formalitás volt, mert tőle már múlt hónapban kaptam egy pár cipőt – teljesen véletlenül.

Magamnak akartam megvenni egyébként, de mivel nem volt a méretem a boltban, meg kellett rendelniük és amikor megérkezett, pont Bakáéknál aludtak a lányok, így amikor elmentem érte a zember is eljött velem és ha már ott volt, akkor ragaszkodott hozzá, hogy ki is fizesse – azzal a megjegyzéssel, hogy ez szülinapi ajándék.

Mondtam is neki vicceskedve, hogy ne szoktasson hozzá, hogy több ajándékot is vesz nekem minden szülinapomra, de csak röhögött és lecsapta a labdát azzal, hogy kilenc évvel idősebb nálam meg a férfiak amúgy is korábban halnak, szóval neki előre kell dolgoznia, hogy kijöjjön a darabszám.

Azt mindenesetre remélem, hogy ezen ráérünk még gondolkozni, elvégre csak harminchárom éves lettem!

Salty