Drámakirálynő a gyerek – én rontottam el?

6 hozzászólás

  1. Sok múlik a gyerek fájdalom küszöbén is. A kicsi nálunk úgy visít és csapkod, ha egy kicsit is húzza a haját a fésű, hogy ihaj. Szálkát sem tudom kivenni az ujjából, most benne is hagytuk, majd kilöki magának…

    Viszont minden gyerek másként sír, ha tényleg baj van. (Ha igazán nagy baj, akkor meg nem sír!) Még a gyerekem is megfogalmazta, mikor a kispajtásnak tört el a lába, hogy így még nem hallotta sírni a kislányt. Lehet, hogy nálatok még nem volt akkora baj, hogy ismernéd ezt a másfajta sírást?

    Az biztos erősíti a gyerekben a reakciót, ha te is megerősíted benne, hogy jogosan sír egy pici horzsolásért. De abban is igazad van, hogy teljesen elbagatellizálni sem szabad. Én (nem tudom, hogy helyesen-e) azt szoktam mondani, hogy semmi baj, megesik az ilyen. Ha kell lemosom, és a gyógypuszi még ebben a korban csodákra képes. 😉

    Kedvelés

  2. Én pont az ellenkezője vagyok, először mindig arra gondolok, hogy biztosan nincs nagy baj, ezért ha tényleg baj van, nem mindig reagálok időben. Ez sem jó feltétlenül, ráadásul érzéketlennek is tűnhetek, pedig szerintem nem vagyok az. A fiam ugyan nem volt drámakirály, de hajlamos volt néha túlzásokba esni. Pl. ha megvágta magát, hajlamos volt úgy kommentálni, hogy “ömlött a vér a kezéből”.

    Kedvelik 1 személy

  3. Ha téged már ez zavar, márpedig zavar, különben nem írtál volna róla, akkor változtatni kell. Szerintem a te reakciod is túlzó. Elestél? Hűha. Gyere, nézzük meg nincs e nagy baj. Nem látok semmit, gyere öltözzünk. Amúgy mi volt ma az oviban? Jót játszottál?

    Persze hogy nem katona dolog, ne kérdőjelezzük meg az érzelmeit, de a műsornak legyen határa.

    Amúgy full Respekt , nekem nem lenne energiám mindig ennyire empatikusan reagálni ezekre a helyzetekre, de valóban sok a dráma. Nem biztos, hogy a környezet mindig ennyire elfogadó és nyitott lesz, az óvó néni könnyen mondja, hogy jaj de kedves személyiség lesz belőle, nem nekik kell ezzel a jövőben, más környezetben megküzdeni esetleg.

    Kedvelik 1 személy

    • Igen, zavar és szerintem nem is igazán a dráma része zavar, hanem az, hogy úgy érzem, hogy “beletettem a munkát”, empatikus, türelmes és megértő vagyok, és arra számítottam, hogy majd ettől idővel jobb lesz a helyzet, mert megadja neki azt a bizalmat, hogy fontosak az érzései – de nem látom, hogy változna a dolog.

      Azt is tudom, ennek egy része túlkompenzáció is, mert nekem nem volt valami egyszerű gyerekkorom, tudtam, hogy a drámákra anyámnak nincs semmi kapacitása, ezért sokszor tettem úgy, mint akinek egyáltalán nincsenek is érzései, hogy ne legyek teher, akivel foglalkozni kell.

      Szóval az is biztos benne van, hogy én el akarom kerülni, hogy az enyémek ezt érezzék és kicsit túltolom a dolgot. 🤷‍♀️

      Az óvónők szerint az én gyerekem még csak az élbolyban sincs “dráma szempontból”, kimondottan gyakori (még fiúknál is), hogy fel-felbukkan ez a viselkedés, ezért felesleges túlgondolnom. Szerintük ez többnyire korosztályos dolog, majd kinövi.

      (Ez meg amúgy megint elbizonytalanít egy kicsit, mert ha ez valami általános cucc, akkor lehet, hogy én várok el tőle túl sokat azzal, hogy szeretném, ha kicsit jobban kordában tudná tartani az érzéseit?)

      Kedvelés

      • szerintem nem a dráma a gond, az vérmérséklet-függő, hanem a felelősséghárítás (mert a másik kislány tehet róla). én ettől mászom a falra, félreértés ne essék, a fiam feketeöves ebben (lehet, hogy ez ilyen 2020-as sajátosság), na ez az, amit én nem fogadok el. az érzései rendben vannak, a fájdalma rendben van, nincs katonadolog, nincs nemisfájbiztos, van ölelés, van puszi, van együttérzés, de a határt elég erősen húzom meg a deamásik kezdetű mondatoknál.

        Kedvelés

Hozzászólás a(z) Salty bejegyzéshez Kilépés a válaszból