A nagyobbik lányom az a gyerek, akit a mi gyerekkorunkban síró-picsogóként aposztrofáltak volna.
Már a húga is megüti objektíven azt a szintet, ahonnan valakit drámakirálynőnek lehet nevezni, de a Nagy néha úgy viselkedik, mintha egyenesen ő találta volna fel a teátrális viselkedést.
A napokban történt, hogy mentem értük az óvodába és éppen kinn játszottak az udvaron. A délutános óvónénivel váltottam pár szót az egyik soron következő programról, amikor meghallottam, hogy a hátam mögött a Nagy – jobb szó híján – felordít.
Odanéztem, látom, hogy a földön ül és keservesen sír.
Persze azonnal odaszaladtam, hogy mi történt, megütötte-e magát, hol fáj, mi a baj… az ölembe vettem és vigasztalni kezdtem, ő pedig két zokogási roham között beszámolt róla, hogy elesett, megütötte a lábait és a kezeit is, de egy másik kislány a hibás, mert túl gyorsan futott(?).
Mivan? Ha nem értitek, akkor ne érezzétek szarul magatokat, mert én sem értettem.
Benn a csoportszobában megnéztem a „bibis” testrészeket, sehol-semmi, még egy minimális horzsolás sem látszott, de esküszöm nektek, a gyerek úgy sírt, hogy én frankón azt hittem, hogy legalább két végtagját eltörte.
Ez a műsor adta az apropót, hogy egy kicsit megint elgondolkodjak.
Tudom, hogy ő egy nagyon érzékeny, érzelmes, empatikus gyerek, aki mindent sokkal intenzívebben él meg, ezért sem kérdőjelezem meg soha az ő érzéseit.
Ha ő úgy gondolja, hogy valami fáj, valami rosszul esik neki vagy valami bántja, akkor ki vagyok én, hogy ezt kétségbe vonjam?
A fenti ovis esettel kapcsolatban a férjem azt mondta, hogy itt nem a fájdalom lehetett a ludas, hanem inkább „mérgében” sírt, hogy a másik gyerek nála gyorsabb volt, ő pedig elesett.
Ezt nekem igazából nem kell magyarázni, én szerintem az eddigi pályafutásom során tízből nyolcszor „idegből sírtam”, nem szomorúságból, szóval pontosan tudom, milyen az, amikor annyira mérges az ember, hogy a szemein keresztül csordul túl a feszkó – na de ez azért nem valami mindennapos cucc!
Meddig oké az ilyesmi? Van olyan, hogy valakinek csak simán ilyen a természete? Esetleg a drámázással akarja felhívni magára a figyelmet? Vagy csak meg akar bizonyosodni róla, hogy komolyan vesszük a sérelmeit?
Azt teljesen őszintén ki tudom jelenteni, hogy nálunk soha, egyszetlenegyszer sem hangzott el, hogy „katonadolog” vagy hogy valami miatt nem szabad sírni vagy hogy ez vagy az tuti nem is fáj, mert ezek mind szubjektív érzések, ami miatt nem szégyenítünk meg senkit, de ezzel párhuzamosan az is eszembe szokott jutni, hogy lehet, hogy az én reakcióm sem feltétlenül helyes?
Biztosan ti is hallottatok már arról, hogy ha az éppen járni tanuló totyogó elesik, akkor a szülőknek érdemes semlegesen reagálni és nem „ijedten a szívükhöz kapni”, mert abból a gyerek csak azt tanulja meg, hogy ez valami nagy durranás volt és megijed, akkor is, ha amúgy magától fel sem vette volna a történteket.
Na most, én tudom magamról, hogy hajlamos vagyok „ijedten a szívemhez kapni” és már évek óta aktívan próbálok leszokni erről, hogy ne legyek olaj a tűzre, de sajnos nem mindig sikerül felülírni az ösztönös reakcióimat – lehet, hogy én, ezzel a viselkedésemmel szoktattam rá a lányomat arra, hogy drámázzon?
Vagy lehet, hogy az ő drámája hat rám és azért reagálok én is intenzívebben? Ez egy egymást gerjesztő ördögi kör?
Vagy valami olyasmi, ami az óvodás kislányoknál normális? Esetleg kimondottan nekem, mint anyának szól, mert előttem nem szégyell „nagyobb érzelmeket” kimutatni?
Ez a természete vagy lassacskán ki fogja nőni?
Nem akarom kétségbe vonni, amit a – számomra csak drámázásnak tűnő helyzetekben – érez, de valahol azt sem tartom normálisnak, hogy minden apróságért „farkast kiáltunk”.
Az ominózus ovis eset után hosszan beszélgettem vele erről, elmondtam, hogy annyira sírt, hogy én nagyon-nagyon megijedtem, hogy valami óriási baj történt és végül kiderült, hogy még csak le sem horzsolta magát.
Ő mondta, hogy neki tényleg fájt, én pedig válaszoltam, hogy elhiszem, hogy fájdalmas volt és azt is, hogy zavarta, hogy elesett, de nem lehet, hogy nem is a lába fájt igazán, hanem csak dühös volt, amiért nem ő volt a leggyorsabb?
Ezzel ő maga is egyetértett és azt is elismerte, hogy lehet, hogy nem volt szükség a „világvége zokogásra” sem, de ettől függetlenül nem hiszem, hogy ez bármilyen módon is befolyásolná a viselkedését a következő ilyen helyzetben.
Az óvónénijeink azt mondják, hogy ne gondoljam túl a dolgot, le fog csillapodni és általában az ilyen gyerekekből lesznek az empatikus, mély érzésű, erős igazságérzetű felnőttek, annak pedig örülni kell.
Ti mit gondoltok?
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
Sok múlik a gyerek fájdalom küszöbén is. A kicsi nálunk úgy visít és csapkod, ha egy kicsit is húzza a haját a fésű, hogy ihaj. Szálkát sem tudom kivenni az ujjából, most benne is hagytuk, majd kilöki magának…
Viszont minden gyerek másként sír, ha tényleg baj van. (Ha igazán nagy baj, akkor meg nem sír!) Még a gyerekem is megfogalmazta, mikor a kispajtásnak tört el a lába, hogy így még nem hallotta sírni a kislányt. Lehet, hogy nálatok még nem volt akkora baj, hogy ismernéd ezt a másfajta sírást?
Az biztos erősíti a gyerekben a reakciót, ha te is megerősíted benne, hogy jogosan sír egy pici horzsolásért. De abban is igazad van, hogy teljesen elbagatellizálni sem szabad. Én (nem tudom, hogy helyesen-e) azt szoktam mondani, hogy semmi baj, megesik az ilyen. Ha kell lemosom, és a gyógypuszi még ebben a korban csodákra képes. 😉
KedvelésKedvelés
Tényleg nem volt még igazán nagy balesetük, lehet, hogy azért nem tudom még, hogy milyen a “másik sírás”.
Azt én is szoktam mondani, hogy játék közben ilyesmi előfordul – szerintem ez még nem bagatellizálás. 🙂
KedvelésKedvelés
Én pont az ellenkezője vagyok, először mindig arra gondolok, hogy biztosan nincs nagy baj, ezért ha tényleg baj van, nem mindig reagálok időben. Ez sem jó feltétlenül, ráadásul érzéketlennek is tűnhetek, pedig szerintem nem vagyok az. A fiam ugyan nem volt drámakirály, de hajlamos volt néha túlzásokba esni. Pl. ha megvágta magát, hajlamos volt úgy kommentálni, hogy “ömlött a vér a kezéből”.
KedvelésKedvelik 1 személy
A túlzásokat szerintem egy időben minden gyerek csinálja, mert úgy nagyobb durranásnak tűnnek a velük történő dolgok. 🙂
KedvelésKedvelés
Ha téged már ez zavar, márpedig zavar, különben nem írtál volna róla, akkor változtatni kell. Szerintem a te reakciod is túlzó. Elestél? Hűha. Gyere, nézzük meg nincs e nagy baj. Nem látok semmit, gyere öltözzünk. Amúgy mi volt ma az oviban? Jót játszottál?
Persze hogy nem katona dolog, ne kérdőjelezzük meg az érzelmeit, de a műsornak legyen határa.
Amúgy full Respekt , nekem nem lenne energiám mindig ennyire empatikusan reagálni ezekre a helyzetekre, de valóban sok a dráma. Nem biztos, hogy a környezet mindig ennyire elfogadó és nyitott lesz, az óvó néni könnyen mondja, hogy jaj de kedves személyiség lesz belőle, nem nekik kell ezzel a jövőben, más környezetben megküzdeni esetleg.
KedvelésKedvelik 1 személy
Igen, zavar és szerintem nem is igazán a dráma része zavar, hanem az, hogy úgy érzem, hogy “beletettem a munkát”, empatikus, türelmes és megértő vagyok, és arra számítottam, hogy majd ettől idővel jobb lesz a helyzet, mert megadja neki azt a bizalmat, hogy fontosak az érzései – de nem látom, hogy változna a dolog.
Azt is tudom, ennek egy része túlkompenzáció is, mert nekem nem volt valami egyszerű gyerekkorom, tudtam, hogy a drámákra anyámnak nincs semmi kapacitása, ezért sokszor tettem úgy, mint akinek egyáltalán nincsenek is érzései, hogy ne legyek teher, akivel foglalkozni kell.
Szóval az is biztos benne van, hogy én el akarom kerülni, hogy az enyémek ezt érezzék és kicsit túltolom a dolgot. 🤷♀️
Az óvónők szerint az én gyerekem még csak az élbolyban sincs “dráma szempontból”, kimondottan gyakori (még fiúknál is), hogy fel-felbukkan ez a viselkedés, ezért felesleges túlgondolnom. Szerintük ez többnyire korosztályos dolog, majd kinövi.
(Ez meg amúgy megint elbizonytalanít egy kicsit, mert ha ez valami általános cucc, akkor lehet, hogy én várok el tőle túl sokat azzal, hogy szeretném, ha kicsit jobban kordában tudná tartani az érzéseit?)
KedvelésKedvelés
szerintem nem a dráma a gond, az vérmérséklet-függő, hanem a felelősséghárítás (mert a másik kislány tehet róla). én ettől mászom a falra, félreértés ne essék, a fiam feketeöves ebben (lehet, hogy ez ilyen 2020-as sajátosság), na ez az, amit én nem fogadok el. az érzései rendben vannak, a fájdalma rendben van, nincs katonadolog, nincs nemisfájbiztos, van ölelés, van puszi, van együttérzés, de a határt elég erősen húzom meg a deamásik kezdetű mondatoknál.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nem is értem amúgy, hogy miért kell minden szituációhoz “hibást” rendelni?
Kérdeztem az oviban is, hogy ellökött a másik kislány? Nem. Akkor mégis miért lenne ő a hibás?
Nálunk mostanában lett ez a “módi”, eddig nem volt ilyen feltűnő, de pl. ma reggel is birkóztak az apjával, véletlenül belekapott a saját szemébe, azért is nyilván apa lett a hibás.
El lett neki magyarázva, hogy senki nem hibás, játék közben előfordul az ilyesmi, nem kell rögtön ujjal mutogatni másokra, mert attól nem fog neki kevésbé fájni.
KedvelésKedvelés