A múlt heti relatív nyugalom után hétfőn már kora reggel belecsaptunk a lecsóba egy jó kis dupla-drámával.

Az előző naplórészben valószínűleg elszóltam magam, mert a Kicsi napok óta először megint ötkor ébredt és bárhogy próbálkoztam, nem sikerült sehogyan sem visszaaltatnom, így aztán – bár nem voltam teljesen magamnál – átmentem vele a szomszéd szobába legózni.

Alig vártam, hogy végre annyi legyen az idő, hogy elkezdjünk készülődni, de annyira fáradt voltam, hogy a legjobban arra a pillanatra ácsingóztam, amikor majd leadom őket az oviban és utána hazamehetek a csöndes, békés lakásba, még akkor is, hogy amúgy nyilván dolgoznom kell.

Na, hát ez sem jött össze olyan egyszerűen, mint szokott – mert megérkezett a reggeli dráma második része.

Éppencsak leparkoltam az ovinál és elindultunk hármasban befelé, amikor két apuka – a mi csoportunkba járó gyerekeké – jöttek ki az épületből és futólag megjegyezték, hogy “nincs óvónőnk, egy másik csoportban kell leadni a gyerekeket”.

Ennyi elég is volt a Nagynak, hogy maximálisan kiboruljon és zokogni kezdjen, hogy ő így nem akar oviba menni, nem, az ajtón se menjünk be, vigyem őket inkább haza.

Hűbasszus, oké, nyugodjunk meg, nem tudjuk mi történt, nem kaptunk semmilyen üzenetet a közös csoportban sem, legalább derítsük ki mi a helyzet!

Végül nagy nehezen sikerült megvigasztalnom annyira, hogy belemenjen abba, hogy legalább a mi csoportunkig sétáljunk el, nézzük meg, mi történik ott és utána majd meglátjuk mit fogunk csinálni.

A szobánkban aztán egy tanuló óvónő fogadott minket, aki szólt, hogy a mi tetánk késik egy kicsit és azért kellene a másik csoportban megvárni, mert ő még nem lehet felügyelet nélkül a gyerekekkel.

A lányok végül mindketten átvették a benti cipőjüket és elmentünk a szomszéd teremig, de a Nagy nem volt hajlandó bemenni és az eddig viszonylag nyugodt Kicsire is átragasztotta a saját félelmeit.

Nem volt mit tenni, nem akartam 15-20 perc miatt traumatizálni szerencsétlent, így ott üldögéltem velük az előtérben, amíg meg nem érkezett a mi óvónénink.

Nem tudom mi miatt ijedt meg ennyire, mert már több csoporttársa is ott volt a várakozásra kijelölt teremben, szóval még arról sem volt szó, hogy csupa vadidegen közé kellene bemennie, de negyed óra várkozás miatt nem láttam értelmét, hogy győzködjem és erőszakoskodjak, pláne, hogy tudom milyen kis érzékenylelkű gyerek.

Amíg vártunk, a reggeles tetánk is felhívott, szabadkozott, hogy nagyon sajnálja, ne haragudjak, az utolsó pillanatban cserélték el a többiekkel a műszakjaikat és elfelejtette átállítani az ébresztőjét, de persze amúgy sem voltam egyáltalán mérges, bárkivel előfordulhat ilyesmi, nem nagy cucc.

Az sokkal inkább zavart, hogy a Nagy ennyire szélsőségesen reagált.

Na mindegy, végül sikeresen visszatértünk a mi csoportunkba és én is elindulhattam hazafelé dolgozni.

Kedden szerencsére már nem volt semmilyen nehezítő körülmény és én is időben bejutottam az irodába, de az oviban azért még elkapott a reggeli műszak, hogy nyilatkozzak a tavaszi szünetről, mert le kell adniuk, hogy melyik napokon igényelnénk ügyeletet a lányoknak.

Nem nagyon volt min gondolkozni, mert ugye amíg a Kicsi pelenkás, neki feltétlenül bölcsis ügyeletben kellene lennie, nem mehet a Naggyal együtt, így mindenképp az a jobb megoldás, ha maradnak itthon.

Meg amúgy is azzal számoltam, hogy szeretnék nekik meg magamnak is egy kis szünetet a szokásos napi logisztikánkból (és a Kicsi szobatisztulása is nyilván szempont), szóval egyébként sem gondolkodtunk az ügyeletben, így csak fogtam és kihúztam az összes napot.

Csak már jóval később, benn a munkahelyemen jutott eszembe, hogy annyira siettem, hogy még azt sem néztem meg, hogy amúgy melyik napokról van szó! Még a végén csak akkor fogok rájönni, hogy már tavaszi szünet van, amikor egyik reggel majd nem találunk senkit az oviban!

Délután már nem felejtettem el megkérdezni, így most már tudom, hogy március 30. és április 7. között nem üzemel a mi csoportunk, szóval összesen hat munkanapot kell majd megoldanunk itthon home office-ban.

Most amúgy kivételesen még örülök is neki! Jó, dolgozni nem tudom, hogy hogy fogok tudni helyeközel normálisan, de legalább egy kicsit megpihenünk – nagyon untam már a folyamatos reggeli-délutáni kocsikázást és arra is rá akarok gyúrni, hogy a Kicsivel Húsvét hétfőig el tudjuk hagyni a pelenkát.

Remélem összejön!

Csütörtökre – a helyi apák napjára – az ovi is készült egy-egy kis meglepetéssel az apukáknak és megmondom őszintén, hogy eléggé meglepődtem rajta, mert eddig ez egy nem létező ünnep volt a naptárban és emiatt én már többször is szóltam, hogy valami mégiscsak jó lenne.

Nem érzem úgy, hogy nekem kellene kijárnom a dolgot, mert én a családon belül megteszem, ami tőlem telik, de az azért zavart, hogy az anyák napjára komplett ünnepség van minden évben, az apák napjára pedig egy képeslap sem készül – sem márciusban, sem júniusban.

Idén viszont egy szavam sem lehet, a gyerekek lábnyomaival festettek minden apukának egy-egy pár zoknit és hozzá külön kis papír „dobozkát”, amire mindegyikük lerajzolta saját magát az apukájával együtt.

Péntekre aztán az addigi nyálkás-taknyos-esős időjárás is helyrejött, ez pedig remek lehetőséget biztosított, hogy a legújabb projektembe is belekezdjek, mert tudjátok, hogy nem tudok sokáig nyugton ülni a fenekemen.

Az a helyzet, hogy az utcánkban mi azon az oldalon lakunk, amelyiken nincs járda, de mivel a túloldalon van, a helyi önkormányzat nem érzi úgy, hogy foglalkoznia kellene ezzel a problémával.

Ez 4-5 éve még érthető is lett volna, mert viszonylag kevés ingatlan volt ezen az oldalon, inkább a másik volt beépítve, most viszont már nincs egy talpalatnyi szabad terület sem és nagyjából 100 újépítésű lakás került egy 300-400 méter hosszúságú területre – járda viszont továbbra sincs.

Ahogyan zebra sem és engem ez zavar igazán.

Mert az oké, hogy csak az utca túloldalán van járda, de akkor az lenne a minimum, hogy oda biztonságosan át tudjunk menni, ha már ennyi ingatlant, ennyi emberrel együtt betelepítettek ide. A frissen ideköltözők jó része pedig kisgyerekes család, akiknek a gyerekei (ahogy az enyémek is) előbb-utóbb egyedül járnának iskolába, már ha át tudnának normálisan jutni az út járdás oldalára.

Ezért aztán kitaláltam, hogy majd én kijárom, hogy felfessék a zebrát, de ehhez első körben aláírásokat kell gyűjtenem és még a velünk szemben nyílt Spar vezetőségétől sem ártana egy támogató levél, hogy ők is a petíció mellé állnak.

Így aztán péntek este a Naggyal kettesben elkezdtünk házalni és másfél óra alatt sikerült is 51 aláírást összegyűjtenünk úgy, hogy a legnagyobb lakótelepig még el sem jutottunk!

Nagyon örülök, hogy szívesen jött velem, mert szerintem mindenképpen hasznos, ha látja, hogy hogy működik az ilyesmi egy közösségben és hogy érdemes tenni a dolgokért, mert maximum elutasítanak minket, de legalább megpróbáltuk.

Azt mondjuk melegen ajánlom nekik, hogy ne utasítsanak el, mert úgyse fogom őket addig békén hagyni, amíg nem kapunk egy zebrát! 😀

A hétvégét viszont már színtiszta pihenéssel töltöttük: megjártuk az összes környékbeli játszóteret, sütöttünk-főztünk, piacoztunk, vasárnap pedig anyósomékhoz voltunk hivatalosak ebédre.

Ugyan tervben volt, de végül az erkélyt még mindig nem sikerült teljesen befejeznünk – bár az valahol szerencse is, hogy még nem ültettünk el semmit, mert képzeljétek, a hét közepén még simán fagyott odakinn éjszakánként!

Zágráb külterületén még tíz centi hó is esett! Úgy, hogy múlt héten már rövidujjúban voltunk odakinn délután!

Mondtam én, hogy majd akkor hiszem el, hogy itt a tavasz, ha már legalább április közepét írunk!

Salty