Azért vettem meg ezt a könyvet, mert kíváncsi voltam.

Érdekelt, miért dönt úgy egy anya, hogy önszántából kisétál a gyereke életéből, elhagyja azt a kis embert, akit a saját testében, hónapokig hordott a szíve alatt.

Elképzelhetetlennek tűnt, hogy van rá logikus magyarázat, de Vicky történetét olvasva kicsit jobban megértettem, mi kell ahhoz, hogy eljusson idáig az ember lánya.

Az első néhány fejezetben kimondottan bosszantott a viselkedése, legszívesebben megráztam volna a vállát, hogy “szedd már össze magad az isten szerelmére és viselkedj végre úgy, mint egy felnőtt!”, de aztán rá kellett döbbennem, hogy talán nem szabadna érett, bölcs gondolkodást elvárni egy 21 éves lánytól.

Egy elhanyagolt és a mozaikcsaládjában az “új testvérei” miatt folyton perifériára kerülő frissdiplomástól, akinek már nem csak a nagybetűs, felnőtt életbe történő belépés nehézségei, hanem egy váratlan terhesség is nyomja a vállát.

A nyaraláson megismert leendő apa igazán “jó partinak” számított a felső tízezer megbecsült tagjaként és az elitiskolai neveltetésével, így észszerű volt meghozni azt a döntést, hogy a két, munkanélküli fiatal elfogadja a William szülei által felajánlott vendégszobát abban az angliai villában, ahol a fiú is felnőtt.

Az új otthonukban töltött első napokban Vicky még szüntelenül azt érezte, hogy kilóg a puccos környezetből, hogy ő nem ezek közé az emberek közé való, de William anyja, Barbara, olyan kedélyes és segítőkész volt vele szemben, hogy lassacskán feléledt benne a remény – lehet, hogy a társasága mégsem jelent mindenkinek terhet?

Theo születése és egy szerencsétlen baleset azonban tovább bonyolítja az eseményeket.

Barbara lassan, de biztosan átveszi az irányítást a kisfiú nevelése felett, Vickyt szinte mindenért cukormázba csomagolva, leereszkedően kritizálja egészen addig, amíg a lány ösztönösen gyerekszerepbe zsugorodik vissza az idősebb asszony mellett.

Ahogy telnek a hónapok, Vicky egyre gyakrabban és egyre többször kérdőjelezi meg magát, végül pedig eljut a fájdalmas – és szerinte mindenki más számára nyilvánvaló – konklúzióig, hogy bármennyire is igyekszik, nem tud olyan anyja lenni a fiának, amilyen elvárható lenne vagy amilyet egy gyerek megérdemelne.

Így sodorja az élet az Applewood Farmra, a Campbell családhoz és a mátriárka, Caro története a saját lányával, valamint közel egy évtized kellett ahhoz, hogy végre Vicky is levehesse a daccal és sértettséggel megkent, önbizalomhiányos szemüvegét és nem csak a saját anyaságát, hanem az anyjához való viszonyát is tisztábban lássa az évek távlatából.

Caro közvetlen viselkedése és magától értetődő szeretete lassan meggyőzi arról, hogy nem kell kívülállónak lennie a saját életében és végül a farmon töltött hónapok alatt összekuporgatott bátorságát felhasználva eldönti, hogy amit lehet, megold maga körül.

Csak sajnos, ahogy az az életben is lenni szokott, nem lehet mindent makulátlanul megjavítani és észrevétlenül helyrehozni, de még mindig jobb próbálkozni, mint beletörődni abba, hogy felesleges erőlködni. 

Megvettem ezt a könyvet, mert kíváncsi voltam, mi visz rá egy anyát arra, hogy lemondjon a gyerekéről, a válasz pedig végtelenül szomorú és már-már banálisan egyszerű:

Az, ha elhitetik vele, hogy nélküle jobb élete lesz.

Salty