Egyetlen porcikám sem kívánta a hétfő reggelt.

Igazából én már egészen megszoktam azt, hogy úgy kell dolgoznom, hogy itthon vannak a lányok és az is jólesett, hogy csak akkor vedlettem át pizsamából, amikor már nagyon muszáj volt, mert sehová nem kellett rohannunk azelőtt, hogy a nap rendesen felkúszott volna az égre.

Na meg persze attól is be voltam tojva, hogy ha nagyon megszívom, akkor még az ovis beszoktatás is újraindul és megint át kell majd verekednünk magunkat egy tucatnyi sírós reggelen, mire visszaáll a világ megszokott rendje.

 Az első kihívás azonban az volt, hogy hétfőn arra ébredtünk, hogy odakinn -18 fok van. A férjem egy jó 15-20 perccel hamarabb elindult, mint én a lányokkal, szóval beindította nekünk az autót és felvette a fűtést is maximumra, de még így sem olvadt le róla minden teljesen, amikor eljutottunk odáig, hogy a gyerekekkel beszálltunk.

Láttam, hogy a szélvédő alsó harmada már tök jó, tiszta, de felette még jeges, szóval kikászálódtam, hogy a leolvadást meggyorsítva lekaparom róla a jeget – majd a klassz kis bundás jégkaparómat tologatva rájöttem, hogy a zember már levakarta róla.

Oké, akkor biztos csak az üveg belső oldalán lévő hideg pára miatt nem látok ki rendesen. Vissza beültem és megpróbáltam letörölni egy mikroszálas kendővel, de nem történt semmi.

Tudjátok miért? Mert az nem pára, hanem jég volt az ablakon. Benn a kocsiban! Az utastérben! Nem is tudtam, hogy ez lehetséges!

Így persze eltartott egy darabig, mire kiolvadtunk annyira, hogy biztonságosan el tudtunk indulni, de a hideg idő miatti megpróbáltatások csak átmenetileg terelték el a figyelmem arról, hogy a Kicsi megállás nélkül hajtogatta, hogy ő nem akar oviba menni.

Mondtam neki, hogy mindannyian elmegyünk otthonról, anyának is mennie kell a munkahelyére, de ez sem rázta meg túlzottan, csak bejelentette, hogy nem gond, akkor majd ő ellesz egyedül a lakásban – és láttam rajta, hogy – amennyire egy kétéves képes erre, ő annyira – komolyan is gondolja.

Bár a Nagy próbálta jobb kedvre deríteni és megígérte, hogy „majd egész nap vigyáz rá”, nem voltam túl derűlátó a továbbiakkal kapcsolatban – pláne, hogy még a csoportszoba előterében is végig rajtam csüngött és folyamatosan ismételgette, hogy ő márpedig nem megy be.

Végül aztán a nővére kézenfogta és besétáltak, én pedig nem igazán akartam elhinni, hogy még csak el sem sírta magát – bár az látszott az arcán, hogy nincs a helyzet magaslatán, de mivel nem lett belőle dráma, eljöttem.

Arra számítottam, hogy az irodában biztosan nagy létszámban leszünk benn – most, hogy már TÉNYLEG végetértek az ünnepek, de rajtam kívül csak egy másik kolléganőm jött be, így olyan csönd és békesség volt egész nap, hogy az elmúlt három hét állandó ricsaja után egy kicsit még ijesztőnek is találtam.

A délutánt meglepően simán abszolváltuk, időben odaértem az oviba, a lányok szokás szerint az ölembe ugrottak, minden úgy zajlott, mintha nem is lett volna téli szünet – már itthon voltunk, amikor utolért minket a feketeleves.

A hazaúton tudtam meg a gyerektől, hogy a konyhán elfeledkeztek róla, hogy ennyi kihagyás után megint jön a nagylányom oviba és nem számoltak laktózmentes menüvel a részére, így uzsonnára ő is a többiek tejbegrízéből evett.

Kész szerencse, hogy már beléptünk itthon az ajtón, amikor lecsapott az első hullám, mert szegénynek olyan hasmenése lett tőle, hogy egész este a vécén ült, mire minden kiürült belőle.

Aztán ha ez nem lett volna elég, este még az altatás sem jött össze és ez már őt magát is annyira zavarta, hogy el is sírta magát azon, hogy fizikailag képtelen elaludni.

Mint kiderült, elpilledt délután az oviban és hiába csak 20 percről volt szó, ez annyira megborította az itthon már szépen kialakított – délutáni alvás nélküli – bioritmusát, hogy egyszerűen nem jött álom a szemére.

Nagyjából pár hónapja álltunk át arra a rendszerre, hogy ha az oviban alszik, akkor alszik, ha nem, az sem gond, de hétvégente itthon már nem fektettük le délután.

Ez az ő kis külön szabadideje, amikor nagylányos dolgokat csinálunk együtt, mert a kistesó alszik, így nem tud belerondítani – ez pedig értelemszerűen a téli szünet minden egyes napján is hasonlóan zajlott.

Három hét pedig bőven elegendő volt, hogy teljesen beálljon erre a rendszerre és igazából én voltam a hülye és figyelmetlen, hogy elfelejtettem erről szólni az óvónőknek a szünet utáni első napon.

Kedden reggel persze ezzel nyitottam, mert tudom én, hogy a horvát gyerekek általában tovább maradnak fenn, de nálunk az a szokás, hogy legkésőbb este nyolckor már alszanak és ha délután hagyják szundizni, akkor egyszerűen muszáj tovább fennmaradnia, úgy, hogy másnap megint korán kell kelni.

Szerencsére nem kellett túlmagyaráznom a dolgot, abban maradtunk, hogy mivel csendespihenő van, neki is csöndben kell lennie, de bekuckózhat az olvasósarokba, kap könyveket és munkafüzeteket, amivel elfoglalhatja magát, addig, amíg a többiek fel nem ébrednek.

Ebben az időtartamban az óvónők egyébként kisiskolás foglalkozásokat tartanak a nagycsoportosoknak és én már év elején is azért lobbiztam, hogy a Nagy is részt vehessen ezen a 45 perces „tanórán”, de mivel az ott használt felszerelést teljes egészében az állam biztosítja, ezért „jogilag adott a létszám”, csak azok a gyerekek mehetnek, akik március 31. előtt betöltik a hatodik életévüket és kötelező szeptemberben iskolába menniük – ezen nem tudnak változtatni, akkor sem, ha mi úgy döntünk, hogy kérvényezzük az előrehozott iskolakezdést.

Így aztán a Nagynak muszáj a csoportszobában maradnia az alvó kicsikkel, de legalább már feküdnie nem kell.

Kedden délután nem számítottam semmi különösre, azt hittem, hogy két munkanap után már visszarázódtunk a hétköznapokba annyira, hogy semmi rendkívüli ne történjen, de ezúttal a Kicsinek sikerült olyat alkotnia, hogy még ki sem fordultunk az ovi parkolójából, én már teljesen készen voltam.

Nem tudom, mi lelte – pláne úgy, hogy azt mondták nagyon jót aludt délután –, de olyan rettenetesen hisztis volt, hogy 15 perc alatt az agyamra ment.

Először nem akart kijönni a csoportszobából, mert még játszani szeretett volna, de ez csak az első hiszti volt a sorban.

Voltak kinn az udvaron is és mivel az aznap érkezett felmelegedésnek köszönhetően már elkezdett olvadni a hó, csupa sáros lett a csizmája.

Tudom, hogy őt az ilyesmi zavarja, ezért amíg vártam, hogy befejezze a játékot, meg is tisztogattam, amennyire tudtam, de akkor is csak nyávogott, hogy ő azt nem akarja felvenni. A következő tétel a kabát volt, ő márpedig nem veszi fel a kabátját – mindezt hisztizve, azon a frekvencián előadva, amire csak ebben a korban képesek a gyerekek.

Egy darabig próbáltam észérvekkel győzködni és türelmesen kivárni, hogy észhez térjen, de minden jónak vége szakad egyszer, na meg az én türelmem is véges, így – nem szépítem a dolgot – erőszakkal felöltöztettem.

Utána az volt a probléma, hogy nem ő nyitotta ki az ajtót, aztán nem akart gyalogolni, de az is gond volt, ha az ölembe vettem, ahogy az sem tetszett neki, hogy bekapcsoltam az ülésébe, mert ő a két gyerekülés között akar ülni – ez amúgy fogalmam sincs, honnan jutott eszébe, mert nyilván még soha nem utazott így.

Majd hazáig nyavalygott azon, hogy a testvére ránézett vagy hogy nem tudom fogni a kezét, miközben vezetek. Mire beléptünk itthon az ajtón, szerintem már simán össszehoztam a szentté avatáshoz szükséges türelmi szintet.

Még szerencse, hogy a férjem rögtön levágta, mi a helyzet és bezárkózott velük a gyerekszobába legózni, hogy egy kicsit kifújjam magam és helyreálljon a vérnyomásom.

Hálistennek a hét többi része már a szokásos menetrend szerint zajlott és péntekre már tényleg visszarázódtunk a mókuskerékbe.

Aznap anyósom vette fel őket az oviból, de csak a Nagy maradt náluk éjszakára, a Kicsit az esti órákban hazahoztam.

Tök jó fejek voltak Bakáék, hogy még úgy is bevállalták a Nagy pesztrálását, hogy szombat délelőtt születésnapi zsúrra volt hivatalos, de legalább az egyik hozzájuk közeli játszóházban, így nem volt különösen nagy kitérő leadni a gyereket a helyszínen.

A buliról már mi vettük fel és onnan rögtön az egyik kedvenc családi éttermünkbe mentünk tovább.

Mivel apósom tartja karban a vendégfogadó terület plafonjáról lelógó antik csillárokat, a tulajjal régi jó barátok és a fickó rendszeresen szokott kuponokat ajándékba adni neki. Mi is kaptunk karácsonyra egy kétszemélyes ingyen ebédre szóló kártyát, amit ezen a hétvégén tudtunk felhasználni.

Mivel egyébként is olyan óriási adagokat szolgálnak fel, két tál étel bőven elegendő nekünk kettőnknek meg az öt- és kétévesnek, így csak a desszertként belapátolt palacsintákért kellett volna fizetnünk, de még azért sem fogadtak el pénzt.

Az ebéd végeztével ahhoz a baráti házaspárhoz készültünk, akiknek ősszel született meg a kislánya, mert decemberben nem tudtunk találkozni és már ideje volt, hogy odaadjuk a nekik szánt jelképes karácsonyi ajándékunkat.

Ez volt az első olyan alkalom, hogy volt lehetőségünk babázni, mert eddig szinte mindig játszótéren vagy séta közben jöttünk össze, akkor pedig a pici mindig aludt.

Azt tudtam, hogy a Nagy oda meg vissza lesz, mert ő imád a nála kisebbekkel – babákkal meg pláne – bratyizni, de az nagyon érdekelt, hogy a Kicsi hogy fog reagálni, mert őt az ilyesmi nem igazán hatja meg.

Végül nem ért meglepetésként, hogy a babára egyáltalán nem, csak a játékaira volt kíváncsi, amikor pedig a picit a kezembe vettem, rögtön hívott, hogy menjek vele játszani, még azt is hozzátette, hogy „neked én vagyok a babád!” 😁

Azt mondjuk egyébként is nagyon élvezi, hogy ő nálunk a legkisebb, rendesen rá is játszik, a könyvekben is mindig kiválasztja a legkisebb figurát a képeken, hogy az ő, egy közepes méretű a testvére, a nagyobbak pedig én és az apja vagyunk, szóval az elfogadhatatlan, hogy egy nála kisebb valaki befurakodjon a képbe.

Másnap – vasárnap – eredetileg én akartam főzni a családnak, de még szerencse, hogy nem vásároltam be hozzá túl hamar, mert szombaton anyósom telefonált, hogy ő már készül, ne főzzek semmit, menjünk mi hozzájuk ebédre.

Így alakult, hogy – számomra kissé hihetetlen módon, de – egész hétvégén semmit nem főztem. Még egy teát sem.

Biztos ez volt a jutalmam, amit azért ítélt meg nekem az univerzum, mert ép ésszel túléltem a hét első napjait.

Mondjuk ha ez igaz, akkor most mondom, hogy jövő héten inkább főzök kétszer minden egyes nap, csak senki ne legyen beteg és hisztis!

Előre is köszönöm!

Salty