Hétfőn hivatalosan is megkezdtük a téli szünetet. Vagyis a lányok megkezdték, mi a férjemmel még javában dolgoztunk.

A karácsonyfás posztban már írtam róla, hogy reggel remekül kitaláltam, hogy majd a fa díszítésével lefoglalom őket és amíg ők a díszekkel tüsténkednek, addig én maradéktalanul a munkámra tudok koncentrálni, de ez a fenyő hiányzó része miatt végül nem jött össze.

Egyébként nem panaszkodhatom, egészen normálisan viselkedtek, de a Nagy már délelőtt az agyamra ment azzal, hogy hárompercenként megkérdezte, hogy „mikor díszítjük fel a karácsonyfát? Mikor csomagoljuk be az ajándékokat?”

Nem ez volt az első alkalom, hogy itthon volt velem, miközben dolgoznom kellett, de most annyira be volt sózva és olyan izgatott volt a közelgő ünnepek miatt, hogy az istennek sem akarta beemelni, hogy a munkaidőm ettől-eddig tart és nem karácsonyfadíszítésért kapom a fizetésemet.

Meglepően sok melóm volt, már azt is sikernek könyveltem el, hogy jutott időm rendes főtt kaját csinálni nekik (a saját ebédszünetem kárára), mert hiába főztem vasárnap előre, az előző napi menüből hétfőre már szinte semmi nem maradt.

Végül kihúztuk hármasban a nap végéig, de baromi jól esett amikor a férjem hazaért, felnyalábolta őket és elmentek az egyik közeli játszóházba, mert már a téli szünet első napján annyira túlstimulálódtam, hogy minden sejtemnek szüksége volt egy kis csendre és nyugalomra.

Kedden úgy éreztem, hogy felkészültebben megyek neki a home office-nak a karácsonytól bezsongott gyerekeimmel összezárva, de így utólag nem mondanám, hogy kevésbé aktívra sikerült a napunk – viszont azt már majdnem ünnepi csodának éreztem, hogy végül megtaláltuk a műfenyő tetejét és aznap délután odáig is eljutottunk, hogy feldíszítsük.

Én nagyon szeretem a fát díszíteni és mindig teljesen lázba szokott hozni, amikor már ott tartunk az ünnepi készülődésben, de idén leginkább azt éreztem, hogy ez is csak egy kipipálandó tétel a listán, essünk túl rajta, mert akkor legalább a Nagy sem fog a továbbiakban a dekorálással őrületbe kergetni.

Gondolom azt felesleges is leírnom, hogy amennyire rá volt elméletben pörögve, a valóságban annyira hamar unta el a dolgot.

Felakasztott a fenyőre kb. 20 cuccost – „minden oldalára tegyél, Kicsim!” „A hátuljára nem kell, anya, az nem látszik!” – aztán inkább nekiállt babázni, mert nem volt kedve folytatni és természetesen egyedül fejeztem be.

A Kicsit meglepően hidegen hagyta az egész ügymenet – bár ha jobban belegondolok, ő tavaly sem alélt el a karácsonyfától – csak egyetlen kerámiacsengőt választott ki magának, hogy azt ne tegyük rá a fára, az hadd legyen az övé, aztán ment is a dolgára.

Én már visszafelé számoltam a nap végéig hátralévő perceket, alig vártam, hogy végre letegyem a munkát és ne kelljen tovább elérhetőnek lennem, mert a szokásosnál ezerszer jobban lefárasztott a gyerekek terelgetése úgy, hogy közben azért valami érdemlegeset is kellett volna a fizetésemért csinálnom.

Alighogy elütötte az óra a négyet, lecsaptam a laptop tetejét, ráadtam a lányokra a kabátjukat meg a csizmájukat és elmentünk bevásárolni.

Hálistennek nagybevásárlásra nem volt szükség, a kitalált menühöz már mindent megvettünk, de fel akartam néhány dologból pluszba tankolni, hogy másnap a tömegben már tuti ne kelljen boltba mennünk.

Szerdán végre az első szabadnapomra ébredtünk és olyan jó volt, hogy csak annyi volt a feladatom, hogy a gyerekekkel hármasban játsszunk, amíg az apjuk is hazaér az utolsó munkanapjáról.

Jó, nyilván lett volna mit csinálnom itthon, de annyira nem volt kedvem semmihez, hogy délben még simán pizsamában lézengtem.

Bepácoltam az esti vacsorához szánt kifilézett csirkecombokat és amíg a Kicsi aludt, az ajándékokat is becsomagoltuk a nővérével közösen.

Ez is úgy indult, hogy tétel a to-do listán, amit le kell húzni, de végül nagyon klassz élmény volt a nagylányommal együtt csinálni.

Egyre ügyesebb mindenben, már igazi segítség, mindent együtt hajtogattunk, vágta nekem a celluxdarabokat, fogta a szalagot és az összes csomagot ő matricázta fel a saját kezűleg megírt ajándékkísérő címkékkel.

Ha a karácsonyfadíszítéstől nem is, de attól igazán ünnepi hangulatba kerültem, amikor figyeltem, ahogy körmöli a családtagok neveit a miniatűr kártyákra.

A Szenteste a szokásos módon zajlott, Bakáék jöttek hozzánk egy késői ebédre (korai vacsorára?) és nálunk volt az ajándékosztás is.

Nagyon örülök, hogy tudtunk időben beszélni velük a játékhalmozásról – bár anyósom már akkor is, amikor kb. egy hónapja ezt felhoztuk, rögtön mondta apósomnak, hogy „látod, én mondtam, hogy ne vegyél nekik minden héten valamit!” – mert sikerült igazán normális keretek között megajándékoznunk egymást és a gyerekeket is.

A sógoroméktól menő dán ruhákat kaptak maguknak és a babáiknak is, Bakától és Dedától egy új társasjátékot és mesekönyveket, tőlünk pedig egy-egy kézműves készletet, Babaróka könyveket és fejenként egy vágyott játékot találtak a fa alatt.

A Nagy megkapta a hónapok óta vágyott Barbie cabriót, a Kicsivel kapcsolatban pedig úgy okoskodtunk, hogy mivel a nővére járművet kap, neki is jó lenne valami hasonló kategóriájú holmit venni, hogy ne legyen veszekedés, így végül egy olyan buszt választottunk, aminek a vezetőfülkéje és a két oldala is felnyitható és a hozzá tartozó figurák nagyjából Lego Duplo méretűek, így a már meglévő legóemberekkel együtt bőven lesz kit utaztatni, ha tele akarja pakolni az utasteret.

Nem igazán akartuk elhinni, de ezzel a gondolatmenettel annyira tökéletesen beletrafáltunk az ízlésébe, hogy mióta kibontotta, még nem tette le az új járművet és rendszeresen úgy megpakolja a dupló figurákkal, hogy még a tetején és az oldalán is lógnak az emberek, mint valami menetrendszerű indiai járaton.

Mi felnőttek egymásnak csak egy-egy jelképes holmival készültünk (pl. fürdőbombákkal, ajakírrel, zoknicsomaggal és édességekkel), de azt már a karácsony előtti napokban megbeszéltük, hogy jövőre húzni fogunk és mindannyian csak egy valakinek veszünk a családból ajándékot, mert egyre nehezebb kitalálni, hogy minek örülnének olyan felnőtt emberek, akik maguknak is megveszik, amire szükségük van és persze anyagilag sem különösebben komfortos hat különböző meglepetést beszerezni.

Én ennek kimondottan örülök, mert bár nagyon szeretek tervezni, készülődni és ajándékozni, de az utóbbi években már tényleg elszaladt a rokonságban az a bizonyos ló.

Mindig úgy kezdődik, hogy valaki vesz a másiknak valami drága, márkás holmit és abból a többiek azt szűrik le, hogy a következő évben emelni kell a tétet, mert senki nem akarja „viszonzatlanul” hagyni, ha mások sokat költenek rá.

Szerintem tavaly vagy talán tavalyelőtt csúcsosodott ki a dolog és én már akkor is megjegyeztem, hogy nem vagyunk szarrágóak, de csak nem kellene ekkora összegeket elköltenünk karácsonyi ajándékokra.

Idén azt vettem észre, hogy egységesen átment az üzenet és most tényleg kisebb értékű holmikat, jelképes meglepetéseket adtunk egymásnak. Valószínűleg jövőre, úgy, hogy mindenki csak egy ajándékot vesz, vissza fognak térni a drágább dolgok, de az mégis más, mert szerintem úgy, hogy nem kell mindenkinek venni valamit, jobban belefér a habzsi-dőzsi.

Másnap reggel, karácsony napjára a Kicsi is megajándékozott minket – képzeljétek, 7:15-kor ébredt fel!

Mondtam is az apjának, hogy ennél jobb ajándékot nem is kaphattunk volna és ez teljesen ingyen volt! Annyira alacsonyan van a mérce, olyan terrorban tart minket az állandó hajnali ébredéseivel, hogy a szó legszorosabb értelmében karácsonyi ajándék, amikor emberi időben pattan ki a szeme.

Aznap anyósomékhoz voltunk hivatalosak az ünnepi ebédre és annyira jól éreztük magunkat, hogy csak a szokásos esti takarodó után indultunk el haza, de a téli szünetben – ráadásul karácsonykor – mi sem vagyunk annyira szigorúak a napirenddel kapcsolatban, mint egyébként.

Karácsony másnapján egy újabb meglepetésre ébredtünk – az egyik közeli kisvárosban közel harminc centiméter hó esett!

Fogalmunk sincs, hogy ez hogy történhetett tőlünk 10 km-re, amikor Zágrábban 6-8 fok volt és folyamatosan esett az eső az ünnepek alatt, de nem gondolkodtunk a miérteken sokáig, inkább csak felöltöztettük a lányokat vízálló hacukába és elmentünk „hóturistáskodni” a szomszéd városba.

Itt döbbentünk rá, hogy a Kicsi nem csak a tengertől, hanem a hótól is fél.

Csórikám megkereste az egyetlen száraz foltot a vaduláshoz kiválasztott óriási parkban és onnan kiabált a testvérének meg az apjának, hogy ne menjenek bele, mert még a végén bajuk esik!

A nővére persze térdig járt és gurulva hentergőzött az áldásban – már amikor nem az apjával hógolyózott – és a nagy viháncolást látva a Kicsit is sikerült rávenni, hogy a biztos, száraz pontot elhagyva, közelebbről is megnézze a miniatűr hóembert, amit a Nagy épített.

Hazafelé az autóban azért már valamivel pozitívabban látta a dolgokat, bejelentette, hogy a Mikulás és a hó is „jó”, annyira már nem fél tőlük, mint korábban.

Másnap szintén átkocsikáztunk a másik településre, hogy a Nagy ismét játszhasson a hóban, a Kicsi pedig folytathassa az ismerkedést a „fehér rettenettel”.

Ezúttal már kicsit bátrabb volt, azt nem bánta, hogy a csizmája „olyan lett”, de még mindig nem szívesen nyúlt hozzá. Remélem, hogy fog még esni ezen a télen többször is hó, hogy ne évente egyszer találkozzon vele, mert akkor nem csoda, ha megrémíti a furcsa újdonság.

A havas mókából hazafelé tartva telefonáltak anyósomék, hogy mit szólnánk hozzá, ha a Nagy náluk aludna, így őt rögtön ki is tettük náluk, én pedig felajánlottam, hogy ha már ilyen jófejek, hogy bébicsőszködnek, akkor másnap jöjjenek el ebédre, legalább arra ne legyen gondjuk.

Így alakult, hogy a vasárnap délelőttöt főzéssel töltöttem, amíg a Kicsi az apjával buszozott, délután pedig Bakával, Dedával és a Naggyal kiegészülve együtt költöttük el az ebédünket.

Most, miközben ezeket a sorokat írom, döbbentem rá, hogy egy hét már el is telt a téli szünetből és 2025-ből is csak néhány nap van hátra.

Szilveszterkor remélem, hogy éjfélig azért sikerül majd fennmaradnunk, nektek pedig azt kívánom, hogy ünnepeljetek úgy az év utolsó napján, ahogy szeretnétek és legyen 2026 pont olyan, amilyennek elképzeltétek!

Salty