Múlt héten megnéztem a Mrs. Playmen című sorozatot és megmondom őszintén, hogy egészen más gondolatokkal fejeztem be, mint amire a pár soros ismertető alapján számítottam.

A sztori Adelina Tatillo életére alapszik, igaz történetet dolgoz fel arról, hogy hogyan lett ez a katolikus, többgyerekes nő egy erotikus magazin főszerkesztője a 70-es évek konzervatív Olaszországában.

Arról az időszakról sokaknak valószínűleg a hippi-forradalom, a ’make love, not war’ ugrik be, de Európában – pláne Olaszországban – a katolicizmus ennél mélyebben gyökerezik és ezt a sorozat remekül érzékelteti.

Képzeljétek el azt a világot, ahol a válás illegális, a sze.uális erősz.k csak egy vágy által kiváltott, meggondolatlan cselekedet, ami nem is számít elítélendőnek, ha a behatolás nem volt elég mély vagy nem történt ejaku.áció, sőt, ha az esemény időpontjában az áldozat már nem szűz, akkor beszélni sincs miről, hiszen azt nem lehet „megrontani”, ami már amúgy is mocskos.

Emiatt én arra számítottam, hogy egy igazi „boss b.tch” sorozatot fogok látni arról, ahogy Adelina az élre tör és bebizonyítja, hogy egy nő megállja a helyét a férfiak világában – de ennél sokkal többet kaptam.

Amikor a férje – a magazin alapítója és tulajdonosa – elmenekül a pornográfia miatt őt fenyegető bebörtönzés elől, a felesége veszi át a főszerkesztői széket és az alapoktól kezdve reformálja meg az újság működését.

Már az első pillanattól kezdve remek érzékkel nyúl tabutémákhoz, megszólítja a női olvasókat és a fotókkal sem a férfiakat kielégítő meztelenség a célja, hanem az, hogy hatalmat adjon a modellek kezébe és megmutassa: nem érnek nőként kevesebbet attól, hogy megélik a szexualitásukat.

Ír a rengeteg menyasszony által rettegett és soha szóba nem kerülő nászéjszakáról, elnyomott és abúzált nőkről, az azonos nemű párokról, a fogamzásgátló és a válás legalizálásáról is. A szokatlan, de merész témaválasztások sikeresnek bizonyulnak: a Playmen megsokszorozza vásárlói számát.

Adelina újdonsült karrierje kezdetén a 16 éves kamaszfia azt vágja a fejéhez, hogy „igazából nem is a nők sorsa és a változás érdekli, hanem az, hogy minél több újságot tudjon eladni” és akkor, amikor ez elhangzott, azt kell mondanom, hogy többnyire én is egyetértettem vele.

Tényleg úgy tűnt, hogy bár fontos témákat feszeget, ez inkább csak stratégiai helyezkedés az olvasók számának a növelése felé, de a folyamatos jellem- és karakterfejlődésnek köszönhetően, a következő epizódokban erre sokszorosan rácáfolt.

Kiemelkedő a magazin dolgozóihoz fűződő viszonya, az, hogy emberként és partnerként kezeli a beosztottjait, de a személyiségváltozása az Elsával való kapcsolatában érhető a leginkább tetten.

Amíg a sorozat elején – vonakodva bár –, de belement, hogy kihasználják a lányt az üzleti érdekeik miatt, később már megingathatatlanul kiáll mellette és segíti bárhogyan, ahogy képes rá, hogy elérje a céljait.

Ugyanakkor Adelina is tanul Elsától, ezáltal saját magáról is és az a fejlődés, amin a sorozat hét része alatt átmegy, járul hozzá, hogy végül legyen elég ereje harcba szállni a férjével is.

Bár sok az elvarratlanul hagyott szál és a nyilvánvaló, mégis vérforraló méltánytalanság, de az utolsó epizód konklúziója így is kielégítő.

Az Adelina által kiadott Playmen jó példa arra, hogy egy-egy újságcikk vagy jól sikerült interjú önmagában kevés ahhoz, hogy a világ megváltozzon, de minden egyes alkalom, amikor beszélünk az igazságtalanságokról, valamint kiállunk a gyengébbek és az üldözöttek mellett, javít egy kicsit rajta.

És alapvetően ez a lényeg.

A Mrs. Playmen nem egy topkategóriás sorozat, de a korabeli társadalmi berendezkedést és a nők helyzetét kellően realisztikusan ábrázolja ahhoz, hogy végig érdekes maradjon.

A karakterek egyéni sztorijai és az általuk bejárt utak is igazán izgalmasak, azt pedig külön kielégítő végignézni, ahogy a világnak ez a kis szeglete, ez a pici buborék mennyire elfogadó és progresszív szemléletű lesz az utolsó rész végére.

Még a férfiak is.

Salty