Azt hiszem kijelenthetjük, hogy a múlt héten véget is ért a nyugalmas, láblógatós időszakunk, mert a napokban teljes gőzzel vetettük bele magunkat a szokásos év végi őrületbe.

Nem ért váratlanul a dolog, már hónapok óta tele van írva a konyhába kiakasztott krétatábla mindenféle időpontokkal, de azzal még csak részben voltunk tisztában, hogy mégis micsoda logisztikai bravúrra lesz szükség, hogy az összes vállalásunkat sikerüljön teljesíteni.

Hétfőn még viszonylag normális ütemben zajlott a napunk, de keddre a Nagy oltása és a helyi magyar közösség Márton-napi összejövetele is be volt tervezve.

Már napokkal korábban jeleztem az óvónőknek, hogy nem tudom 100%-ra megígérni, hogy a gyerek részt tud majd venni a műsorban, mert babaként mindig megviselték az oltások és mivel évek óta nem kapott újat, fogalmam sincs, hogy most hogy fog reagálni.

Mit tudom én, lehet, hogy órával később már lázas lesz!

Megértették persze, de azért csuriba tett ujjakkal szorítottak, hogy végül ne legyen semmi gond és kedve is legyen a szuri után szerepelni, mert ahogy ők fogalmaztak, a nagylányom a „jolly joker”, aki mindenkinek a szövegét tudja és a lebetegedett kis csoporttársai helyett ő mondaná el az összes hiányzó részt is.

Délután háromra volt az új dokinkhoz időpontunk, de a Nagyot már jóval hamarabb elhoztam az oviból, hogy a Kicsi még lehetőleg aludjon, amikor eljövünk és ne kelljen még őt is vigasztalnom, amiért nem jöhet velünk.

Az a helyzet, hogy én is eléggé izgultam, hogy hogy fog elsülni a dolog, mert mivel még nem voltunk itt korábban, nem tudtam, hogy milyen az új nővérke, hogy viselkedik a doki a gyerekekkel, mennyire lesznek türelmesek, ha a lányom sírni vagy alkudozni kezd és újra át kell beszélnem vele az oltás fontosságát – egyszóval fogalmam sem volt, hogy mire számítsak.

De nem csak az ő irányukból, hanem a gyerek felől sem. Múltkor, amikor a régi orvosunk elhajtott minket és beszaladtunk az új rendelőbe időpontot kérni, akkor is sírva fakadt és csak miután nyolcszor elmondtam neki, hogy most senki nem fog vele semmi csinálni, csak akkor kezdett el megnyugodni.

Ezért most teljes meltdown-ra készültem, még úgy is, hogy az odaúton végig arról beszélgettünk, hogy mi fog a doktornéninél történni és a gyerek meglepően nyugodtnak és összeszedettnek tűnt.

Mivel a kelleténél hamarabb elindultunk, a rendelőbe is valamennyivel hamarabb érkeztünk meg, de hiába tartott még hivatalosan a fél órás szünet, így is behívtak minket, hogy ne kelljen várakoznunk.

Már ezt is nagyon pozitívnak találtam, pedig nyilván nincsenek olyan elvárásaim, hogy kivételezzenek velünk és soron kívül fogadjanak.

A nővérke viszont nem csak ezzel kapcsolatban volt rettentően segítőkész, hanem a gyerekekhez is elképesztő érzéke van!

Még én is csak pislogtam, hogy milyen könnyen, erőfeszítés nélkül sikerült elérnie, hogy a lányom teljesen lelazuljon és olyan kedélyesen csevegtek végig a vizsgálat alatt, mintha egy bögre forró csoki mellett beszélgetnének.

Valószínűleg ennek és az elmúlt hetek „mentális felkészülésének” köszönhető, hogy végtelenül bátran, egyetlen tiltakozó szó nélkül nyújtotta oda a karját a szurihoz és amikor a nővérke rákérdezett – miközben a tű benn volt a karjában! – hogy fáj-e, még arra is csak annyit válaszolt, hogy „dehogy!”

Elképesztően büszke voltam rá!

A remek – és számomra váratlan – helytállása után még sokáig gondolkodtam rajta, hogy ugyan ő egy agyalósabb típusú gyerek, aki sokáig pörget egy-egy témát a fejében, de lehet, hogy nála ez működik – ha hagyom akár hetekig is érlelődni benne a dolgot és a saját tempójában készülhet fel, nem csak közvetlenül előtte mondom el neki.

Én korábban inkább arra hajlottam, hogy nem igazán kifizetődő, ha túl hamar beavatom egy-egy hasonló helyzetbe, mert akkor azon fog agyalni napokig-hetekig, de úgy tűnik, hogy azzal, hogy már több, mint egy hónappal az oltás előtt tudta, mire számíthat, sikerült szinte nullára tompítani a félelmeit és a negatív reakcióját.

Aztán persze ki tudja? Az is lehet, hogy ez most véletlenül alakult így és nem kéne messzemenő következtetéseket levonnom belőle. Csak ugye elég nehéz megállni.

Mindenesetre a szuri után remekül érezte magát és a koraesti műsor előtt még volt éppen annyi időnk, hogy gyorsan hazaszaladjunk felvenni a fehér hacukát, amit az oviban kapott és már indultunk is a Márton-napi rendezvény (ultra-belvárosi, tehát hozzánk képest a világ másik végén lévő) helyszínére.

Időközben a férjem felvette a Kicsit az oviból és onnan ők is a belvárosba indultak, hogy majd a gyülekező helyszínén találkozzunk.

Idén is a szokásos menetrend szerint zajlottak a dolgok: a gyerekek megkapták az elemes teamécsessel megvilágított kis lámpásaikat, majd csoportostól átsétáltunk a Magyar Kulturális Központba, hogy megnézzük az ovisok és az iskolások által begyakorolt „libás” műsorokat.

Édes istenem, milyen iszonyatosan cukik voltak a hófehér kis szerkójukban és a tollakkal a fejükön!

A Kicsin pedig abszolút ledöbbentünk!

Már korábban is kérdezgettem a Nagyot, hogy hogy megy a húgának a műsor gyakorlása, mennyire hajlandó részt venni a koreográfiában, érti-e, hogy mit kell csinálnia és mindig azt válaszolta, hogy persze, mindent úgy csinál, ahogy kell, de én még így sem akartam elhinni, hogy ennyire simán alakul az egész.

Egészen addig, amíg a saját szememmel meg nem győződtem róla!

Képzeljétek, egyáltalán nem lógott ki, szépen végigcsinálta a táncot, énekelt, oda állt, arra ment, ahová kellett – az egyetlen „kevésbé profi” eleme a szereplésének az volt, hogy tíz másodpercenként kiintegetett nekünk, de mivel ez az ovisoknál mindig irtó aranyos, nyilván senki nem bánta. 😊

A Nagy persze hozta a formáját és csodásan szerepelt, de nem is vártunk tőle mást, már hozzászoktunk, hogy neki ez a lételeme.

A műsor után persze siettünk haza, mert már így is jócskán a lányok takarodója idején jártunk és a Nagyot sem akartuk tovább nyúzni, miután nem csak a déli alvását hagyta ki, de még oltást is kapott délután.

Rohamtempóban igyekeztünk hazafelé, hogy aztán itthon, amíg az apjuk lecsutakolta őket, addig én feltálaljam a vacsorájukat, majd rögtön ágyba is dugjuk őket.

Én lepődtem meg a legjobban, hogy nem csúsztunk meg annyira a szokásos esti rutinunkkal, mint amennyire számítottam, annak pedig külön örültem, hogy a férjemmel mi ketten is viszonylag hamar kidőltünk, mert ekkor még nem tudtuk, hogy mi vár majd ránk a hét második felében.

Szerdán az irodából dolgoztam és összességében egészen normális napot tudhattunk magunk mögött, csütörtökön viszont a feje tetejére állt minden.

Aznapra voltam előjegyezve az éves alkalmassági vizsgálatra, ami nem a munkavállaláshoz szükséges, háziorvosi rendelőben zajló vérnyomásmérés meg takarja-le-a-bal-szemét-és-olvassa-fel-a-számokat szintű dolog, hanem itt a cégek többsége biztosít a dolgozóinak egy átfogó egészségügyi vizsgálatot valamelyik magánklinikán, ahol a választott csomagnak megfelelően egy halom különböző specialistát is végigjár az ember néhány órán belül.

Van általános vizsgálat, vérvétel, vizeletvizsgálat, EKG, hasi-, mellkas- és nyaki ultrahang, mammográfia (40 felett), nőgyógyászati vizsgálat, méhnyakrákszűrés, szemvizsgálat ésatöbbi ésatöbbi, ami a céged által kifizetett csomagban benne foglaltatik.

Az ilyesmit nyilván nem hagyja ki az ember, mivel tök jó, hogy egy helyen, egyszerre mindenedet megnézik és ráadásul ha fizetnem kellene érte, akkor ez egy többszáz eurós tétel lenne, így meg ingyenes, szóval a hülyének is megéri.

Igenám, de még csak a negyedik állomásnál várakoztam a soromra, amikor hívtak az oviból, hogy a Kicsi belázasodott, el tudnék-e menni érte.

Mondtam, hogy nagyjából egy-másfél óra múlva tudnék ott lenni (kb. így kalkuláltam a maradék vizsgálatok idejét tekintve), de felhívom a férjem, hogy ő hamarabb oda tud-e érni.

Mint kiderült, ő nem is volt a városban, mert két másik kollégájával egy vidéki ügyfélhez kellett kimenniük és már éppen azon gondolkoztam, hogy valahogy megbeszélem a klinikán, hogy egy másik időpontban visszajövök a többi vizsgálat miatt, amikor visszahívott, hogy áttette a megbeszélését későbbre, el tud menni a Kicsiért – csak igyekezzek, amennyire tudok, mert fél kettőkor már egy másik helyszínen kell lennie.

Hú, hát nem volt egyszerű a dolog, mert eddigre már tényleg tetűlassan haladt a dolog és egyre többet kellett két vizsgálat között várnom, de végül sikerült időben végeznem.

Mindenem rendben van, sőt, az eredményeket kiértékelő doki úgy fogalmazott, hogy ritkán lát ilyen egészséges vizsgálati értékeket. Mivel én nem mondanám magam valami húde rendkívüli állapotban lévő embernek, csak arra tudok gondolni, hogy rengeteg, ilyen-olyan problémával együtt élő páciens keresheti fel őket.

Az egyetlen megjegyzése az volt, hogy a vas a véremben megint a határérték közelében (de még éppen felette) van.

Tavaly ugye alatta volt és emiatt kénytelen voltam végigszedni egy három hónapig tartó, receptre felírt vastabletta kúrát, de azóta már a Kicsit is elválasztottam (akkor a szoptatás volt a leggyanúsabb ok), szóval nem tudom, hogy miért csak átmenetileg hozott helyre.

Mindenesetre a doki javasolta a cöliákia szűrést, mert sokaknál vashiányban manifesztálódik az érzékenység és négyből hárman nem is tudják, hogy gluténmentesen kellene étkezniük.

Hát nem tudom.. el fogok menni a szűrésre, de nem gondolom, hogy erről lenne szó, mert én RENGETEG lisztes ételt eszem és a világon semmilyen más tünetem nincsen tőle – ha tényleg cöliákiás lennék, akkor annak csak lennének észrevehető nyomai, nem?

Ezekkel a hírekkel távoztam a klinikáról és ha már úgyis az ovink közelében kellett elautóznom, akkor azzal a lendülettel a Nagyot is felvettem, hogy ne kelljen pár óra múlva még egyszer bekocsikázni a városba érte.

Végül pont időben értünk haza, hogy a férjem se késsen el a tárgyalásáról, de a Kicsi sajnos tényleg elég rossz állapotban volt.

Azt kell tudni róla, hogy ő olyan, mint egy kiskacsa, aki az adott napon többet van vele, ahhoz húz és a másikunktól még segítséget is csak nyüglődés árán hajlandó elfogadni.

Így mivel most a férjemre volt rákattanva, de neki sajnos mennie kellett, nem volt túl boldog, hogy be kell érnie velem és az általános közérzete is rettenetes volt.

A láza nem ment 38 fok fölé, de annyira lenyomta már ez is, hogy csak arra vágyott, hogy fogjam az ölemben, enni pedig egyáltalán nem volt hajlandó.

Este meg is állapítottuk, hogy pont előző nap beszéltünk róla, hogy ebben a szezonban eddig milyen mákosak vagyunk, mert csak kettő alkalommal volt egy-egy egynapos láz és az oviból is mindössze egyetlen napot hiányoztak – erre tessék! Valószínűleg elszóltuk magunkat.

Pénteken így persze mindketten itthon maradtak – mert semmi értelme nem lett volna csak a Nagy miatt olyan sokat autózni oda-vissza és őszintén szólva nekem is könnyebb velük, ha mindketten itthon vannak, mert azért részben lefoglalják egymást, nem én vagyok az éppen táppénzen lévő gyerek egyetlen társasága.

Aznap már én is éreztem, hogy kezd bedurvulni a náthám, mert bár már kb. 2 hete folyamatosan folyik az orrom, de nem vészesen, csak pont annyira, hogy ne legyek teljesen egészséges, viszont péntek délutánra már a torkom is fájt és köhögni is elkezdtem. Sőt, még a Nagy is betaknyosodott.

Szuper.

Szerencsére – a keddi munkaszüneti nap miatt – a hétfőt már korábban kivettem szabadnapnak, hogy majd a lányokkal hármasban tudjunk valamit csinálni, de szombaton még nagyon úgy tűnt, hogy az a valami a közös lábadozás lesz.

A hétvégét végül négyesben, igazi lusta, lazulós módban töltöttük, még a pizsamáinkból sem nagyon vedlettünk át és szombaton egészen konkrétan bundáskenyeret ebédeltünk, mert a Kicsi azt kért, mi meg csak örültünk, hogy végre visszatért az étvágya és újra hajlandó enni.

Jól esett egy picit kikapcsolni és semmivel nem foglalkozni, az pedig külön szuper, hogy – ugyan minimálisan még éreztem rajta a betegség szagát, de – vasárnap reggelre a Kicsi nyavalyája is múlni látszott és még a férjemet is el tudtuk kísérni a kajakedzésére.

Hétfőre sajnos egész napos esős időt mondanak, de azért remélem, hogy sikerül majd néhány, zuhémentes órát találnunk, amikor el tudunk menni kirándulni egy kicsit.

A hétvégi háziőrizet után mindannyiunknak nagy szüksége lenne rá.

Salty