Sok éve már, hogy utoljára szobafestő járt nálunk. Az utolsó mester látogatása során jöttem rá, hogy nem túl jó buli, hogy a maszkolást kérik előre megcsinálni, mert ha a legszoptatósabb rész ránk marad, akkor utána a hengert már én is boldogan eltologatom.

Így alakult, hogy elkezdtem én kielégíteni a festő-mázoló igényeinket.

Szeretem is csinálni, tök jó érzés azonnal látni a munkám eredményét és lehet, hogy tetűlassan dolgozom, de eddig tényleg egészen szép lett minden falfelület amit átpingáltam.

Na most, van az a rendkívül veszélyes, DIY-démon, ami a nőket időszakosan, de leginkább hétvégére időzítve megszállja és elülteti a fejükben, hogy ha szombat délelőtt van 40 szabad percük, az pont elég ahhoz, hogy kibontsanak két válaszfalat, összerakjanak négy ikeás pax gardróbot és újracsempézzék a komplett teraszt.

Az ördögöt kiűzni csak úgy lehet, ha engedünk neki és belevágunk a mesterember sufnituningba, akkor talán visszavonul egy rövid időre a következő nagyobb projekt előtt.

A férjem a démon létezésével egy ideje már képben van, így még csak nem is húzta a száját, amikor kitaláltam, hogy hétvégén kifestem az egész lakást és elrángattam a boltba kiválasztani a legtutibb fehér festéket.

A hobbimázoló pályafutásom alatt eddig ugyan csak falakat festettem, de most nagyon fickósnak éreztem magam és arra jutottam, hogy itt az idő a plafont is átkenni. Az is fal, csak horizontálisan a fejem felett van. Nem nagy ügy!

Éppen elég volt öt évig nézni a nappaliban a babahinta felakasztásához befúrt kampó tiplije körül kiglettelt, aztán úgyhagyott pacnit. Majd én faszán megcsinálom! Szép lesz, fehér lesz.

A férjem erre a fordulatra valószínűleg nem számított, mert amikor a hátsó sorból egy teleszkópos nyelű teddy-hengerrel a kezemben sasszéztam a kasszához, miközben – ahogy anyukám mondaná – vigyorogtam, mint parasztpicsa a lavórban – szinte láttam ahogy kiült a fejére az “ebbű baj lesz, more” arckifejezés.

De bölcs maradt és nem szólt semmit.

Szombat reggel aztán fogta a gyerekeket és elmentek együtt a parkba, én pedig végre kettesben maradtam a tíz liter ultrawhite duluxszal.

Az icipici, hangyapénisznyi konyhánkkal kezdtem.

Nagyon aprólékosan készültem elő, papírszalagot ragasztottam, takarófóliát terítettem, sőt, még a lámpák fedőbiszbaszját is lecsavartam, hogy be tudjak alájuk festeni a plafonon és megaigényes legyen a munka. Nem szarral gurigázok, kérem szépen!

A falakkal hamar kész lettem, olyan szép egyenletes és vakítóan fehér lett az összes felület, hogy napelemet lehetne tölteni mellettük, de a mennyezet még hátravolt.

Nem halogathattam tovább, belevágtam, de akkor még nem tudtam, hogy ez a szó mennyire hibátlanul fogja leírni azt, amit csináltam.

A terület minimális méretéhez indokolatlannak tűnt elővenni az új teleszkópos pajtimat, ezért csak felálltam a létra tetejére, a két kezembe vettem a duluxba beletunkolt tedit, úgy mint egy fejszét szokás, majd elkezdtem suhintva, előre-hátra gurítani a fejem felett, mintha tüzifát hasogatnék.

Szinte biztos vagyok benne, hogy ezt nem így tanítják, mert az egy dolog, hogy rohadtul fárasztó és időigényes így festeni, de a hülye henger még a koncentrálás közben nyitvahagyott számat is telefröcskölte ultrawhite-tal.

Fogfehérítés level 1000.

De ha már belefogtam, nem hagyhatom félbe, muszáj befejeznem, mert hogy néz má’ itt ki ez a világító, fehér csík a plafonon? Mint egy furcsa, négyszögletes hipófolt. Úgy.

Szégyenletesen sok idő alatt végeztem a hat négyzetméterrel, olyan rohadt sokáig tartott befejezni, hogy szerintem a Sixtusi-kápolnán nem dolgoztak ennyit.

Azt csak ebben a pillanatban vettem észre, hogy a kápolnának és a konyhánknak van még egy közös vonása: a remekbeszabott, reneszánsz mennyezeti freskó!

Csak az enyém egyetlen színből készült! Nem is tudtam, hogy ez lehetséges!

Olyan foltos lett basszus, hogy hunyorítva mertem csak odanézni, de semmi gond, nem adjuk fel, kemények vagyunk, mint a kád széle, átkenem újra! Akárki kérdezi, majd azt mondom elsőre lett ilyen szép! Honnan tudnák, hogy kamuzok?

Átgurítottam másodjára is. Foltos. A picsába. Nem baj, három a magyar igazság. Vagy négy. Öt. A hat az kétszer három.

A hét meg szerencseszám, de csak nem kéne tovább folytatni, hát már így is tíz centivel kisebb a belmagasság!

Jó hír, hogy miután megszáradt nem lett annyira gáz. Csak napkelte után és csak napnyugtáig látszik!

Két opció van: megtanulok nem odanézni vagy teljesen leeresztjük a redőnyöket, hogy ne jöjjön be semmi napfény – ez kettő az egyben, mert akkor legalább az ablakokat is ritkábban kell megpucolni.

Az igazán rossz hír viszont az, hogy van még 80 négyzetméter plafon a lakásban.

A konyha viszont kész van!

Kár, hogy már én is.

Salty

U.i: Ugyanitt olyan ítélkezésre nem hajlamos szobafestő kerestetik, aki elhiszi, hogy a konyha mennyezete az előző mester munkája. Vagy legalább tehetségesen hazudik.