Hétfőn az oviban hivatalosan is megkezdődött az ügyeleti időszak, de mivel erre eddig még soha nem volt szükségünk, kicsit elveszve éreztem magam reggel, hogy pontosan hogyan is működik a dolog, melyik terembe, hová kell vinnem a gyereket, de szerencsére az összes információ remekül ki volt plakátolva a bejáratnál.

A papírokra kiírt összevonások alapján eléggé egyértelművé vált, hogy a korábban emlegetett „csak 20 gyerek jár nyáron ügyeletbe az összesen 400 fős oviból” nem éppen a valóság, mert a csoportokat kettesével vonták össze, így nagyjából az intézmény fele nyáron is a megszokott módon működik.

A Nagy több csoporttársa is ott volt az összeolvasztott csoportban, így a váltás igazából nem tűnt jelentősnek az évközbeni rendszerhez képest azon kívül, hogy néhány „új gyerek” is csatlakozott a korábbi pajtijaihoz.

Mivel a Kicsi bölcsije csak két hétre zár be nyáron (július utolsó és augusztus első hetében), egyébként a normál rendszer szerint üzemel egész évben, az ő napközbeni elhelyezése a megszokott mederben zajlott, egészen kedden délig.

Akkor hívott fel az egyik gondozó, hogy kéz-láb-száj betegség járvány tört ki a csoportban és a lányom lábfején-talpán is találtak néhány pöttyöt, el tudnék-e érte menni. Nem kell rohannom, most aludt el, elég, ha csak ébredés után veszem fel.

Szuper, ez a nyavalya eddig úgyis kimaradt a repertoárunkból, itt az ideje bepótolni.

Valamivel délután kettő előtt elmentem a gyerekért, ott helyben a bölcsi előszobájában – és a gondozónő jelenlétében – lehúztam a zoknijait, hogy megnézzem pontosan miről van szó és bár ekkor már egyikünk sem látott egyetlen pöttyöt sem sehol, ettől függetlenül szó nélkül hazahoztam.

Még tényleg soha nem járt nálunk ez a kórság, mit tudom én, hogy pontosan milyen jelei lehetnek, meddig látszanak – a gondozónők már nyilván ezeregy alkalommal találkoztak vele, nem találnának ki ilyesmit csak úgy meg nem is különösebben szeretném feltételezni, hogy hazudtak volna egy fertőző betegséggel kapcsolatban.

Amikor beléptünk itthon az ajtón, feltárcsáztam a gyerekorvost, hogy beszámoljak róla mi a helyzet: semmilyen kézzel fogható, szemmel látható tünete nincs a gyereknek, de ezt és ezt mondták a bölcsiben, mit csináljunk.

Ha belázasodik csillapítsam, ha viszket, krémezzem és majd beszélünk pár nap múlva. Oké.

Ha már így alakultak a dolgaink, akkor másnap már a Nagyot sem vittem be az ügyeletbe, itthon maradtak mindketten, én pedig próbáltam őket is szórakoztatni és néha 15-20 perceket a munkámra is ellopni, amikor sikerült.

Felesleges mondanom, hogy borzasztóan lemaradtam mindennel, de legalább amikor aludtak, akkor sikerült kicsit több, mint egy órát háborítatlanul dolgoznom és még egy adag bolognai-szószt is találtam a fagyasztóban, így az ebédünket is meglehetősen energiatakarékosan tudtam kivitelezni.

Csütörtökre a férjem kivett egy nap szabit, hogy aznapra átvegye a stafétát és mivel egész nap parkokban és játszótereken kolbászoltak, így utol tudtam magam érni és nem kellett este, a lányok fektetése után melóznom.

Pénteken ismét cseréltünk, de én már meg sem próbáltam dolgozni, inkább megbeszéltem a főnökömmel, hogy kiíratom magam táppénzre, mert érdemi munkát biztosan nem fogok tudni végezni és egyébként is egy halom tennivaló volt a képzeletbeli listámon, amit már nem nagyon volt hová halogatnom – így legalább fel tudtam használni a hét utolsó munkanapját, hogy mindent kipipáljak.

Első körben elmentünk hármasban a gyerekorvoshoz, hogy megnézze a – még mindig tökéletesen tünetmentes és kicsattanóan egészséges – lányomat és mivel ő sem találta semmilyen nyomát a betegségnek, nem volt kérdés, hogy kiadja az igazolást.

Innen vásárolni mentünk, hogy mindent beszerezzünk a Kicsi hétvégére szervezett második szülinapjára.

A nővérével már napokkal korábban megbeszéltük, hogy együtt fogjuk megsütni a tortáját és majd segít a bababoltban is elterelni a figyelmét, amíg gyorsan megveszem neki azt a markolót szállító mély rakterű kamiont, amire úgy felcsillant a szeme a múltkori látogatásunk során.

Muszáj volt alaposan végiggondolnom mindent, amire a hétvége során szükségünk lehet, mert szombaton a hozzánk közeli lóversenypályán tartották a régió valaha volt legnagyobb koncertjét, ahová körülbelül 3-400ezer embert vártak és emiatt az összes hidat és utat lezárták egy több kilométeres sugarú körben, gyakorlatilag elvágva Dél-Zágrábot (és ezzel együtt minket is) a város többi részétől.

Anyósomék ugyan felajánlották, hogy pénteken – szokás szerint – náluk aludhat a Nagy, de mivel ők a lezárás túloldalán laknak, tartottam tőle, hogy úgy engedjem el a lányomat, hogy nem is tudunk érte elmenni, bármi van, így végül itthon maradt.

Nem volt jó érzésem ezzel a gigakoncerttel kapcsolatban, ez annyira nagyon sok ember egy helyen, hogy csak simán a nagy számok törvénye alapján is lesz valami balhé, valami fennforgás (spoiler alert: végül csodával határos módon semmi rendkívüli nem történt) és megnyugtatott a tudat, hogy mi mind egy helyen leszünk.

Este – amikor a húga már aludt – a Nagy segített becsomagolni az ajándék kamiont, másnap délelőtt pedig megsütöttük a fehércsokis parfétortát is, amíg az ünnepelt az apjával olvasta a nagyjából négyezredik könyvet a gyerekszobában.

Mivel egy ideje már nem csak a munkagépekre terjed ki a fanatizmusa, hanem – legnagyobb örömömre – a  könyvekre is (naponta 15-20 mesét minimum elolvasunk), így rendeltem neki két új történetet – az aktuális kedvenc – Boribon-sorozatból is, hogy teljes legyen a szülinapi meglepetés.

A vendégeinket vasárnapra (a koncert másnapjára) vártunk, a pénteki táppénznek hála bőven volt időnk minden előkészíteni és aznap reggelre már a korlátozásokat is feloldották a városban, így Baka, Deda és az unokatesók is el tudtak jönni.

A Kicsi még aludt, amikor a társaság betolult az ajtón, de nem kellett sokáig várnunk, hogy felébredjen és azt is pillanatok alatt megértette, hogy neki van a születésnapja és most mind őt ünnepeljük.

A kérdésre, hogy „hány éves vagy?” mindenkinek külön-külön elmondta és az ujjaival elmutogatta, hogy „tettő” és teljesen magán kívül volt a boldogságtól, amikor meglátta a munkagépeket a tortáján.

A sütire mutatva néhányszor megjegyezte, hogy az az övé és végtelenül büszkén fújta el a gyertya lángját is teljesen egyedül.

Olyan hihetetlen, hogy már a második szülinapját ünnepeljük – még csak most írtam róla, hogy megszületett!

Napról-napra egyre okosabb, egyre önállóbb, egyfolytában beszél (néha érthetően, néha kevésbé) és ugyan egyértelműen az „én akarom!” és a „nem akarom!” a két leggyakrabban használt kifejezés a szótárában, de már ez is nagyon sokat segít, hogy megértsük egymást és rengeteg potenciális hisztit elkerüljük.

Miután elmentek a vendégeink, elrámoltuk a romokat és összetakarítottunk a lakásban, majd amíg az apjuk megfürdette a lányokat, addig én összepakoltam a korábban beszerzett több zacskónyi egészséges rágcsálnivalót, amit másnap terveztem magunkkal vinni a Kicsi bölcsis szülinapi köszöntésére.  

Eredetileg péntekre időzítettem volna az intézményes minibulit, mert idén szombatra esik a tényleges napja, de a hétfő is belefér még, így is jó, nem marad le semmiről.

Furcsa volt vasárnap este úgy készülődni a következő napra, hogy rendes munkanap lesz, mert ugyan csak pénteken voltam felmentve a munka alól, de ez a három nap egyben így is olyan volt, mint egy mini vakáció és már teljesen felvettem a „nyári szünet” ritmusát.

Sebaj, remélhetőleg már csak 2 hetet kell így végigcsinálnunk és utána el tudunk szabadulni ennél jóval hosszabb időre is!

Salty