A héten végre TÉNYLEG megérkezett a tavasz és az ahhoz méltó jó idő, így ezt a naplórészt rögtön egy major coming out-tal kezdeném.

Ne nézzetek nagyon hülyének, de az a helyzet, hogy én télen zokniban alszom. Nem vagyok teljesen proli, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy cipő le, pizsama fel és azzal a lendülettel fekszem is be az ágyba az utcai zoknimban – hanem vannak külön erre a célra rendszeresített „alvós zoknijaim”, kérem szépen!

Nem tudom mikor kezdődött ez az extrém fázósság, kamaszként és fiatal felnőttként tuti nem voltam ilyen, simán elindultam otthonról a kelleténél jóval lengébben öltözve és őszintén nem fáztam, de az első terhességem óta (vagy csak simán mióta öregszem) egyre jobban megvisel a hideg, lásd: alváshoz is zoknit húzok.

Na, de visszakanyarodva az első bekezdéshez, ezen a héten már mezítláb bújtam ágyba! A férjem röhögve meg is jegyezte, hogy onnan lehet tudni, hogy itt a tavasz, hogy látja a lábujjaimat. 😀

A jó idő életet (és extra energiát) is lehellt belém, így mivel hétfőn és kedden itthonról dolgoztam, az összes szabadidőmet arra használtam fel, hogy amennyire lehet összetakarítsak a lakásban.

Nem kell semmi extrémre gondolni, csak a szokásos szintentartó műveleteket csináltam végig kicsit alaposabban, kipucoltam a fürdőszobát, a konyhát, mindenhol letörölgettem, a bútorok alatt is felporszívóztam és felmostam, de még arra is szakítottam időt, hogy megpucoljam a nappaliban az ablakokat.

A lakás többi részében még karácsony előtt rendbetettem az összes üveget, de nappali-étkező három ablakára akkor már nem jutott időm és azóta el is felejtődött, hogy le kéne mosni őket.

Most viszont, hogy végre megvettem és a szükséges méretre igazítottam a függönyöket az új karnisunkhoz, sajnáltam volna a koszos ablak elé felrakni őket, így kénytelen voltam nekiállni a pucolásnak.

Tudjátok, hogy megy ez: ha már az ablakot lemosom, akkor a keretet is le kell, de a külső ablakpárkányt és a redőnyt se hagyhatom piszkosan, félmunkát csak nem végzek… és szépen el is tölt az ember lánya bő egy órát a három ablakkal – még úgy is, hogy amúgy nem voltak annyira borzasztó állapotban.

De ablakpucolás ide vagy oda, teljesen feldobódtam a ezerágra sütő naptól, bár a jó idő beköszönte a betegségszezon végét sajnos nem hozta magával.

Már kedden reggel észrevettem, hogy elkezdett folyni a Kicsi orra, de láza nem volt, nem köhögött és az orrfolyás sem volt különösebben vészes, így minden különösebb tétovázás nélkül elvittem a bölcsibe.

Délután viszont már úgy hoztam el, hogy nem is folyt, hanem ömlött szegénynek az orra – tudjátok, az a borzasztó, szűnni nem akaró orrfolyás, amikor szinte víz távozik az ember üregeiből és 2-3 óra alatt simán vörösre dörzsöljük zsebkendővel a fél arcunkat, annyira sokszor kell orrot fújni.

A Kicsire egyébként egy szavam sem lehet, gyakorlatilag mióta öntudatra ébredt, nagyon ügyesen szól minden alkalommal, amikor folyik az orra, hogy meg kellene törölni – mert szerencsére őt magát is zavarja és igényli, hogy eltávolítsuk a trutyit.

A nagylányom ennek pont az ellenkezője: ő bezzeg észre sem veszi, hogy helyzet van és a mai napig képes – bocsánat – állig lógó takonnyal létezni, ha valaki nem emlékezteti, hogy ugyan fújja már ki az orrát.

Mivel a kistesó ennyire készséges, így az autóban is remekül együtt tudtunk működni, miközben a nővéréért mentünk az oviba. Ugye ott nem volt opció, hogy vezetés közben percenként hátrahajoljak és törölgessem az orrát, ezért inkább adtam neki egy gondosan szétnyitott papírzsebkendőt, hogy önállóan is el tudja látni magát.

Komolyan mondom, hogy a korát meghazudtolva, szinte minden alkalommal hibátlanul megtörölte, amit meg kellett és utána diadalittasan kiabálta, hogy „mama, mama!”, hogy én is leellenőrizzem a munkáját a visszapillantóból.

Mivel az orrfolyás estére sem enyhült, így elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy szerdán már nem fogom bevinni a bölcsibe, bár halványan még reménykedtem benne, hogy másnap reggelre hátha jobban lesz.

Nagyon jó lett volna, ha ez az egész egyetlenegy nappal később történik, mert a Nagy ovis csoportjában egyébként is tavaszi szünetet tartottak csütörtöktől, emiatt minden munkámat és céges feladatomat úgy szerveztem, hogy szerdán a nap végéig készen legyek velük, de a váratlan takonykór belerondított az terveimbe.

Így alakult, hogy a Kicsivel kettesben töltöttük a napot.

Reggel a férjem elvitte a Nagyot az oviba a szünet előtti utolsó napjára, majd onnan indult tovább a munkahelyére, így mi autó nélkül maradtunk itthon. Ez nem jelentett problémát, a kocsi egyébként is csak a ház előtt állt volna, mert nekem többnyire dolgoznom kellett, maximum a környéken terveztem egy babakocsis sétát megejteni a takonypóccal az ebédszünetemben.

Anyósomék felajánlották, hogy elhozzák a Nagyot délután az oviból, így amiatt sem kellett aggódnunk, hogy a férjem nem fog odaérni érte időben, szóval nagyjából mindent leszerveztünk, hogy még ezt az utolsó teljes munkanapot kihúzzuk valahogy.

Így jutottunk el szerda délután a Kicsivel kettesben a virágzó pitypangmezőre, ahol egy hirtelen ötlettől vezérelve nekiálltam összegyűjteni a többszáz virágfejet – ha már úgyis mindig hordok magammal textil bevásárlótáskát és a gyerek is annyira élvezte a napfényt meg a babakocsiban lazulást.

Csütörtökre és péntekre még korábban kikértem kétszer fél nap szabit, így a hét végén már nem kellett azon agyalnom, hogy hogyan üljem meg az összes lovat egy fenékkel, úgy hogy a lányok mindketten itthon vannak. Azt a néhány óra munkát, ami az ünnepek előtt megmaradt, a déli alvásuk idejére és este a fektetés után időzítettem, így a nap nagy részében tudtam velük foglalkozni.

A Kicsinek igazából lett volna bölcsőde és az orrfolyása is mérséklődött annyira, amivel már simán bevihettem volna, de ha már egyébként is többnyire szabin voltam és a nővére is itthon volt, akkor jobbnak láttam, ha ő is marad, legalább teljesen felgyógyul.

Megmondom őszintén, most, hogy már a Kicsi is nagyobb, közel sem indult olyan békésen a tavaszi szünetünk, mire amilyenre a tavalyi klassz együtt töltött hét után számítottam.

Csütörtökön reggel fél nyolcig már négyszer vesztek össze valami totális hülyeségen és egészen egyszerűen annyira más hullámhosszon léteztek, hogy a szó leszorosabb értelmében SEMMIT nem tudtak közösen csinálni.

Nagyjából kilencig bírtam a harctéri mediátor szerepemet, de eléggé egyértelmű volt, hogy „újra kell indítani” a gyerekeket, mert így pár óra leforgása alatt egészen biztosan egymás idegeire fogunk menni.

Össze is pakoltam egy halom rágcsálnivalót, vizet, pelenkát és kiköltöztünk az egyik legnagyobb parkba a játszótérre és egészen addig ott is terveztem maradni, amíg nem kell lefektetnem őket délben aludni.

Délután érdekes módon már sokkal készségesebbek voltak, így el tudtunk menni bevásárolni az előttünk álló húsvéti hétvégére, sőt pénteken még arra is rá tudtam őket venni, hogy közösen – és veszekedés nélkül – segítsenek tojást festeni és a sütik alapjait előkészíteni, szombaton pedig együtt dagasztottuk be a tésztát a fonott kalácshoz.

Ahogy minden évben, most is az volt a terv, hogy vasárnap reggel Bakáéknál gyűlünk össze, hogy szűk családi körben, együtt költsük el az ünnepi reggelit.

Az évek alatt már egész jól bejárattuk a rendszert, mindenféle külön megbeszélés nélkül is tudjuk, hogy kinek mi a feladata, így nagyon olajozottan zajlik a készülődés.

Anyósom csinálja a kenyérben sült sonkát és a franciasalátát, én pedig kalácsot sütök és a desszertről gondoskodom.

Tojást mindketten szoktunk főzni és vasárnap reggel csak összedobjuk a készleteinket, de hónapos retekkel és újhagymával is mindenki készül, így biztosan jut elég zöldség is az asztalra.

Eddig minden évben a nagylányom volt a „tojáspucolás-felelős”, de idén már a húga is csatlakozott hozzá és ketten együtt, átszellemülve fejtették le a megszínezett héjakat kisebb-nagyobb cafatokban.

A reggeli után, nem meglepő módon, elég hamar elkezdték unni a banánt, így aztán – úgy, ahogy voltak, szoknyában, ünneplő ruhában – kivittük őket az egyik közeli játszótérre, hogy kicsit lejárják magukat, mielőtt délben aludni mennének.

Ahogy néztem őket, miközben hintáztak és csúszdáztak, egy kicsit el is érzékenyültem. A Kicsin ugyanaz a zöld, fehér pöttyös bársonyruhácska volt, amiben két éve, terhesen még a nővérét fotóztam húsvét vasárnapján.

Elképesztő, hogy nyáron már ő is két éves lesz… olyan gyorsan szalad az idő!

Salty