Mióta az eszemet tudom, sportoltam valamit. Nem is nagyon emlékszem azokra az időkre, amikor még tojáshéjas fenékkel és békés áhítattal kirakóztam otthon, ahelyett, hogy éppen valamilyen edzésen lettem volna.

Felnőttként persze kicsit hátrébb került a sport a prioritási listán, a fránya, megkerülhetetlen munka rengeteg időmet elvett és már egyre kevesebbszer, egyre rövidebb idő jutott a mozgásra.

Aztán terhes lettem és ez az új fizikai állapot adott egy jó nagy löketet, felszívtam magam és eldöntöttem, hogy én aztán a kilenc hónap alatt végig tuti formában leszek!

Mit tuti formában? Olyan jól fogok kinézni, hogy még Rubint Réka is elszégyelli magát mellettem!

Az a legkevésbé sem zavart, hogy Réka azt sem tudja, hogy a világon vagyok, nagyon céltudatos és kitartó voltam, csináltam a kismamaként is engedélyezett edzéstervemet minden egyes nap, ha volt hozzá kedvem, ha nem.

Jó volt a közérzetem és erősnek éreztem magam, a tükörbe nézve pedig azt láttam, hogy a terhességet leszámítva pontosan ugyanúgy nézek ki, mint korábban. Hízás? Ugyan, nekem csak a hasam nő!

A súlyommal is elégedett voltam, félidőnél jártam 4kg gyarapodásnál és mivel azt már az első hetekben okosban összegugliztam, hogy hány kilót tesz ki a gyerek, a víz, a méhlepény meg a terhesség során megnövekedett mellek, arra jutottam, hogy sínen vagyok, minden remek, a vége lesz kb. +8-9kg, az semmi, megszülök és a kórházból már a régi skinny farmeromban megyek haza.

Ehhez képest a 38. heti (és az egyik utolsó) nőgyógyászati látogatáson áldottam a szerencsémet, hogy a mérlegelésnél nem állt mellettem a doki, mert a kijelzőt látva jónéhány másodpercig csak tátogni tudtam, mint hal a szatyorban és amikor a nővérke a kartonomból felnézve rákérdezett a SZÁMRA, a valóságnál hárommal kevesebbet diktáltam be.

Mert amúgy húsz (20!) kilót híztam! Jézus, Mária és az összes apostol! Ez mikor történt?

A vizsgálatról hazafelé totyogva már nem láttam olyan vészesen a helyzetet, NYILVÁNVALÓAN van rajtam 10-12 kg víz meg különben is, a húsz kiló nem is olyan sok.

Azt jótékonyan száműztem a fejemből, hogy ez a harmada a terhesség előtti súlyomnak, mert igazából a húsz egy kicsi szám, még ujjunk is van annyi és egy húszéves ember is borzasztóan fiatal. Ennyit simán ledobok.

Aztán megszületett a gyerek, én pedig kismamanadrágban hagytam el a kórházat.

Na, majd most! Most jött el az én időm!

Talán mondanom sem kell, nem jött.

De a gyerek legalább olyan volt, mint egy ipari porszívó, a rengeteg szoptatás miatt villámgyorsan olvadtak le rólam a kilók – szinte kétnaponta fogytam egyet – és a hat hét gyermekágy elteltével azt vettem észre, hogy újra a terhesség előtti súlyomat mutatja a mérleg és rám jönnek a korábbi ruháim is.

A két gyerek között végig tök jó formában voltam, amikor az elsőszülött már kicsit nagyobbacska lett, edzeni is volt időm, de igazán akkor paráztam rá megint a mozgásra, amikor a kistesóval teherbe estem.

Most aztán nem fogok húsz kilót hízni! Ki van csukva! Második terhesség, öregebb is vagyok, most majd jól odafigyelek mindenre!

Nem mondom, hogy nem tett hozzá semmit az általános közérzetemhez az, hogy vigyáztam az étrendemre és folyamatosan tornáztam is – tényleg nagyon könnyű és eseménytelen várandósság volt ez is – a harmadik trimeszter elején még simán lenyomtam egy 10-12 km-es túrát tele emelkedőkkel.

…és így is 20 kilót híztam! Ahogy a nagylányom mondaná, „a kutyafáját neki!”

Úgy tűnik, hogy én terhesen erre vagyok kalibrálva és visszatérve az előzőekre: nem, rohadtul nem csak a hasam nőtt egyik alkalommal sem! Erre egyébként akkor döbbentem rá, amikor végignéztem az első terhességem alatt készült képeket és megláttam, hogy a karjaim olyanok, mint korábban a combom, a lábaim meg, mint egy-egy megtermett kisiskolás.

A férjem persze akkor egy kósza szót sem szólt – valószínűleg ezért van még életben –, élvezte, hogy gömbölyödök és hogy „messziről is látszik, milyen szép vagyok!”

A második szülés után persze már több hónap is eltelt úgy, hogy egyetlen dekát sem fogytam, hiába zabálta a gyerek folyamatosan a tejet.

Na jó, akkor elkezdek jógázni! Az a legtutibb, halál egészséges, végtelenül kímélő meg tök jó testet is csinál – a motivációhoz elég volt csak Jane Fondára gondolnom, aki majdnem száz évesen is baromi csinos – ez lesz a nekem való mozgásforma!

Azt az aprócska, de mégis jelentős tényt figyelmen kívül hagytam, hogy nagyjából annyira vagyok hajlékony, mint egy betonoszlop és férjhez is azért mentem, hogy mindig legyen kéznél valaki, aki megmossa a hátam, mert nem csak a lábujjaimat, a lapockáimat sem érem el.

Gyakorlatilag a fizikai létezéshez elengedhetetlenül szükséges minimumon túl semmilyen irányba nem hajlik egyetlen testrészem sem.

Arról inkább szót sem ejtek, hogy én a jógázáshoz egyszerűen túl izgága vagyok, pár perc elteltével már rohadtul unom a banánt és még Fonda asszonyság alakja is kevés ahhoz, hogy lázba hozzon, de akkoriban jó ötletnek tűnt a dolog.

Mondanom sem kell, hogy ismét csúfos kudarcot vallottam.

Öröm az ürömben, hogy az alváshiánnyal kombinált étvágytalanságnak hála végül „maguktól” leolvadtak a plusz kilók.

Mostanában azon filózok, hogy stresszlevezetésként járhatnék esetleg kickboxolni, az lenne az igazán tuti. Vagy kést dobálni. Azzal is formában lehet vajon maradni?

Salty