Nagyon békés hetünk volt, de tényleg. Lehet, hogy ez a napló uncsi is lesz nektek, mert kivételesen senki nem betegedett le, nem volt semmiféle fennforgás a munkánkkal kapcsolatban sem, ment minden szépen a maga módján. El sem akarom hinni.

Hétfőtől péntekig a szokásos mederben folytak a dolgok, reggelente elvittem a lányokat a bölcsibe és az oviba, majd megszakítások nélkül ledolgoztam a munkaidőmet és délután felvettem őket.

Még az időjárás is rendkívül kegyes volt hozzánk, egész héten szép, napsütéses idő volt, a déli órákban már akár 12-13 fokokkal és még késő délután sem volt túl hideg, amikor a szokásos mindennapos látogatásunkat ejtettük meg a játszótéren.

Nem tudom mások hogy vannak vele, de nekem már abszolút elegem van a télből. Nem is a hideg zavar igazán, hanem az a végtelen mennyiségű ruhanemű, amit minden nap magunkra kell húznunk és a sáros, latyakos talaj, aminek köszönhetően éjjel-nappal pucolhatom a cipőket és a csizmákat.

Olyan jó, hogy végre nem sötétedik be fél öt körül és reggel, amikor felhúzom a redőnyöket, már akkor sem csak a koromsötétben pislákoló utcai lámpák fénye jut be az ablakokon.

Már amikor sikerül emberi időben felébrednünk.

Mióta elválasztottam a Kicsit, tényleg nem panaszkodhatok, egyre jobban, nyugodtabban alszik, már előfordult olyan éjszaka is, hogy csak egyetlenegyszer kellett felkelnem hozzá annyi időre, amíg a cumiját visszaadtam a szájába, de ennek a relatív nyugalomnak sajnos az az ára, hogy újabban rendszeresen a tyúkokkal ébred.

Annak idején a nővérének is volt egy hasonló korszaka, akkoriban minden egyes nap borzasztóbbnál borzasztóbb időpontokban pattant ki a szeme és még csak annyi kegyelmet sem kaptunk, hogy legalább valami pár perces átmenet legyen az ébredés és a 100%-on pörgés között, mert azonnal akcióba lendült.

A Kicsi ezzel szemben legalább nem indul meg azonnal és mivel most mellettem alszik a franciaágyon, így azt a megoldást választja, hogy elkezd módszeresen piszkálni.

Egyfeszt bújik közelebb-közelebb, a kezeivel keresi a szabad bőrfelületeimet, birizgálja a hajamat, igazgatja a takarónkat, majd végül már a szó legszorosabb értelmében rámül, hogy vegyem már végre észre, hogy ő ébren van.

Amikor a türelme végére ér és én még mindig nem kászálódtam ki az ágyból, akkor átmászik rajtam, letolat az ágyról és nekiáll lerángatni rólam a paplant, majd tüntetőleg odahozza a papucsomat is, hogy biztosan egyértelmű legyen, hogy azt szeretné, ha végre felkelnék.

Szerintem mindannyian el tudjátok képzelni, hogy mennyire remek érzés erre ébredni úgy hajnali öt környékén, amikor nem csak az apja meg a nővére, de az egész társasház is alszik még.

Az igazi kihívás viszont a kétlábra történő feltápászkodás után következik, mert valahogy jó lenne lefoglalni CSÖNDBEN, legalább addig, amíg a hatot el nem üti az óra, hogy ne kelljen mindenkinek kipattanni az ágyból csak azért, mert ő ébren van.

Újabban már telepakolom a hálót mindenféle játékkal, sőt még egy-egy csomag babakekszet is szoktam az ablakpárkányon tárolni, hogy a lehető legtovább ki tudjuk húzni mások felzavarása nélkül a hajnali órákat.

A fentiek ellenére nem sír a szám, mert ha lehetne választani, akkor ezerszer inkább megbékélnék a mindennapos 5:20-as ébresztővel, mint azzal, hogy éjszaka akár öt-hat alkalommal is kelnem kell hozzá.

Nagyon remélem, hogy így, három hét elteltével azt az időszakot már végleg magunk mögött tudhatjuk, mert most, hogy kaptam egy kis ízelítőt abból, hogy milyen akár több órát is zavartalanul aludni, nem hiszem, hogy fizikailag vissza tudnék állni a korábbi rendszerre.

A február eleji hosszas betegeskedés és a majd’ két hét itthonlét is az előnyére vált, mert a bölcsiből is csak csupa jót hallani róla azóta.

Lehet, hogy a szoptatás miatt még erősebb volt benne a szeparációs szorongás vagy csak simán ragaszkodóbb volt, de onnantól kezdve, hogy már nem kap anyatejet, a teták minden nap megerősítik, hogy szinte kicserélődött a gyerek – pedig ők nem is tudtak róla, hogy éppen az elválasztáson dolgoztunk.

Eddig sem volt vele probléma, nem sírt, nem érezte rosszul magát, viszont az elmúlt hetekben ezerszer felszabadultabb és most már ki lehet jelenteni, hogy tényleg örömmel megy be reggel az ajtón és remekül érzi magát odabenn.

A gondozók javasolták is, hogy szerintük már maradhatna egész napra is, biztosan jól viselné, de ezt addig nem akarom meglépni, amíg nem viszik őket ki rendszeresen az udvarra, üzembiztosan minden nap.

Szerencsére még meg tudom oldani, hogy alvás után felveszem és a bölcsiből rögtön indulunk is tovább valamilyen szabadtéri programra, mert azt semmiképpen nem szeretném, hogy reggel fél9-től délután 4-ig benn aszalódjon a 40 négyzetméteres csoportszobában. Így is épp elég időt tölt odabenn.

Most, hogy az éjjeli alvása rendeződni látszik, a férjemmel ki is találtuk, hogy ebből az átmeneti állapotból milyen irányba indulunk majd tovább.

Jelenleg ugye a franciaágyban alszik velem, de nem akarom, hogy ehhez túlzottan hozzászokjon, mert akkor egészen biztosan beleragadunk ebbe a szituációba akár a következő 1-2 évre is, így most az a terv, hogy a rácsos ágyát átalakítjuk totyogós ággyá, majd egy kis gyakorlás után összeköltöztetjük a lányokat a gyerekszobában.

A kiságy maga nem átalakítható, de arra gondoltunk, hogy a rácsokat körbe leszedjük róla, mindegyiket lerövidítjük nagyjából 25-30cm hosszúságúra, hogy valami kerete mégis legyen az ágynak, de az egyik oldalon majd hagyunk egy nyílást is rácsok nélkül, amin keresztül könnyen tud majd közlekedni (nem mintha a 25-30cm-es keret az útját állná).

Amint ezzel elkészülünk, rögtön el is kezdjük hozzászoktatni – egyelőre még a hálóban – és amikor már szépen alszik a saját helyén, akkor áttesszük az ágyat a gyerekszobába.

El sem akarom hinni, hogy lassacskán már belátható távolságba kerül, hogy visszakapjuk a hálószobánkat!

Nem akarok naívan optimista lenni, biztosan szükségünk lesz jónéhány hét átmenetre, de ettől függetlenül nagyon izgatott vagyok, hogy nemsokára egy új fejezet nyílik az életünkben.

A hét végéhez közeledve el is készítettük a terveket és beszereztük a szükséges eszközöket is az ágy megmókolásához, jövő héten már remélem neki tudunk kezdeni a tényleges szerelésnek is.

A békés, nyugodt hétköznapok után szombatra azért még jutott egy rendkívüli program, aznap este tartották a helyi magyar kisebbség farsangi banzáját.

Mivel délután 5-kor kezdődött a buli, sokáig vacciláltunk, hogy pontosan milyen formában jelenjünk meg, de végül arra jutottunk, hogy két óráig minimum tartani fog a dolog, úgy viszont nagyon körülményes lenne a Kicsit is magunkkal vinni, mert nem érnénk haza a fektetésig, nyűgös és fáradt lenne és szinte biztosan elaludna az autóban hazafelé.

Így inkább elébe mentünk a helyzetnek és azt a megoldást választottuk, hogy a férjem itthon marad vele, mi ketten a nagylányommal pedig elmegyünk farsangolni.

Az elmúlt két hétben befejeztem a pillangó kisestélyijét, rávarrtam a tucatnyi, szalagból hajtogatott virágot is, a héten pedig beszereztem a szárnyakat és egy fekete hajráfból csápokat is eszkábáltam.

Csütörtökön este aztán kitalálta, hogy csináljunk egy varázspálcát is, amire válaszul bátorkodtam megemlíteni, hogy a pillangóknak nincsen varázspálcája, de ezt rögtön lecsapta azzal, hogy oké, akkor ő „pillangótündér” lesz.

Így aztán végül valamiféle hibrid élőlény kerekedett belőle, varázspálcával, virágokkal, szalagokkal, csápokkal meg szárnyakkal kiegészítve, de úgy tűnt, hogy őt ez a legkevésbé sem érdekli.

Amikor a farsangi mulatságra megérkezve, a jelmezversenyre történő jelentkezésnél megkérdezték tőle, hogy tavasztündének öltözött-e, simán rávágta, hogy „igen, az jó lesz, hívhatjuk úgy” – így végülis ezzel a koncepcióval neveztünk a kosztümös megmérettetésre.

A buli során végig nagyon az elemében volt, imádja az ilyen összejöveteleket és a szereplési lehetőséget, még a színpadra is felment teljesen egyedül táncolni, mielőtt elkezdődtek volna a gyerekeknek szervezett közös játékok.

Az óvónénik nagyon kitettek magukért, millió és egy eszközt hoztak el a közösségi házba, hogy azoknak a segítségével tucatnyi játékot játszhassanak a gyerekekkel és egyik ötletük jobb volt, mint a másik.

Még egy-egy olyan újdonságot is tudtak mutatni, amivel én korábban sosem találkoztam, pedig azt hittem, hogy egy ponton túl már nem lehet több verziót kitalálni a nagy klasszikusokra (pl. székfoglaló, sorversenyek, csapatversenyek, páros játékok, körjátékok stb.).

Valamivel nyolc előtt indultunk haza és kilenc is elmúlt, mire a Nagy végre ágyba került, így áldottam az eszünket, hogy úgy döntöttünk, hogy a Kicsit inkább nem tesszük ki ennek a mulatozásnak.

A vasárnap ismét többnyire lustálkodással és a szokásos hétvégi „lakáskarbantartással” telt. Lecseréltük az ágyneműket, kivasaltuk a hét közben összegyűlt frissen mosott ruhákat, letörölgettünk és felporszívóztunk, sőt, még arra is jutott időm, hogy az előző nap vásárolt bimbós jácintokat átültessem és elrendezgessem a tavaszi kosarunkban.

Lehet, hogy február vége van és Húsvét is csak majd’ két hónap múlva lesz, de a mostani szép időnek és a késő délutáni napfénynek hála én már teljes mértékben készen állok a tavaszra.

Bárcsak ott tartanánk már!

Salty