Az van, hogy mind a két gyerekem rettenetesen rossz alvó. Na, nem úgy alszanak szarul, hogy egyszer-egyszer felébrednek éjjel, hanem úgy, hogy inkább már nem is kívánunk „JÓ” éjszakát egymásnak az apjukkal, biztos, ami biztos, ne kísértsük a sorsot.

Minden a nagylányommal kezdődött.

Ő újszülöttnek olyan baba volt, amilyet még kitalálni sem lehetne, evett-aludt, éjszaka 4-5 óránként felébredt, megszoptattam, 6-8 perc alatt végeztünk, mire teletöltötte magát, már újra aludt.

Esküszöm, abban az időszakban kipihentebb voltam, mint pár hónappal korábban terhesen – simán megközelítette a gyerekek előtti állapotot, nem éreztem egyáltalán megterhelőnek a babázást.

Emlékszem, pont a szülés után pár héttel keresett meg egy volt kolléganőm, hogy egy kisebb szívességet kérjen, egyfolytában szabadkozott, hogy ilyenkor zargat, amikor egyébként is biztosan végtelenül fáradt vagyok.

Nem voltam. Tényleg.

Akkoriban arra gondoltam, hogy milyen mákos vagyok, nem is olyan nehéz ez az újdonsült szülőség, hát csak tisztán kell tartani meg enni kell adni ennek a kölöknek, amúgy alszik, mint a bunda, nem sok vizet zavar, menni fog ez, mint az ágybavizelés.

Aztán olyan három hónapos korában megszűnt az illúzió és a gyerek kimutatta a foga fehérjét.

Valószínűleg a mozgásfejlődés beindulásával lehetett összefüggésben a dolog, de ahogy megtanult átfordulni mind a két irányba, onnantól kezdve megszűntek a békés éjszakák, mert álmában is folyton gyakorolt.

Eleinte csak a fordulást, de pár hónappal később már a kúszást és a mászást is. Egészen bizarr volt a babakamerán figyelni, ahogy csukott szemmel, négykézláb tipeg a kiságy egyik sarkából a másikba, majd amikor a feje nekikoccan a rácsoknak, megfordul és megindul az ellenkező irányba.

De ez még mind semmi, mert amikor megtanult felállni, akkor kezdődött az igazi ördögűzés!

Rendszeresen megesett, hogy csak annyit láttunk a kamerán, hogy áll az ágyban, valamelyikünk szaladt is be hozzá rögtön, de abban a pillanatban, ahogy a szemünk hozzászokott a szoba félhomályához, észrevettük, hogy a gyerek ALSZIK. Áll az ágyban és alszik.

Beszarás.

Elég hamar rájött, hogy hogyan tud kimászni a kiságyból, a korábbi tapasztalataink miatt viszont nem igazán akartuk megvárni, hogy majd EZT is elkezdi álmában csinálni, így esett, hogy kapott egy „rendes ágyat”.

Pontosabb úgy fogalmaznom, hogy az Ikeában árulták rendes ágyként, sőt, emeletes ágyként, de mi a biztonság kedvéért úgy raktuk össze, hogy szerelmünk pici ketrecharcosa még véletlenül se aludjon a „magasban”, legyen szó százhúsz centiről vagy csak harmincról.

Az ágy keretét megépítettük, de a matracot a keret belsejébe, a földre tettük, biztos, ami biztos, onnan lejjebb nem tud esni.

Spoiler alert: de tud.

Gyakorlatilag minden másnap a szoba addig felfedezetlen pontján találtuk meg hajnalban a gyereket, már ha nem éppen a mi ágyunkban érte a reggel.

Aztán elkezdett beszélni. Gondolom, hogy a fentiek után mindenkinek egyértelmű a mintázat: az első szavaktól kezdve már nem csak a kilométereket rótta álmában, hanem egyfolytában pofázott is.

De nem ám úgy, hogy csak motyogott valami összefüggéstelen szöveget az orra alatt, hanem tisztán és érthetően BESZÉLT.

A teljesség igénye nélkül az alábbiakat hallottuk tőle alvás közben az elmúlt néhány év alatt:

• Anya, én most inkább nem akarok versenyezni!
• Baka, ugye csinálsz nekem paradicsomlevest?
• Az nem is az én papucsom, az enyémen egy kiscica van!
• A dínók is megijedtek a meteortól.
• Most egy gyönyörű hableány vagyok.
• Béreslegény, vigyázz! Tüske!

Ekkoriban már felmerült itthon a kistesó téma, de a férjemmel arra jutottunk, hogy az az egy, aki van, az se alszik úgy, mint egy normális ember, várjunk még egy kicsit, ne telepítsünk be egy újszülöttet is a lakásba, mert akkor tényleg örökké ébren leszünk.

Nagy korkülönbséget nem akartunk meg úgy nagyjából az elsőszülött két éves korában már körvonalazódni látszott, hogy arra, hogy ő valaha is nyugodtan fog aludni, körülbelül annyi esélyünk van, mint Quasimodónak a 200 méteres hátúszás olimpiai döntőjében és ha erre várunk, akkor valószínűleg várhatunk addig, amíg klimaxolni kezdek, így eldöntöttük, hogy – egy életünk, egy halálunk – jöhet a kistestvér.

Matematikailag biztosan lehetetlen, hogy másodjára is szarul alvó gyerekünk legyen, igaz?

Nem igaz.

Nagyon is lehetséges. Annyira, hogy a hugica még a nővérén is túltesz és ha filmre vettük volna a szintén három hónapos korában kezdődő éjszakai kálváriáinkat, akkor most valahol, valakik kistányér méretűre kerekedett szemekkel tanulmányoznák.

Nem túlzok, nagyjából fél éven keresztül ébredt fel óránként(!) minden egyes éjjel és a ráolvasáson meg a szenteltvízbe mártogatáson kívül már tényleg mindent kipróbáltunk, de semmitől nem javult a helyzet.

Most már másfél éves „nagylány” és már elő-előfordul, hogy 4-5 órát is alszik egyben, sőt, arra is volt már példa, hogy nem ébredtem akkora táskákkal a szemeim alatt, amikért minden valamirevaló légitársaság extra költséget számolna fel.

Most már csak azt kell megoldanunk, hogy ne a mi ágyunkból induljanak a gólyatáborba.

Bár a férjem szerint egyszerűbb lenne, ha csak beterítenénk matracokkal a hálószoba teljes alapterületét, kvázi padlószőnyegként, aztán hadd szóljon a dolog, élvezzük ki, ameddig tart, úgyse akarnak majd velünk örökké összebújni.

Vennünk kell egy rohadtnagy takarót is. A kétszer két méteresnél vajon van nagyobb?

(A mellékelt képen a nagylányom éjszakai ámokfutásának egy-egy megörökített pillanata látható.)

Salty