Megint erősen indítottuk a hetet. Elöljáróban azzal kezdeném, hogy még múlt hétvégén történt, hogy a Kicsi eléggé betaknyosodott, semmilyen más tünete nem volt, de folyamatosan szívni kellett az orrát és hallani lehetett, ahogy a torkán is folyik lefelé a trutyi.

Mivel az orrfolyáson kívül semmi bajt nem észleltünk, jókedvű és energikus volt, hétfőn elvittem a bölcsibe.

Egészen jó napja volt odabenn is, semmi különöset nem mondtak a teták délután, én sem gondoltam, hogy tovább fog eszkalálódni a helyzet, de este, amikor vacsora után éppen egy marék áfonyát falatozott, miközben figyeltem, ahogy eszik, olyan rossz érzés kerített hatalmába.

Az jutott eszembe, amikor annó a Nagy volt ennyi idős és ő is éppen valami taknyorkórtól szenvedett és ugyanígy kétpofára tömte az áfonyát, hogy aztán éjszaka az egészet szépen kihányja. Sosem fogom elfelejteni, már lefektettem aludni este amikor láttam a babakamerán, hogy gond van, bementem hozzá és az éjjeli lámpa mellett csak annyit láttam, hogy öklendezik, majd egy nagy adag sötétvörös cuccot hány a hófehér lepedőre.

Sosem ijedtem még meg annyira, már régen kiment a fejemből, hogy pár órával korábban áfonyát evett és a félhomályban azonnal az jutott az eszembe, hogy vért hány a gyerek. Istenbizony kihagyott a szívem két ütemet, annyira betojtam.

Nevezhetjük hatodik érzéknek vagy anyai megérzésnek, de ez a pillanat járt a fejemben, miközben a Kicsi az áfonyát ette, de nem akartam hangosan megemlíteni, nehogy én vonzzam be a problémát.

Ezek után könnyű kitalálni, hogy pontosan ugyanez játszódott le hétfő este, csak ezúttal a kistesó volt a főszereplő.

Szerencsére valamivel később kezdődött a műsor, már én is benn voltam vele a szobában, amikor hallottam, hogy öklendezik és gyorsan ki tudtam kapni a kiságyból, hogy mentsük, ami menthető. Lehet, hogy a sárgás fényű kislámpának köszönhető, de komolyan mondom, hogy a félig emésztett áfonya kifelé nagyon durván sötétvörösnek tűnik, rettenetesen ijesztő látni, hogy mekkora mennyiségű „vérnek látszó” valami jön ki a gyerekből, de most legalább észnél voltam és miközben igyekeztem, hogy a földre csattanjon a java, azt ismételgettem magamban, hogy „ez csak az áfonya, ez csak az áfonya”.

Az ágynemű ezúttal megúszta, én a gyereket tettem gyorsan rendbe, a férjem pedig a hálóban takarított össze, de eléggé egyértelmű volt, hogy a Kicsi torkán lecsurgó sok-sok takony jött ki belőle ilyen formában.

Más baja szerencsére nem volt, de ettől függetlenül itthon tartottam kedden, biztos, ami biztos, legalább pihen egy kicsit és az orrát is megfelelően tudom tisztogatni napközben.

Kedden így nyilván nem igazán tudtam értékelhetően dolgozni, de legalább a gyereknek nem volt semmi tünete, hányni sem hányt és az orrfolyás is mérséklődni látszott.

A bölcsiben aznapra volt lehetőség fogadóórát kérni, amivel mi még a múlt hét folyamán éltünk is és mivel ezeket a Nagy esetében is a férjem intézte mindig, most is ő ment az időpontra. A teták szerint a Kicsi egészen egyszerűen álomgyerek odabenn, mindent megért, elég neki egyszer szólni bármiért, azonnal csinálja, metodikusan a helyére pakol maga után minden játékot, csak egyedül hajlandó lefeküdni úgy, hogy a benti cipőcskéjét szépen leveszi és elrendezi az ágya végében, sőt, még a pelenkáját is maga viszi oda a dadushoz, ha érzi, hogy helyzet van és ki kellene cserélni.

Gondolom, csak itthonra tartogatja a tazmán ördög viselkedést, de ez legyen a legkevesebb, valahol neki is le kell eresztenie.

Ahogy említettem, kedden már egyáltalán nem volt beteg és éjszakát is ép bőrrel megúsztuk, így szerdán vissza is térhettünk a szokásos hétköznapi menetrendhez és reggel mindenkit el tudtam vinni a megfelelő intézménybe.

Örültem, hogy sikerült többé-kevésbé felgyógyulnia, mert aznap, a magyar kultúra napjának alkalmából a helyi magyar kulturális intézet különböző programokkal készült, amelyek közül az egyik egy bábelőadás volt és az ovi után szerettem volna elvinni a lányokat „színházba”.

Pont jól jött ki a lépés, fél hattól kezdődött a műsor, így bőven volt időnk kényelmesen elmenni a Nagyért az oviba, majd onnan indultunk tovább a belvárosi intézethez.

Az előadást ugyan egy horvát duó tartotta, de a nagyobbik lányom így is rendkívül élvezte a mesét, arról nem is beszélve, hogy a műsor után kézről-kézre körbeadták a bábfigurákat is, így mindenki közelről is megnézhette a „szereplőket”.

Ez a része a dolognak a Kicsinek is nagyon tetszett, teljes áhítattal hurcolta körbe-körbe az egyik figurát hosszú perceken keresztül, még úgy is, hogy a műsor nem igazán kötötte le, helyette az intézet lépcsőjén kísérgettem fel-alá nagyjából negyvenezerszer, hogy legalább a többiek élményét ne rontsa el.

Kicsit késve, a szokásos takarodójuk előtt fél órával értünk haza, így már csak egy villámgyors zuhany és vacsora fért bele, de látszott rajtuk, hogy kimerítette őket a hétköznap esti kiruccanás, mindketten pillanatok alatt elaludtak.

A hét végére már beállt a rend, mindannyian a szokásos mókuskereket pörgettük.

Péntekre a bölcsiben pizsamapartit szerveztek és arra kérték a szülőket, hogy két részes pizsamában vigyük őket reggel vagy adjuk rájuk odabenn érkezés után, még mielőtt belépnek a csoportba. Ez nekünk kimondottan kapóra jött, a héten egyébként is pont kétrészes pizsamában aludt itthon, gondoltam is csütörtökön, hogy milyen remek lesz, másnap reggel nem kell majd az ő öltöztetésével is foglalkoznom, elég csak pelenkát cserélnem rajta és délután majd csak simán bedobom az eheti alvósruhát a mosásba – de a dolgok nyilván nem úgy történtek, ahogy azt Mórica elképzelte.

Valószínűleg ezt hívják Murphy-törvényének, de csütörtökön éjjel – hónapok óta először – úgy elmászott rajta a pelenka, hogy hajnali fél háromkor arra ébredtem, hogy csóri gyereken csuromvizes a komplett pizsamája.

Így végül kétszer is át kellett öltöztetnem (éjszaka nem álltam neki a másik kétrészest megkeresni, csak kivettem a legfelsőt a szekrényből), de megérte, mert reggel fülig érő vigyorral mutogatta perceken keresztül, hogy ő pizsamában van, el sem hitte, hogy tényleg így fog kimenni a lakásból.

Szegény nővére persze elképesztően féltékeny volt, ő is pizsamában akart menni, még arra is megkért, hogy hívjam fel az óvónénijét és beszéljem meg vele, hogy náluk is legyen ma pizsiparti, de mondtam, hogy sajnos ezt ilyen rövid határidővel már nem lehet megszervezni, mert a többi gyerek nem fog róla tudni, de azt azért megígértem, hogy megemlítem majd nekik az ötletet, amikor beérünk az oviba.

A pizsamás totyogók bulija után, hétvégére már csak egyetlen rendkívüli programunk maradt: a Nagy szombati jelenléte az egyik óvodás csoporttársa születésnapján.

Mivel délben kezdődött a banzáj, így aznap sajnos nem volt lehetőségünk lefektetni aludni, de úgy voltam vele, hogy üsse kavics, majd este hamarabb megy aludni, hogy ki tudja pihenni a fáradalmakat.

Én itthon maradtam a Kicsivel (hogy ő tudjon délelni), az apja pedig elvitte a Nagyot a születésnapra és mivel elég messzire kellett menni, meg is várta, hogy végezzen.

Az elmúlt hetekben gőzerővel dolgozunk azon, hogy a Kicsi itthon is el tudjon aludni ringatás nélkül, folyamatosan gyakoroljuk esténként és hétvégén napközben is, eddig odáig jutottunk, hogy a franciaágyba lefekszik szépen egyedül, betakarózik önállóan és el is alszik, ha ott vagyunk mellette.

Szombaton is ez volt a menetrend, szépen felmászott az ágyra és befészkelte magát a párnák közé, én pedig odakuporodtam mellé, hogy megvárjam, amíg elalszik, mielőtt megyek tovább a dolgomra.

Az oldalamon feküdtem, a gyerek pedig úgy helyezkedett el, hogy konkrétan ráfeküdt a fejemre, az orcámat használta a saját orcája párnájaként és mire észbe kaptam, már el is aludt.

Gondoltam várok pár percet, amíg igazán mély álomba zuhan, hogy le tudjam fejteni magamról, de a várakozásnak az lett az eredménye, hogy én is elaludtam.

A szundi közben néha valamennyire magamhoz tértem egy-egy pillanatra, innen tudom, hogy volt, amikor a mellkasomon feküdt, volt, hogy csak egymás kezét fogtuk, de olyan jól esett aludni, hogy nem volt erőm kikászálódni az ágyból és csak akkor ébredtem fel, amikor éreztem, hogy az arcom simogatja és suttyorog a fülembe, hogy „mama, mama, mama”.

Képzeljétek el, majdnem három órát aludtunk! A Nagy és az apja már rég hazaértek a születésnapról, amikor előjöttünk a hálószobából!

El sem akartam hinni!

Megmondom őszintén, hogy amellett, hogy úgy érzem, hogy értékes órákat vesztegetek el, amikor ezer és egy dolgot csinálhatnék, azért sem szeretek délután szundítani, mert általában fáradtabb leszek tőle, mint előtte voltam és teljesen tönkreteszi a bioritmusomat, ilyenkor este nagyon nehezen tudok emberi időben elaludni.

Arról nem is beszélve, hogy amikor hétvégén a lányok délelnek, az mindig kettesben töltött idő a férjemmel, ilyenkor szoktunk egy-egy filmet vagy sorozatrészt megnézni, háborítatlanul beszélgetni vagy csak csöndben olvasni egymás mellett a kanapén.

Most viszont ő sem volt itthon, így nem volt bűntudatom, hogy valami mástól vettem el az alvásra szánt időt, bár már éjfél is elmúlt, mire este végre el tudtam aludni.

Vasárnapra az volt a terv, hogy nálunk lesz a szokásos családi ebéd, mert már elég régen voltunk mi a házigazdák. Kicsit önös érdek is vezérelt, mert szükségem volt apósom segítségére az egyik új projektünkhöz a lakásban és nem voltam benne biztos, hogy hogyan kellene lemérnem a rendelkezésre álló méreteket a számára.

Már sokszor említettem, hogy elképesztő társasházépítési láz zajlik a kerületünkben és a legújabb fejlemény az az, hogy a mi házunkkal szomszédos pici, családi pizzéria is eladta az épületeink közötti parkolóját, ahová pár hete elkezdtek egy hatlakásos házat felhúzni.

Ezzel nem is lenne semmi baj, ha nem lenne olyan rohadt közel az új épület. Az új társasház erkélyei pont a mi nappalink ablakaival azonos magasságban vannak, gyakorlatilag látótávolságon belül és emiatt elkezdtük magunkat borzasztóan kényelmetlenül érezni.

Az ablakokon eddig nálunk nem volt függöny, az ablakpárkányokat kvázi polcként használjuk és kívül egyébként is van redőny, így eddig nem volt rá igényünk, de most eléggé elkezdett zavarni, hogy a szomszédban a kőművesek akármikor beláthatnak hozzánk, szóval muszáj volt valamit kitalálnunk.

Mivel a függönyökhöz a szokásosnál jóval hosszabb karnisra lenne szükségünk (meg egyébként is nagyon szeretjük az egyedi megoldásokat), apósom pedig ezermester restaurátor, őt kértük meg, hogy készítse el nekünk a tartóelemeket és a fémrudat, hogy el tudjuk függönyözni az ablakokat.

Így a vasárnap végül igazi kettő az egyben összejövetelként sikerült.

Délelőtt a férjem elvitte a lányokat játszóterezni, amíg én elkészítettem a menüt (vöröslencse leves, krémsajttal és spenóttal töltött, baconbe tekert karaj és őszibarackos pite volt az ebéd), majd a déli szundi után meg is érkeztek a vendégeink.

Még a levest sem tálaltam fel, Deda rögtön aktivizálta magát, lerajzolt mindent kétszer-háromszor, megmérte az összes szükséges elemet, így már csak napok kérdése, hogy végre elkészüljön a karnisunk és elindulhassak függönynézőbe.

Ha már ilyen szépen összejöttünk, akkor megbeszéltük a nagyszülőkkel a jövő hétvégét is, szívesen látják a férjemet és a nagylányomat is vendégül éjszakára, amíg majd én azon igyekszem, hogy a Kicsit végleg elválasszam.

Már a gondolat is elszomorít, így napokkal előtte is, de igyekszem megacélozni magamat és folyamatosan mantrázom, hogy „ez az élet rendje, miden sokkal jobb lesz”, de este, a fektetés előtti szoptatásnál – akármennyire is terhes már ez az egész – azért kicsordult a könnyem, hogy ez az egyik utolsó alkalom, amikor szoptatok.

Egy kicsit talán magamat is el kell választanom tőle, de remélem, hogy utána könnyebb lesz mindannyiónknak.

Salty