Ezt a posztot éppen hétfő este, fektetés után írom, ebben a pillanatban még nem vagyok biztos benne, hogy be is fogom tudni fejezni időben.

Hihetetlenül zsúfolt hetünk volt most is, már a legutóbbi részben is említettem, hogy Nagyi érkezik hozzánk rögtön hétfő délután, így a hétvége után azonnal vendégfogadással nyitottunk. Anyukám ebben az évben a párjával együtt látogatott meg minket – szokásosan karácsony előtt pár nappal –, de már a találkozó megszervezése is borzasztóan komplikált volt.

Ott kezdődött a dolog, hogy nekik kettejüknek teljesen eltérő a munkabeosztásuk és a rendelkezésre álló szabadságkeretük is, plusz ugye nekem is úgy kellett intéznem a feladataimat, hogy mégse dolgozzak egész nap, amikor itt lesznek (a szabadság sajnos nem volt opció), így tudtuk a hétfőtől-csütörtökig időtartamot kitűzni a találkozóra.

A következő buktatót a buszjegyek jelentették, az ünnepi szezon és a sok utazó miatt alig találtunk szabad helyeket normálisan kivitelezhető időpontokban, de ezt szerencsére meg tudtam oldani helyettük, hasonlóan az elszállásolásukhoz.

Amikor egy vendégünk érkezik, akkor tudunk biztosítani külön helyiséget és ágyat, de két főre már nincs elég nagy szabad fekhelyünk és őszintén szólva hat fővel számolva már a lakásban is eléggé heringbuli lenne (arról nem is beszélve, hogy egyetlen wc-vel egybeépített fürdőszobánk van), így azt láttuk mindannyian a legjobb megoldásnak, ha bérlünk szállást nekik a közelünkben.

Napokig kajtattam a legmegfelelőbb lehetőség után – legyen normális, igényes és minél közelebb –, de végül találtam egy pici, rövidtávra is kiadó garzont pár utcányira tőlünk, ahol minden reggel felvettem őket, majd este a lányok fektetése után vissza is vittem mindenkit.

Nagyi látogatása mindig úgy zajlik, hogy azokon a napokon, amikor itt van, nem viszem a gyerekeket oviba és bölcsibe, hogy maximálisan ki tudják használni a rendelkezésre álló kevéske időt együtt. Az előfordul, hogy a férjemnek és/vagy nekem dolgoznunk kell (mint most is), de legalább a lányok nem mennek sehová, így a szokásos hétköznapi logisztikánkat megússzuk, cserébe három teljes hétig fog tartani a téli szünetük.

Az anyukámék érkezését követő hétfő este hamar eltelt, átadtuk egymásnak a karácsonyi ajándékainkat (idén is segítettem Nagyinak megrendelni mindent, de nem akartam, hogy fél Európán keresztül cipekedjen, így rögtön a mi címünkre kértem, sőt, még be is csomagoltam az összes meglepetést!), majd nyugovóra tért az egész bagázs.

Kedd reggelre viszont olyan rettenetes hideg lett a városban, hogy jó 15-20 perc volt, mire az autónkat kivakartam a jégpáncél alól, de még ilyen körülmények között is hamar el tudtunk menni a vendégeinkért és a nap hátralévő részét már együtt töltöttük.

Én kis naív, azt gondoltam, hogy majd ők ketten jól ellesznek a lányokkal, remekül fogok tudni néha-néha dolgozgatni, sőt, akár már az ünnepi süteményezésbe is bele tudok majd kezdeni, de nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy ez tényleg túlontúl optimista elképzelés volt.

A Nagyot ugyan órákon keresztül szórakoztatta anyukám, de a Kicsi, ha velem egy légtérben tartózkodik, akkor csak az én társaságomat tartja kívánatosnak, így már az is kihívás volt, hogy egyáltalán ebédet tudjak főzni és amennyire lehet, mérsékeljem a káoszt, dolgozni már alig-alig maradt időm.

Még szerencse, hogy így az ünnepek előtti utolsó munkahéten már nincs sok sürgős feladatom, nem is nagyon keresett senki napokig, bár ettől függetlenül próbáltam követni az eseményeket és többnyire online voltam végig napközben.

Nem vagyok az a sunnyogós típus, idegesített is, hogy ezekért az értékelhetetlen munkával töltött napokért fizetést kapok, így abban maradtunk a főnökömmel, hogy fél napokat oldjak meg valahogy (tehát 4 órát), a maradék időre meg kiírunk szabadságot.

Így miután a lányok felébredtek a déli alvásból, el is engedtem a langymatag próbálkozásaimat, hogy mindenre jusson időm, inkább felcuccoltam mindenkit és kimentünk a játszótérre.

Olyan jól esett a friss levegőn lenni és annyira nem akartam hazamenni a totális atomkatasztrófa utáni állapotokat idéző lakásba, hogy amikor a lányok már unni kezdték a játszótéri eszközöket, még egy-egy járművet is előbányásztam nekik a csomagtartóból, hátha azokkal is el tudunk tölteni odakinn egy kis időt.

Már javában sötétedett, amikor végre elindultunk haza és egy kis itthoni játék és egy gyors vacsora után anyukámékat is kidobtam a szállásuknál.

A szerdai napunk hasonlóan telt, bár aznapra azt terveztem, hogy még az esti dömping előtt, a délutáni órákban kimegyünk a helyi karácsonyi vásárba, de hiába álltuk végig a csúcsidőn kívüli, elképesztő dugót, így sem volt rá esélyünk, hogy bejussunk a belvárosba.

Gondolkoztam rajta, hogy megállok valahol jóval távolabb és folytatjuk az utat villamossal, de egészen egyszerűen annyi ember volt mindenhol, szinte hömpölygött a tömeg (délután kettőkor!), hogy sokan még a tömegközlekedésre sem fértek fel.

Nagyiékat is feszélyezte a rengeteg ember és bár én hajlandó lettem volna további megoldások után kutatni, végül ők maguk kérték, hogy inkább menjünk haza, mert ezt így nem szívesen vállalnák be.

Nehezítette a helyzetünket, hogy a lányok valamiért hetek óta hajnalok-hajnalán kelnek, így a hosszú kocsikázás alatt nyilván mindketten kidőltek az autóban, ahhoz pedig már nekem sem volt túl sok kedvem, hogy két nyűgös, fáradt gyereket rángassak keresztül a városon akkora tömegben, hogy az a csoda, hogy egyáltalán lépni lehetett.

Sajnáltam nagyon, hogy nem tudtam nekik megmutatni az adventi kirakodóvásárt, de abban egyetértettem velük, hogy ez ebben a formában inkább tortúra lett volna, mint szórakozás.

Így végül a szerda estét is itthoni játékkal töltöttük, csütörtök délután pedig sajnos már indultak is vissza Magyarországra.

Nem a legideálisabb, hogy most csak ennyi fért bele, de megmondom őszintén, hogy nekem ez a három és fél nap is elég volt ahhoz, hogy maximálisan elfáradjak.

A rendszeres hajnali ébresztő is kezdett nyomot hagyni rajtam, plusz a mindennapos főzés hat főre, a munka miatti aggodalom és az állandó éjszakázás, hogy legalább a főnökömmel lebeszélt négy órát tudjam naponta kivitelezni, teljesen lemerítettek.

Csütörtökön azért még kihasználtam, hogy időközben a Kicsi is feloldódott, összegyúrtam és kisütöttem a férjem kedvenc mézes-krémesének a lapjait, majd délután a lányokkal közösen kivittük a vendégeinket a buszállomásra.

Egy ilyen eseménydús hét után nem lepődtem meg különösebben, hogy pénteken reggel arra keltem, hogy folyik az orrom. Mit folyik, ömlik!

Semmilyen más tünetem nem volt, de szinte percenként nyúltam a zsebkendő után és estére sikerült is az irharétegig ledörzsölnöm a bőrt a fél arcomon.

Remek nyitánya volt ez a karácsony előtti utolsó hétvégének, de hálistennek a férjem uralta a helyzetet és mivel látta, hogy eléggé megrottyantam, szombaton és vasárnap is elvitte több órára a lányokat magával, hogy addig is egyedül lehessek itthon.

Nem fogok hazudni, szombaton nem kimondottan pihenéssel töltöttem az időmet, igyekeztem utolérni magam a karácsonyi készülődésben, megcsináltam még egy-két sütit és becsomagoltam az ajándékokat is, de vasárnap már tényleg csak fetrengtem egész nap.

Lehet, hogy ennek köszönhető, hogy a hét utolsó estéjére már sikerült egészen emberi formát öltenem, de mivel a férjemnek hétfőn még mindenképpen be kell mennie az irodába, arra jutottam, hogy a Kicsit is elviszem majd a bölcsibe.

A Nagynak a péntek volt (lett volna) az utolsó óvodában töltött napja a szünet előtt, de a bölcsőde a pirosbetűs napok kivételével végig üzemel, így meggyőztem magam, hogy hosszú távon mindannyiunknak jobb, ha ezt az egy napot még odabenn tölti.

Nem akartam azt sem, hogy – a nővéréhez hasonlóan – három teljes hetet legyen itthon egyhuzamban, mert akkor szinte biztos, hogy kezdhetjük elöről a beszoktatást, de persze az is szempont volt, hogy ismét egyedül lettem volna velük egész nap és tartottam tőle, hogy majd esetleg még jobban lerobbanok pont az ünnepek (és a téli szünet) előtt, amikor már ha akarnám sem tudnám őket hová tenni.

Így alakult, hogy a hétfő délelőttöt a Naggyal kettesben töltöttük, helyeközel kitakarítottunk és a fát is feldíszítettük együtt, hogy kedden már valóban csak a karácsonyra és a pihenésre tudjunk mindannyian koncentrálni.

Remélem, hogy a téli szünetben sikerül őket leszoktatni a hajnali ébredésről!

Nagyon boldog, békés karácsonyt kívánok mindenkinek!

Salty