Hú, hosszú és mozgalmas héten vagyunk túl. Megint. Nem is voltam benne biztos, hogy lesz időm rendesen megírni ezt a posztot, de mivel múlt héten is linkeskedtem a cikkekkel, ideje egy kicsit összekapnom magam. 😊

Hétfőn folytatódott a bölcsis beszoktatás és bár a péntekig elért „ebéd után hazahozom” lépcsőről aznap még nem léptünk tovább, így is kellően ideges voltam, hogy a hétvége után hogy fog a Kicsinek esni az intézmény.

Ezen a héten már nem kellett pontban kilencre érkezni, reggel 8-9 között bármikor bevihettem a gyereket, így az ovifuvar után már nem jöttünk haza, hanem onnan egyből a bölcsi felé vettük az irányt. Így nagyjából 8:30 körül már be is tudtam adni a csoportba és valószínűleg ez lesz az állandó időbeosztásunk is.

Biztos vagyok benne, hogy több hónapnak el kell telnie ahhoz, hogy felvegye az „5 nap bölcsi, 2 nap otthon” ritmust, nem is számítottam semmi jóra a szabadnapok után hétfő reggel.

A fentiek miatt nem ért meglepetésként, hogy most is pityergett egy kicsit, amikor levettem róla a dzsekijét és a kinti cipőjét a csoportszoba előtt, de a gondozók is nagyon humánusan álltak a helyzethez. A gyerek rossz kedvét látva rögtön felajánlották, hogy maradjunk még egy kicsit kinn, nyugtassam meg, ölelkezzünk, ráér bemenni valamivel később is.

Éltem is a lehetőséggel, bár ettől függetlenül persze sírt, mikor végül átvették tőlem, de délután, amikor érte mentem, bizakodva újságolták, hogy odabenn szinte azonnal jobb kedvre derült, már kialakulóban van, hogy mik a kedvenc játékai (egy cica formájú hintaló – hintamacska(?) és a hónapok óta tartó labdaimádata miatt a labdákkal feltöltött szivacsmedence), így szinte rögtön feléjük veszi az irányt és akár 10-15 percig is önállóan szórakoztatja magát.

Ez persze öntött belém egy kis lelket, hiába lebegett Damoklész kardjaként a fejünk felett a másnap, amikorra már az volt a terv, hogy ott is fog aludni délután.

Úgy beszéltük meg a tetákkal reggel, hogy ebéd után lefektetik és várnak egy darabig, hogy sikerül-e az ő módszerükkel elaltatni a gyereket, viszont ha mégsem menne, akkor telefonálnak, hogy menjek érte.

Szimpatikus volt, hogy nem fogják mindjárt „megerőszakolni”, ha megy, jó, de ha nem, az is, akkor majd onnan gondoljuk tovább a szituációt. Ahogy elütötte az óra a fél tizenkettőt, én itthon teljes harci készültségben vártam, hogy mikor fog megcsörrenni a telefon, annyira feszült voltam, hogy többször is ellenőriztem, hogy biztosan nincs-e lenémítva, minden helyiségbe gondosan vittem magammal, ha tehettem volna, még a nyakamba is kötöm, hogy azonnal tudjak reagálni, ha hívnak.

Folyamatosan figyeltem az órát, már dél van, negyed egy, fél egy – még mindig semmi, nem keresnek. Ezek szerint elaludt? Nem létezik!

Végül aztán egy óra előtt kicsivel csörrent meg a telefon, felébredt a gyerek, mehetek érte. A meglepettségtől csak annyit érkeztem kinyögni, hogy „rendben, máris indulok” és még mindig a pillanatnyi sokk hatása alatt kaptam fel a kabátomat és indultam meg a bölcsi felé.

Odabenn elregélték, hogy a lányom a többi gyerekhez hasonlóan többször felállt és kimászott az ágyból, mindig visszatessékelték, majd amikor lefeküdt, akkor simogatták pár percig a hátát és ettől hamarosan el is aludt. Igaz, hogy a szokásos időtartamnak csak a felét (két óra helyett egyet) sikerült abszolválnia, de engem már az is őszintén meglepett, hogy egyáltalán képes volt erre a mutatványra.

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány alkalommal aludt el itthon úgy, hogy félig-meddig ébren tettem bele a kiságyba, elképzelhetetlennek tartottam, hogy a „rendes” bölcsis ágyakon – ahonnan akkor kászálódik ki, amikor akar – ringatás nélkül meg fogja ugrani azt az elvárást, hogy elaludjon.

Mondtam is a gondozóknak, hogy fogalmam sincs, hogy milyen képességeik vannak és hogy sikerült ezt elérniük, de számomra ez színtiszta varázslat.

Amikor hazaértünk, akkor azért még megkíséreltem lefektetni, hogy kipótoljuk a hiányos alvásmennyiséget, szerencsére elég könnyen elpilledt és ráhúzott még egy órácskát a délutáni szundira.

Mivel a bölcsis csoport összes tagja a lányomhoz hasonló korú, ezért csak tizenkét gyerek van három gondozóra és egy dajkára, így bőven jut arra idejük, hogy dédelgessék őket alvás előtt – és úgy látszik ennyi elég is volt a Kicsinek, hogy el tudjon aludni ebéd után odabenn.

A keddi siker miatt már sokkal jobb kedvvel hagytam ott szerda reggel, bár a terv továbbra is azt volt, hogy rögtön el is hozom, amint felébred.

Végül aznap is sikerült elaludnia és ezúttal valamivel több, mint egy órát tudott pihenni. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy már rögtön az elején ilyen ügyesen fogja venni az akadályokat és ringatás, kézben fogás nélkül is menni fog neki a szundi odabenn, de két abszolvált délelés után már kezdtem elhinni, hogy talán nem is annyira lehetetlen ez a küldetés.

Nagyon izgatott voltam, hogy csütörtökön is legalább ilyen jó bölcsis napot tudhassunk magunk mögött, mert aznap délutánra az volt a tervünk, hogy oviból a Nagyot a legjobb kis barátjával együtt hozom el, elmegyünk hármasban játszani és utána a kisfiú nálunk alszik, mielőtt péntek reggel visszaviszem őket az óvodába.

A férjem szándékosan home office-t kért erre a napra, hogy amikor a Kicsit felveszem kettő körül, akkor rögtön át tudja venni tőlem és valamivel hamarabb el tudjak indulni a nővéréért, hogy ennyivel is több időnk legyen a közös játékra a kis vendéggel.

Még be sem léptem az oviban az ajtón, már mindkét gyerek szinte repült felém, elképesztően izgatottak voltak, hogy végre elérkezett a NAGY NAP, erről beszéltek már időtlen idők óta, szünet nélkül.

Ha őszinte akarok lenni, én is türelmetlenül vártam a csütörtököt, sokat készültem, hogy minél szuperebb programokat találjak ki nekik, bár voltak fenntartásaim azzal kapcsolatosan, hogy egy ennyire pici (négy éves) gyerek fog nálunk vendégeskedni.

Igyekeztem mindenre gondolni és részletesen kikérdeztem a kisfiú anyukáját is az összes eszembe jutó dologról, a kedvenc ételektől kezdődően a náluk szokásos esti-éjszakai rituálékon át a fürdetésig, de a megnyugtató válaszok ellenére is sokszor eszembe jutott, hogy mennyire nagyon bátor a gyerkőcük. Az én lányom ugyan vele egyidős, de egészen biztosan nem merne egy hasonló pizsipartit bevállalni egy félig-meddig idegen helyen, úgy, hogy a szülei (de legalábbis egyikünk) nincs ott vele.

Csütörtökre hozzánk is megérkezett az előreláthatólag több napig tartó felhőszakadás, így szabadtéri programok helyett már eleve úgy készültem, hogy a délután további részét az egyik általunk leggyakrabban látogatott játszóházban fogjuk tölteni.

Ovi után, a szakadó esőben rögtön meg is indultunk a célállomásra. A gyerekek majd kiugrottak a bőrükből az odavezető út alatt, végtelenül élvezték az ablakokat egyre sűrűbben belepő kövér cseppeket és az egy-egy mélyebb pocsolyából felcsapódó vízsugarat is az autó melegéből.

A fő attrakció egyértelműen az volt, amikor a többsávos úton elment mellettünk egy kamion és egy meglepően mély tócsába hajtva az egész szélvédőnket beterítette vízzel. Az hittem, hogy majd esetleg megijednek egy pillanatra (mint én 😁), de csak izgatott sikongatást hallottam a hátsó ülésről, mielőtt arra kértek, hogy ismételjem meg a mutatványt még egyszer.

A repeta végül nem sikerült, de a fröcskölés így is olyan mély nyomot hagyott bennük, hogy minden különleges program ellenére erről beszéltek a legtöbbet, újra és újra felelevenítve a rendkívüli eseményt.

Végül a ránk szakadó égbolt ellenére időben és épségben megérkeztünk a játszóházba, ahol fergetegesen érezték magukat a gyerekek! Nem vagyok hozzászokva, hogy két nagyobb csemetével megyek ilyen helyre és így, hogy a nagylányomnak volt játszópajtása, a Kicsi pedig nem volt velem, nem igazán volt szükség sem a jelenlétemre, sem a felügyeletemre.

Mindenesetre azért szemmel tartottam őket és igyekeztem minél több képet csinálni a két kis bohócról, hogy a kisfiú szüleinek is tudjak küldeni belőlük.

Eredetileg azt terveztem, hogy maximum két órát fogunk odabenn eltölteni, hogy még arra is jusson idő, hogy nálunk is játszanak, arról nem is beszélve, hogy a takarodó előtt még vacsorázniuk és fürödniük is kell, de annyira jól érezték magukat, hogy beadtam a derekam és már este hét óra is elmúlt mire sátrat bontottunk.

A játszóházas bacikkal már többször megjártuk és bár konkrét bizonyítékom nincsen rá, hogy onnan szedtek össze valamit a lányok, de szinte mindig a látogatás utáni napokban betegedtek le, ezért már a hazaút közben rácsörögtem a férjemre, hogy készítsen elő egy teli kád színes-szagos-habos fürdőt, hogy azonnal a fürdőszobába tereljem a gyerekeket, amint belépünk otthon az ajtón.

Mivel különböző nemű gyerkőcökről van szó, a fürdéssel kapcsolatosan kikértem a kisfiú szüleinek a véleményét is, akik semmi akadályát nem látták annak, hogy együtt pancsoljanak, így végül a tisztálkodás is közös szórakozás volt. Bőven hagytam nekik időt pocskolni és a vízben játszani, sőt, még egy halom világító fürdőjátékot is beledobáltunk a habok közé, hogy a villanyt leoltva, a sötétben is tudjanak viháncolni.

Egy gyors vacsora és fél óra játék után azonban már ágyba tessékeltem őket. A másik szülőpárossal megejtett rögtönzött kérdőívemből ugyan kiderült, hogy ők D.-t valamivel később fektetik, mint mi a Nagyot, de a nálunk szokásos takarodó már így is bő egy órája eltelt, így aztán tényleg legfőbb ideje volt, hogy mindketten nyugovóra térjenek.

Eredetileg azt találtam ki, hogy kinyitjuk nekik az egyik kisebb sátrunkat a gyerekszobában és abban fognak aludni, de végül akárhogy forgattam, nem fért el rendesen, így egy franciaágy méretű matracot tettünk a földre és azon ágyaztunk meg nekik. Plüssökkel és párnákkal szinte teljesen körbebástyáztuk, hogy minél hangulatosabb legyen és a végeredmény a gyerkőcöknek is nagyon tetszett.

Én balga, azt hittem, hogy miután gondosan elkísértem őket pisilni, ettek-ittak eleget és meghallgatták az esti mesét is, majd szépen aludni fognak, de utólag belátom, hogy ez meglehetősen naív elképzelés volt a részemről.

Arról már írtam, hogy a nagylányom egyébként is hajlamos mindenféle ürüggyel húzni-halasztani az esti takarodót, két négyéves gyerekkel pedig a kifogások nem megduplázódtak, hanem hatványozódtak.

Fogalmam sincs, hogy hányszor kellett visszamenni hozzájuk, rájuk szólni, hogy most már ne beszélgessenek, kikísérni őket még kétszer-háromszor a mosdóba, újratölteni a kulacsokat – már este tíz is elmúlt mire végre mindketten elszenderedtek.

A férjemmel azt hittük, hogy ezzel a végére értünk a „megpróbáltatásainknak”, de a java még csak ezután következett. A babakamerán tisztán kivehető volt, ahogy a Nagy folyamatosan rúgkapál és beszél álmában, tartottunk tőle, hogy addig fogja csinálni, amíg felébreszti D.-t is, így végül éjfél körül őt kivettük a közös bunkerből, hogy legalább a vendéggyerek tudjon aludni.

Hajnalban aztán a kisfiú álmodhatott rosszat, mert arra keltünk, hogy ugyan mélyen alszik, de sírdogál, így a férjem ott maradt vele és simogatta a hátát, amíg teljesen meg nem nyugodott.

Mondanom sem kell, hogy péntek reggel mindketten úgy ébredtünk, mint akiken áthajtott egy tucat kamion, de a gyerekek örömét és boldogságát látva mégis megérte megtartani a pizsamapartit.

Mivel már nincs meg a kagylóülésünk és csak két „rendes” autósülés áll a rendelkezésünkre, aznap valamennyivel hamarabb elindultam a nagyokkal az oviba, hogy hamar visszaérjek és átvegyem a Kicsit a férjemtől, hogy ő is el tudjon menni időben dolgozni.

Pénteken végül a baba is meglepetést okozott, ez volt az első nap a beszoktatás kezdete óta, hogy nem sírt reggel a bölcsiben. Azt nem mondanám, hogy kicsattanó vidámsággal trappolt be a csoportszobába, de nem is pityergett, így talán kijelenthetjük, hogy ezzel újabb mérföldkőhöz érkeztünk.

Nagyon kíváncsi leszek, hogy jövő héten is hasonló lesz-e a tapasztalatunk, vagy visszatérünk a korábbi, sírdogálós reggelekhez.

Bár elképesztően fáradt voltam, engem azért már ez a „sírásmentes” reggel is jó kedvre derített, itthon meg is jutalmaztam magamat és a délelőtt nagy részére bekuckóztam egy kád forró vízbe Brontë és egy doboz marcipános bonbon társaságában.

Aznap a Kicsi már maradhatott volna akár délután háromig is az intézményben, de mivel mi egyelőre nem tervezzük, hogy egész napokat fog járni, már 2 körül érte mentem és ekkor újabb jó hírt kaptam a gondozóktól. A hét utolsó munkanapján (és a szoktatás tizedik napján) már másfél órát aludt, ráadásul úgy, hogy félidőben felébredt és sikerült ügyesen visszaaludnia.

Mivel egyelőre nem fog egész napokat fog a bölcsiben tölteni és eddig az alvás is meglepően jól alakult, a beszoktatást a pénteki nappal lezártnak tekintettem.

Bízom benne, hogy idővel sikerül a szokásos két órára visszatornázni a délelést, így a házi napirendünk is visszaáll a normál kerékvágásba, nem kell majd itthon pluszban lefektetni, de ettől függetlenül nagy kő esett le a vállamról azzal, hogy összességében simán túljutottunk az első két héten.

Szombatra eredetileg két születésnapra is meghívást kapott a Nagy, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, az élet (és a bacik) közbeszóltak.

Pénteken délután a nagyszülei mentek érte az oviba, de pár órával később már hívott is Baka, hogy neki úgy tűnik, mintha lázas lenne a gyerek – mit csináljunk?

Azonnal autóba ültem és átmentem hozzájuk, ahol elég volt egy pillantást vetnem a lányom üveges szemeire és piros arcára, hogy lássam, hogy igaza van, valóban lebetegedett. Ekkor már 38 fok feletti testhőt mutatott a lázmérő, így össze is pakoltam minden holmiját és hazahoztam magammal.

Mondom én, hogy veszélyes üzem ez a játszóházazás! Bár egy szavam sem lehet, majdnem két teljes hétig kibírtuk a tanév kezdete óta!

Nem tudtuk, hogy mire számíthatunk, a Nagynál egyre gyakrabban előforduló egy-egy napos lázról van szó, vagy valami komolyabbról, de mindenesetre volt mindenféle gyógyszerünk itthon, így többé-kevésbé felkészülten indultunk neki a hétvégének.

A szülinapi zsúrok közül az egyik – az ünnepelt betegsége miatt – elmaradt, a másikat pedig lemondtuk, mert még szombaton napközben is hőemelkedése volt, meg egyébként sem szerettük volna a bacijainkat egy játszóházban terjeszteni, azon túl, hogy a féktelen ugrabugra sem tett volna jót a lányomnak.

Aznap estére megint nagyon felment a láza és most először tényleg rendesen kiütötte a gyereket már a 38 fok körüli hőmérséklet is. Eddig az volt a tapasztalatunk, hogy 39-39,5 alatt pontosan ugyanúgy viselkedik, mint egészségesen, de most ennél jóval alacsonyabb lázzal is küszködött, nagyon elesett volt, egész nap csak feküdt, sőt, ő maga kérte, hogy tegyük le aludni már este hétkor.

Én nem aggódtam túlzottan, nem volt olyan magas a hőmérséklete, hogy rögtön elalvás előtt begyógyszerezzem, arra számítottam, hogy majd dolgozik a láz a kis testében, éjszaka úgyis folyamatosan figyeljük, észre fogjuk venni, ha mégis kellene a csillapító, de nélküle hátha hamarabb kidolgozza magából a betegséget.

Az előzetes számításaim nem jöttek be, 11 körül teljes delíriumban ébredt, magán kívüli állapotban sírt és szinte harcolt az ellen, hogy megölelgessük és megmérjük a lázát. Borzasztó volt látni, hogy ennyire leteríti a betegség és hiába nem ment 38 fok felé a testhője, ekkor már nem akartam tovább várni. Előkészítettem a megfelelő adag szirupot, de már az is külön kihívás volt, hogy ilyen körülmények között meg tudjam vele itatni.

Végül sikerült nagyjából lenyugtatni és meggyőzni, hogy bevegye és egészen addig simogattam, amíg újra el nem pilledt. Valószínűleg a gyógyszer hatására, de az éjjeli jelenet után már békésen aludt, csak egy-egy köhögés szakította meg a nyugalmát.

Vasárnap szerencsére már nem volt lázas, de a hőemelkedés jött-ment folyamatosan napközben és az előző napi tapasztalatok után félve vártam, hogy mit fog hozni az éjszaka. Én lepődtem meg a legjobban, hogy estére nem ment fel a láza, sőt, a maradék hőemelkedés is nyomtalanul elmúlt.

Ettől függetlenül úgy döntöttünk, hogy tartjuk magunkat a „házi szabályunkhoz”, miszerint lázas betegség után kivárjuk a 24 órát, mielőtt újra oviba visszük. Így aztán jobb híján elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy hétfőn még mindenképpen itthon marad, én pedig egy gyógyuló gyerek társaságában fogom abszolválni az első munkanapomat.

Így állt elő az a korábban sosem látott furcsa helyzet, hogy a Kicsi megy bölcsibe, a Nagy pedig itthon marad velem, miközben valahogyan megpróbálok home office-ból dolgozni.

Nem igazán így képzeltem el a munkahelyemre való visszatérést, de minden rosszban van valami jó. Legalább a Kicsi (egyelőre) egészséges, az is valami!

Salty