
Olyan jól, aprólékosan elterveztem, hogy vasárnap már este nyolckor le fogok feküdni, megerőszakolom magam, hogy minél hamarabb elaludjak, hogy a másnapi utazásra a lehető legjobb fizikai állapotban legyek, de persze aztán nem ez lett a nyertes forgatókönyv.
Borzasztó része az emberi agyműködésnek az, hogy amikor valami rendkívüli esemény előtt állunk és mindennél fontosabb lenne, hogy maximálisan kipihentek legyünk, akkor persze az izgatottság és az észrevétlenül felgyülemlő feszültség biztosan nem hagy majd aludni.
Többet ugyan nem sikerült szundítanom, mint egyébként, de legalább nem volt a szokásosnál rosszabb éjjelünk sem – én pedig az elmúlt időszak után már a legkisebb sikernek is tudok örülni –, így pattantunk be az autóba és keltünk útra hétfő reggel.
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy amennyire lehet felkészüljek: előző nap megvettem online az autópályamatricát és tankoltam is, hogy ezek miatt ne kelljen útközben megállnunk, körberaktam a gyerekeket kismillió játékkal, az anyósülést feltöltöttem vízzel teli kulacsokkal, tucatnyi keksszel, gyümölcsszelettel, nedves törlőkendővel és persze betáraztam tíz órányi gyerekzenét is.
Lehet, hogy én voltam végtelenül pesszimista és borúlátó az utazással kapcsolatban, de az első 3-4 óra meglepően békésen telt. A Kicsit a szokásos déli alvásánál órákkal hamarabb elnyomta a kocsikázás és ugyan nem szunyált túl hosszan, de így is tudtam majd egy órán keresztül szinte teljes csöndben vezetni amíg ő pihent, a Nagy pedig színezőkkel és matricás albumokkal foglalta el magát.
Nyilván voltak kisebb hisztik és kilengések, ahogy telt az autóban töltött idő, úgy unt rá egyre hamarabb a játékaira, de minden alkalommal sikerült valami újdonságot kitalálnom, így viszonylag hamar elsimultak ezek a helyzetek – nem is kellett csak egyszer megállnunk, amíg odaértünk a megbeszélt találkozási helyre, hogy felvegyük az öcsémet.
Azt előre mondtam neki, hogy szó sem lehet róla, hogy bemegyek érte Budapestre, mert mégsem vagyok a saját ellenségem, így végül abban maradtunk, hogy vonattal kijön az egyik agglomerációs településre, amit én is könnyen meg tudok közelíteni az M0-ásról.
Az odaút utolsó 15-20 perce már elég húzós volt, ekkor már nem tudtam semmivel megvigasztalni a Kicsit, megállás nélkül ordított és szabadulni próbált a gyerekülésből, én egyre feszültebb voltam, folyamatosan figyeltem a GPS-t, hátha úgy gyorsabban telik az idő, de még így is sikerült eltévesztenem a kijáratot és 11 perccel eltolni a célbaérkezés idejét.
Alighogy leparkoltam a találka helyszínén, azzal a lendülettel téptem ki mindkét gyereket a hátsó ülésről és úgy ahogy voltak, mezítláb eleresztettem őket a parkban a fűben, hogy amennyire a szűkös időkeretünk engedi, lejárják magukat.
Időközben megtaláltuk egymást a tesómmal és négyesben ott a fűbe lekucorodva ebédeltünk meg, majd kicseréltem a Kicsi pelenkáját, elkísértem a Nagyot pisilni és indultunk is tovább.
Az öcsém is úgy készült, hogy majd segít, amiben tud az út hátralévő részén – még palacsintát is sütött nekünk hétfőn reggel frissen –, de végül a jelenléte semmit nem javított a helyzeten, az út utolsó harmada így is borzasztó volt.
Mivel a Kicsi elég kevesett aludt, azt is a délelőtti órákban, eddigre már rettentően fáradt volt, de valamiért nem jutott el odáig, hogy elnyomja az álom, csak keservesen zokogott a kimerültségtől. Már szinte majdnem minden pihenőhelyen megálltam, kivettem, megölelgettem, amitől szerencsére azonnal megnyugodott, de amint visszacsatoltam az ülésbe, folytatódott a korábbi műsor.
Az már csak a hab volt a tortán, hogy közeledve anyukámék felé, nagyjából tizenöt-húsz kilométerenként útfelújítás volt az autópályán, lassan és nyögvenyelősen lehetett csak haladni, miközben mindannyian alig vártuk, hogy végre megérkezzünk.
Végtelenül tehetetlennek éreztem magam, hogy nem tudok segíteni a Kicsin sehogyan, de végül „beérte” azzal, hogy a jobb kezemmel hátranyúltam és amennyire tudtam, simogattam a karját, így sikerült nagyjából másfél órával az célbaérkezésünk előtt elaludnia.
Nem is ébredt fel, csak az utolsó húsz percben, de akkor már csak békésen nézelődött és azt figyelte, hogy a testvére éppen mivel játszik.
A nagylányomra rendkívül büszke vagyok egyébként, panaszkodás nélkül tűrte az autózást, próbálta ő is nyugtatni, csitítgatni a húgát amikor sírt; órákon keresztül szépen elfoglalta magát a legóival, a színezőivel és persze szokás szerint be nem állt a szája az út elejétől a végéig – de összességében tényleg élmény volt vele az utazás!
Valamivel este hat előtt érkeztünk meg végül anyukámhoz, így a fektetés előtt már csak arra maradt időm, hogy felállítsam a Kicsi utazóágyát, elrendezzem a számunkra kijelölt szobában a holmijainkat, mindannyian lezuhanyozzunk és megvacsorázzunk; majd a lányokkal együtt úgy dőltem be az ágyba, mint akit leütöttek.
A magyarországi tartózkodásunk hetén másnapra, keddre jósolták a „leghűvösebb” időt és mivel fürdőzős programokat jobb szerettem volna a későbbi, melegebb napokra szervezni, így a kellemes 27-28 fokban a Nyíregyházi Állatparkba látogattunk el.

Nem fogok hazudni, eléggé elfogult vagyok a hellyel kapcsolatban, de aki járt már ebben az állatkertben, az talán meg tudja erősíteni, hogy nem alaptalanul, így mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy legalább egyszer látogasson el Sóstóra.
Már a nyitás utáni percekben megérkeztünk a bejárathoz – ami utólag, az elképesztő tömeget látva nagyon jó döntésnek bizonyosult –, így az egész napunkat a kifutók között tudtuk tölteni.
Igyekeztünk nagyjából az optimális útvonalon haladni és bejárni a teljes területet, de többször megálltunk a különböző játszótereken, vagy a pillanatnyi túl sok látogató miatt átugrottunk egy-egy állatot és csak később tértünk vissza hozzá – végül közel hét óra hosszan(!) sétáltunk a parkban és még így sem láttunk mindent.

Jó, ebbe az időtartamba beletartozik, hogy beültünk megnézni a fókashow-t, játszótereztünk, letelepedtünk ebédelni stb. – de így is abszolút egész napos program, kényelemesen el lehet itt tölteni a teljes 9 órás nyitvatartási időt.
Mindkét gyerek nagyon jól érezte magát, de a Nagy abszolút magán kívül volt a boldogságtól, hogy milyen rengeteg állatot megnézhet a külön erre a célra beszerzett távcsövével és egy pillanatig sem panaszkodott, hogy számolatlanul gyalogoljuk a kilométereket – az utolsó kifutónál is ugyanolyan lelkes volt, mint a legelsőnél.
Még a Kicsit is sikerült – kissé körülményesen ugyan, de – elaltatnom a babakocsiban, így ő is simán kibírta estig a programozást, bár az sokat segített, hogy a szabad levegőn mindig könnyebb fenntartani a jó kedvét.
Ahogy figyeltem a gyerekeimet, miközben egymásnak mutogatták és számolták a páviánokat, egy kicsit el is érzékenyültem. Az 1996-os újranyitás óta már számtalanszor jártam itt és az évek alatt folyamatosan változott, szebb és modernebb lett az állatpark, de a galléros páviánok kifutója pontosan ugyanolyan, ahogyan az a 20-25 évvel ezelőtti emlékeimben él. Egyszerre éreztem a melengető nosztalgiát és azt a megmagyarázhatatlan büszkeséget, hogy évtizedekkel később, a saját gyerekkori élményeimet már tovább tudom az én lányaimnak is adni.

Késő délutánra teljesen lejártuk a lábainkat – mi felnőttek is eléggé elfáradtunk, a Kicsi, de még a Nagy is elaludt pár percre a hazaúton az autóban.
Szerdára több elképzelésünk is volt, hogy mivel töltsük a napot, de végül az egyik helyi ismerősöm javaslata nyert, így kötöttünk ki a harangodi Téka Táborban ürgelesen.

Aki nem környékbeli, annak lehet, hogy ez a helyszín nem mond semmit, de egyébként egy népművészeti táborról van szó, ahol különböző hagyományőrző programokat, táncházat, zenés esteket szerveznek az érdeklődőknek, de nem csak táborlakóként lehet ide látogatni, a kapu nyitva áll bárki előtt.
A fő attrakciót a kisgyerekes családoknak nem is a művészeti programok, hanem a népes és barátságos ürgepopuláció jelenti. A tábor teljes területe alatt megtalálhatóak a kis jószágok, akik a szokásosnál jóval kevésbé tartanak az emberi jelenléttől, így egészen közelről is megnézhető, ahogy kikandikálnak a lyukakból és fel-alá futkosnak két különböző alagút bejárata között.
A lányokat is teljesen elvarázsolták az ürgék, órákon keresztül figyelték őket és még a Kicsi is szokatlanul nyugodtan, mozdulatlanul várta egy-egy lyuk felett, hogy mikor bukkan fel újra a lakója.

Az állatokon túl több játszótér, homokozó, büfé és mosdó is található itt, így tényleg kényelmesen el lehet ütni több órát is a tábor területén. Én kimondottan szeretem a hasonló helyeket, szerintem nagyon gyerek- és szülőbarát, hogy még a randalírozó egyévest is teljesen szabadon lehet engedni, mert nem tud semmiben valódi kárt tenni és ő maga sem tud igazán komolyan megsérülni.
Kicsit tudathasadásos állapotba kerültem itt Harangodon, mert a település neve is borzasztóan ismerős volt, sőt, biztos vagyok benne, hogy a tábor jellegzetes épületeit is láttam már óvodás-kisiskolás koromban, de mást nem igazán tudtam felidézni a helyszínnel kapcsolatosan a gyerekkoromból. Tuti, hogy jártam már itt, de akkor az ürgepopuláció még valószínűleg nem székelt a környéken, mert az kétségkívül maradandó nyomot hagyott volna a memóriámban.
Mivel a Nagy hétfőn és kedden sem aludt napközben, szerettem volna, ha legalább szerdán hazaérünk a déli szundi idejére, hogy nehogy teljesen leszokjon a délutáni sziesztáról. Hazaindultunk a Téka táborból és egy gyors zuhany és kiadós ebéd után egyikőjüket sem kellett altatni, mindketten perceken belül kidőltek, így mi felnőttek nekiállhattunk előkészíteni a délutáni meglepetés medencézést.

A helyhiány és a praktikum miatt végül a hátsó kertben állítottuk fel a Nagyi által beszerzett sekély, felfújható medencét, így a lányok a takaros paradicsom, paprika és sárgarépa sorok között tapasztalhatták meg a valódi falusi wellness-t.
Borzasztóan élvezték a pancsolást, de talán nem meglepő, hogy alig fél óra fürdőzés után sokkal inkább lekötötte őket a medence körüli föld és kis vödrökkel addig hordták a vizet a parlagon hagyott részekre, amíg nem jártunk térdig a ragacsos, fekete sárban.
Készült rengeteg pogácsa, torta, palacsinta és fagylalt is („sajnos csak csokis van, anya, mert csak ilyen színűt tudtam csinálni!”) és mire órákkal később megunták a dolgot, már szó szerint alig volt rajtuk tiszta bőrfelület.

Kétszer kellett mind a kettejüket lefürdetnem, hogy helyeközel vállalható állapotba kerüljenek, de a körmeik tisztaságától jótékonyan eltekintettem; másnap strandra készültünk, ott az iszaptól és a homoktól úgyis hasonlóan néznének ki, arra jutottam, hogy bőven elég, ha majd utána rendbeteszem őket.
Csütörtökön végül igazi szép, nyári időt fogtunk ki, ami már kellően meleg a fürdőzéshez, de azért még nem tikkasztó kánikula, így aznap reggeli után azonnal megindultunk a Leveleki Tó-Centrumhoz.
Ide is rengeteget jártunk gyerekként a tesómmal, de én már az idejét sem tudom, hogy mikor voltam itt utoljára, nem is nagyon tudtam felidézni, hogy pontosan hogyan is néz ki a tó partja és strand.
Végül aztán kellemes meglepetésben volt részünk, kicsi, de szépen karbantartott az egész terület, párakapuval, a játszóterek felett árnyékolókkal, temérdek fával, a büfékben korrekt árú, finom ételekkel-italokkal, sőt, a bevállalósabbaknak még vízisí- és wakeboard pálya is a rendelkezésére áll.
Amikor megérkeztünk a délelőtti órákban, még csak néhány fürdőző lézengett a strandon, de csütörtök lévén később sem voltak sokan, még délutánra is maradt több méternyi üres hely két szomszédos pokróc között.

Alighogy lepakoltunk, a Nagy letépte magáról a ruháját, kézen fogta a nagybátyját és kettesben azonnal megindultak a vízbe. Amíg Nagyi elrendezte a holminkat, addig én levetkőztettem a Kicsit is, de nem adtam rá rögtön a fürdőpelenkát, hagytam, hogy egy kicsit meztelenül legyen, hadd szellőzzön az alfele mielőtt megint becsomagolom.
Alaposan bemázoltam naptejjel, majd anyukám tartotta szemmel, amíg én is fürdőruhára vetkőztem. Amikor pár perc elteltével visszaértem hozzájuk, meg is jegyezte, hogy mennyire aranyos volt, ahogy leguggolt és a leterített plédünk mellé a fűbe pisilt.
Így, hogy már fürdésre készen álltunk, az ölembe vettem és bementünk együtt a tóba a Nagy és a tesóm után egy kicsit megmártózni. Hűvös, de kellemes volt a víz, nagyon jól esett a kinti meleg után a habok között felfrissülni és a Kicsi is rendkívül élvezte a partmenti sekélyebb részeken az iszapban való dagonyázást.
Amikor végül kimentünk a partra, megdöbbenve vettem észre az „ottfelejtett” kupac kakit a pikniktakarónk mellett a fűben. Teljesen felháborodtam, hogy mégis ki az, aki itt kutyát sétáltat, amikor nem is lehetne háziállatot behozni – de ha már mégis bejött vele az eb, akkor legalább a végtermékét szedné össze utána!
A fentiek után a csattanót már gondolom sejtitek: a takaros kis kupacot megközelítve és a benne könnyen felismerhető áfonyadarabokat szemügyre véve nyilvánvalóvá vált, hogy nem egy illegálisan fürdőző blöki a kaki-bűnös, hanem a kisebbik lányom.
Nem mondom, égett a pofám rendesen, de reméltem, hogy a „kihelyezés” óta eltelt pár percben senki más nem látta és sikerült feltűnés és maradandó nyom nélkül el is tüntetnünk.
Ebédidőben mindannyian jól megtömtük magunkat egy-egy sajtos-tejfölös lángossal, még a Kicsi is megkóstolt az üres tésztából néhány falatot.
Ennyivel persze nem lakott jól, de reggel bedobtam a táskámba egy üveg bébiételt is neki, hogy szükség esetén meg tudjam etetni valami olyasmivel, amit biztosan megeszik, de amilyen szerencsétlen vagy figyelmetlen voltam, most az egyszer elfelejtettem kiskanalat pakolni a püréhez.
Azt hittem, hogy ez egy viszonylag egyszerűen orvosolható probléma, valamelyik büfében biztosan kapható kávéhoz vagy leveshez kisebb-nagyobb kanál, csak simán kérnem kell egyet – de végül kiderült, hogy leveseket nem tartanak, a kávéhoz pálcika jár, így aztán kanál még mutatóban sincsen sehol.

Nem gond, akkor abból főzünk, ami van, végül egy műanyag villával etettem meg a gyereket, mert szerencsére a hátoldalán elég mély volt a barázda ahhoz, hogy fel tudjam vele fogni a pürét, de az biztos, hogy innentől kezdve állandó jelleggel lesz a táskámban műanyag kiskanál.
A rendhagyó ebéd után sikerült ismét elaltatnom úgy, ahogy kedden az állatkertben is; és a terebélyes fák lombja alatti árnyékban majdnem másfél órát durmolt.
Már lefelé bukott a tó túloldalán a nap korongja, amikor elindultunk hazafelé, de ha a lányokon múlik, akkor akár másnap reggelig is szívesen maradtak volna. Az elsőszülöttem képes volt szó szerint ezt mondani a hazaúton az autóban: „Anya, holnap is menjünk majd a tóhoz, mert ma alig volt időm pancsolni!”
Lehet, hogy „alig volt idejük pancsolni”, de annyi szent, hogy aznap este sem kellett őket altatni, a Nagy olyan mélyen bebólintott az autóban, hogy a tesómnak ölben kellett bevinnie a házba, amikor megérkeztünk.
Péntekre semmi különleges nem volt tervben, délelőtt szerettem volna elmenni a boltba, hogy feltankoljunk túró rudival, krémtúróval és kb. 4-5 liter Béres Cseppel, hogy testileg-lelkileg készen álljunk az őszre.
A „magyaros” bevásárlás után szakítottunk időt arra is, hogy elmenjünk a helyi városligetbe és a tó partján lévő szuper játszótéren egy kicsit kitombolhassák magukat a lányok.
A kastélyt idéző mászóka és csúszdapark mellett van trambulin, sövényből épített labirintus, zipline és még egy olyan baba-mama szerkezet is, amin a szülő együtt tud a csemetéjével hintázni.

Nem terveztünk sokáig maradni, de végül mégis több órát töltöttünk itt. A munkája miatt nehezen ugyan, de sikerült leszervezni egy rövid találkozót az egyik helyi, még gimnazista koromban megismert barátommal is. Miközben vele beszélgettem és a Kicsit követtem körbe-körbe a játszótéren, felpillantva azt vettem észre, hogy az előbb még homokozó Nagy már az egyik babahintában ül.
Gondolkoztam is rajta, hogy vajon hogy a fenébe sikerült oda egyedül bemásznia, de nem kellett sokat agyalnom a válaszon, mert abban a pillanatban megjelent mögötte egy nő, beleültetett egy hasonló korú kislányt a másik hintába és elkezdte lökni mindkettejüket egy-egy kezével.
Az én gyerekem pedig készségesen válaszolt a ki nem mondott kérdésemre: „Anya, én tudom, hogy amikor a kistestvéremre figyelsz, akkor nem tudsz engem hintáztatni, de ne aggódj, mert találtam magamnak egy másik anyukát, aki meglök!”
A parkban is elkapott a nosztalgia-hullám, kamaszként szinte minden egyes este itt bandáztunk a barátaimmal, megvitattuk az akkoriban rendkívül fontosnak és végtelenül izgalmasnak tartott dolgainkat egy-egy citromos Gösser társaságában, csak úgy a lázadás jegyében.
Hihetetlen, hogy most a saját gyerekeimmel jövök ide – hová tűnt az elmúlt 15 év? Mikor lettem nagypofájú, nyughatatlan tinilányból (még mindig nagypofájú,) kétgyerekes anyuka?
Péntek este, amit tudtam igyekeztem összepakolni, hogy másnap reggeli után rögtön el tudjunk indulni. Számítottam rá, hogy a hazaút is hasonlóan körülményes és idegölő lesz, de végül pozitívan csalódtam, sokkal könnyebben vették a lányok az akadályokat, mint az első autózás során és a Kicsi vezetés közbeni karsimogatását is annyira tökélyre fejlesztettem időközben, hogy elkerülve a zokogós hisztit, már pár perc alatt sikerült elérnem, hogy elaludjon.
Egy több autós balesetbe is belefutottunk, ami jelentősen megnövelte az utazás idejét, de még így is klasszisokkal kellemesebbnek bizonyult a hazaút közel nyolc órája. Itthon a férjem már tűkön ülve várt minket, többfogásos ebéddel, házi süteménnyel készült és alig akart kiengedni minket a karjaiból, még úgy is, hogy ennyi, egymástól távol töltött nap után a Kicsi elpityeredett, amikor a kezébe vette.
Összességében mindannyian remekül éreztük magunkat Magyarországon, nekem is jól esett a környezetváltozás és a „hazai levegő”, még úgy is, hogy a babát nem nagyon tudtam senki másra rábízni, 0-24-ben én foglalkoztam vele. Biztosan közrejátszott az idegen környezet és a rég nem látott Nagyi is, aki ha csak ránézett, attól a gyerek rögtön elsírta magát, így a szó legszorosabb értelmében mindenhová kénytelen voltam magammal vinni.
Cserébe a Nagy rettentően élvezte, hogy mindenki körülötte sertepertél, hogy Nagyi a kedvenceit főzi, hogy a nagybátyja órákig társasozik és labdázik vele, hogy klasszabbnál klasszabb helyekre megyünk nap, mint nap – alig akart hazaindulni és az autóba beülve rögtön meg is ígértette velem, hogy jövünk majd máskor is.
Nem érzem úgy, hogy a mindennapokban honvágyam lenne, eléggé „belaktam” már magam Horvátországba, de van abban valami lélekemelő, amikor helyben eszi az ember a szabolcsi töltött káposztát, amikor szokás szerint mindenki úgy telemeri csigatésztás húslevessel a tányérját, hogy majd’ túlcsordul, de akkor sem szed kétszer, amikor sorra bontjuk fel a roppanós savanyú uborkás üvegeket, amikor a reggeli rántotta mellé frissen veszem le a nap melegétől megpirult paradicsomot, amikor az évekig ezerszer látogatott utcákon, parkokban csatangolunk, de leginkább az, amikor a hazaindulás előtt anyukám könnyes szemmel, igazi szabolcsi tájszólásban megkérdezi:
„Ugye jól éreztétek magatokat itthol, kislányom? Ugye jösztök legközelebb is?”
Salty

[…] július óta megjelent naplóbejegyzések közül a legnagyobb számú olvasót a nyári magyarországi nyaralásunkról szóló cikk érdekelte, ezt követte a híres-hírhedt mindent összehányós bejegyzés, de sokan […]
KedvelésKedvelés
Szia Salty! Anyukádnak akkor végül sikerült beköltözni apukád házába?
KedvelésKedvelés
Szia! Neem, ez az a ház, ahol a párja lakik. Már ezer éve együtt vannak, így mi is sokat voltunk már a fickónál. Anyukám nem akar vele összeköltözni, de szinte folyamatosan ott van.
Az apánk házát végül nem fogjuk felújítani, nagyon sok meló lenne vele, nem éri meg annyi pénzt beletenni, így valószínűleg, csak feljavítjuk annyira, hogy el lehessen adni.
KedvelésKedvelés
Szia Salty!
Mi meg pont itt lakunk Nyhn 😀. Nemrég voltunk Podgoraban nyaralni, hát a Kicsivel (13 hónapos) nem volt egy leányálom az utazás. Kb ugyanaz, mint Nektek. Hazafele meg Zágrábnál az autópálya kapuknál vesztegeltünk egy egész órán át.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nahát! Nem tudom hány éves vagy, de még az is lehet, hogy “civilben” ismerjük egymást! 😉
Hát igen, nem volt egy majális az út, utólag nem is értem, hogy vállaltam ezt be egyedül. 😀
KedvelésKedvelés
Idősebb vagyok,mint te, (37 ), de simán lehet,hogy ismerjük egymást legalább látásból, nem túl nagy ez a város 😀
KedvelésKedvelik 1 személy
Tavaly Sóstón nyaraltunk és nagyon élveztük, szuper játszóterek vannak, az állatkert, skanzen, strand is nagyon jó. Egyetlen negatívum, hogy messze van ( vagy mi vagyunk messze) 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Most már nekünk is messze van, de kétségtelenül megéri elmenni. 🙂
Az enyémek még elég kicsik, nem tudunk rendesen kihasználni mindent, de ha nagyobbak lesznek, mi is elvisszük őket a skanzenbe, a kalandpályára, az aquaparkba stb.
Most is felmerült a fürdő – nem vagyok spúr, de feleslegesnek tartottam egy vagyont kifizetni a belépőkre, amikor a medencék 95%-át nem is tudnák használni, a csúszdákról nem is beszélve. Most jobban jártunk a tóparttal, de pár év múlva biztosan kipróbáljuk a nagyobbaknak szóló programokat is. 🙂
Akkor elviszem majd őket Miskolctapolcára, Aggtelekre és a Hortobágyra is. 🙂
KedvelésKedvelés
Kedves Salty!
Nagyon szeretem az írásaid.
Megkérdezhetem, hogy milyen naptejet hssználtok? Mindog csodálkozva olvasom, hogy kinnt vagytok ehész nap és nem égtek le.
Köszönöm szépen 😃
KedvelésKedvelik 1 személy
Köszönöm! 🤗
Mi leginkább gyógyszertárban szoktunk naptejet venni, igaz, hogy drágábbak, mint a sima drogériás, de nálunk jobban bevált és tök jó akciókat ki lehet fogni (főleg így nyár közepén-végén).
Van egy kisebb kiszerelés, ami mindig a táskámban van, hogy játszótéren is tudjuk használni: https://makeup.hr/product/13203/
Meg van egy nagyobb, amit strandra, tengerhez viszünk magunkkal, most éppen ez: https://www.lijepa.hr/eucerin-sun-kids-sensitive-protect-sun-spray-spf50-proizvod-za-zastitu-od-sunca-za-tijelo-za-djecu-250-ml/
KedvelésKedvelés
Ez egy nagyon szép írás, nagyon cuki anyukád es bar nem ismerem, de öcséd is tok jo, egész héten Veletek tudott lenni, segitett, játszott a lányokkal.
Irigylem h ilyen aktívan együtt tudtatok lenni a családdal, nálunk sajnos ezek (sem) mennek, pedig en olyan szívesen programoznek.
Hidd eel minél többet autoztok egyre jobb lesz. Ez volt az első ilyen hosszabb utatok? Foleg, h öcséd csak az út egy részében volt ott.
KedvelésKedvelik 1 személy
Eredetileg nem is került szóba tesóm, mert nem nagyon volt már idénre szabadsága, de aztán beszéltük, hogy a sok szar miatt, ami velünk történt idén, még nem is tudtunk rendesen találkozni és ő is szeretne látni minket. Akkor mondtam neki, hogy jöjjön el, max. majd megy fizetés nélküli szabira karácsonykor. 😀
Nagyon jó volt tényleg, hogy mind együtt tudtunk lenni, bár jobb lett volna, ha a férjem is jön velünk, de nem tud ennyit egy helyben ülni, tönkretette volna az oda- és a visszaút.
Az eddigi leghosszabb autózás Ausztriába volt, de az még februárban, akkor a Kicsi is többet aludt még napközben, kevésbé volt “mehetnékje”, na meg az csak 3 óra hosszú volt összesen. Miután hazaértünk, a férjem azt mondta, hogy őt nem tudná a világon senki rávenni, hogy meginduljon a babával ilyen hosszú útra egyedül, nem is érti, hogy hogy tudtam végigcsinálni. 😀
A visszaút már tényleg sokkal jobb volt, nem is merültem ki igazán, bár azért nyilván túlstimulálódtam, de egész jó kedvem volt még a hétszázadik kilométer után is. 🙂
KedvelésKedvelés
Ez nagyon szívmelengető írás lett!💗 Olyan szép volt anyukád mondata, nekem már nincs anyukám, apám is ápolásra szorul. De szerencsére anyósom bevállalja a porontyaimat, olyankor én is “nyaralok” kicsit. 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Sajnálom a szüleidet. 😦
Az tök jó, hogy anyósod szívesen unokázik, így neked is jut egy kis kimenő, akármilyen rövid időre is. 🙂
KedvelésKedvelés