Egészen eseménytelenül indult a hetünk, legalábbis én azt hittem, amíg hétfő este meg nem szólalt a férjem: „ugye nem felejtetted el, hogy csütörtöktől három napig nem leszek itthon a céges csapatépítő miatt?”
Válaszoltam is rögtön, a rendkívül meggyőző, kistányér méretűre kerekedett szemeimmel, hogy „nem, dehogy felejtettem!”

A nagy szart nem. Teljesen kiment a fejemből, de bevallani mégsem fogom, így aztán megnyugtattam, hogy ugyan, nincs itt semmi látnivaló, kérem szépen, teljesen jól elleszünk, ne aggódjon, érezze jól magát, aludjon, pihenjen, amennyit csak tud!

Fejben azért már elkezdtem tervezgetni, hogy mit hogyan fogunk egészen pontosan megoldani, ő meg kihasználta a hátralévő pár napot, hogy addig is minél több időt töltsön a lányokkal és én se makkanjak meg teljesen a hét végére.

Mióta a Kicsi is képes önálló helyváltoztatásra, sokat járunk beltéri játszóterekre, játszóházakba, hogy a biztonságos, kipárnázott környezetben ő is részese lehessen a mókának. Mivel a Nagy sem nőtt még ki ebből a korszakból, így ez szerencsére neki is élmény, élvezettel játszik, nem érzi úgy (legalábbis nekünk nem úgy tűnik), hogy lemarad valamiről vagy „mindig” neki kell a babához alkalmazkodnia.

Mielőtt csütörtök hajnalban elindult volna Šibenik-be, szerda délután a férjem még elvitte őket „utoljára” egy többórás vadulásra az egyik közeli játszóházba.

Ő mindig nagyon aktívan játszik a lányokkal, kergeti őket, birkózik velük, különböző feladatokat talál ki stb… Ez nem különösebben általános, mert ugye az ilyen helyek általában kávézókkal egybekötve üzemelnek, így a legtöbb szülő oda telepszik le kávézni, beszélgetni, amíg a gyerekeik játszanak.

Ebből következik, hogy a férjemre elég sok idegen gyerkőc „rá szokott akaszkodni”, hogy szórakoztassa őket is. Egy darabig általában rendes, bevonja őket a fogócskába, a játékokba, de amikor fáradt vagy csak simán nincs kedve x plusz csemetét is animátorként körbeugrálni, akkor csak a sajátjaival foglalkozik.

Szerdán is belefutott ebbe, meg is mondta kedvesen az éppen aktuálisan kuncsorgó kisfiúnak, hogy kérje meg ő is az apukáját, hogy kergesse meg. El is szaladt a gyerek az asztalok irányába, majd jön vissza és széles mosollyal közli, hogy „apa megengedte, hogy velem is birkózzál”.

A férjem erre persze magára öltötte a legszebb „miafranc?” arckifejezését és mivel látta, hogy kivel beszélt a gyerek, odaintette a fickót, hogy jól értette-e a dolgot. A pasas szemrebbenés nélkül mondta neki, hogy „igen, nyugodtan szórakoztathatod az én fiamat is!”

Gondolván, hogy biztosan félreértés van, elveszett az üzenet, mondta neki, hogy ő a lányaival szeretne foglalkozni, ezért kérte meg a kisfiút, hogy keresse meg a szüleit és játsszon velük, de emberünk ezen csak jóízűen nevetett egyet és odébbállt.

Nincs azzal semmi gond, hogy hozzácsapódnak más gyerekek is a mieinkhez, a Nagy is gyakran verődik össze más kölkökkel a játszótéren, de azért álljon már meg a menet. Egyikünk sem udvari bohóc, hogy mikor-milyen darabszámú gyereket szórakoztasson, mi sem sózzuk rá a lányokat más szülőkre, hogy majd ők körbeugrálják őket, miközben mi békésen kávézgatunk a partvonalon.

Így érkeztünk meg a csütörtökhöz, amikor hármasban maradtunk a lányokkal.

Reggel leadtuk a Nagyot az oviba, aztán hazafelé vettük az irányt, hogy megkezdjük a szokásos hétköznapi szeánszunkat a Kicsivel, de már az autóban láttam rajta, hogy feltűnően rossz kedve van és ez itthon is folytatódott.

Nem aludt éjjel rosszabbul, mint szokott, de nagyon nyűgös volt, sokat sírt és enni egyáltalán nem akart, csak az anyatejet fogadta el többszöri próbálkozás után is.

Pár óra múlva aztán feladtam a dolgot és a szájába nézve sikerült kiderítenem a nyilvánvalót: megint a fogai nőnek szerencsétlennek.

Első pillantásra csak az egyik felső fog tűnt gyanúsnak, de jobban megvizsgálva észrevettem, hogy mindkét metszőfoga és az egyik szemfoga(!) körül is meg van duzzadva az ínye, sőt már a csúcsaik is átlátszanak a vékony bőr alatt.

Nem tudom mire vélni ezt a rohamtempót, gondolom a felső állcsontja a három-nullás első félidő után bekeményített és rágyúrt, hogy legalább egy döntetlent kihozzanak az alsó sor ellen és erre a legalkalmasabb időpontnak éppen azt a három napot találták, amikor egyedül leszek a gyerekekkel.

Tiszta szerencse, hogy amikor aznap délután hazafelé tartottunk az oviból, felhívott anyósom, hogy tudják, hogy szólóban tolom a következő napokat, mit szólnék hozzá, ha pénteken ők hoznák el a Nagyot az oviból, ha már múlt héten nem volt rá lehetőségük.

A fentiek miatt persze vadul bólogattam, így is a kénköves pokolra készültem, amíg a Kicsinek mindhárom foga áttörik, minden segítségnek roppantmód örültem és nagyon hálás voltam, hogy az egyébként „unokamentes” pénteken is szívesen vállalják a gyereket.

Persze ettől függetlenül a csütörtök éjjelt még meg kellett valahogyan oldani. Azt az opciót, hogy a Nagy majd egyedül alszik a gyerekszobában, rögtön elvetettem, nem számítottam pihentető éjszakára, semmi szükségem nem volt rá, hogy még a szomszéd szobába is mászkálni kelljen, ha az elsőszülött megébred.

Igenám, de hogy fogunk elférni hárman a hálóban? Úgy, hogy majd nem hosszában, hanem keresztben alszunk az ágyon!

Teljesen feldobódtam a közös pizsiparti gondolatától, bár azért számítottam rá, hogy fütyörészve szaladok be a csalitosba, de mivel a Nagy majd kiugrott a bőréből, hogy ez milyen jó ötlet, így inkább arra próbáltam koncentrálni, hogy technikailag hogy vitelezzük ki a dolgot.

Akik olvassák a naplómat egy ideje, már tudják, hogy mindkét gyerekem gyakorló ketrecharcos, a Nagy már olyan színvonalon űzi a dolgot, hogy nem nagyon tudok olyan felületet mondani az éppen aktuális szobán belül, ahol még nem aludt, így kénytelen voltam felszívni magam és végiggondolni, hogy mi lenne a legjobb megoldás az együtt alvás kivitelezésére.

Az addig oké, hogy az első gyerekünk születése után az addig a háló közepén lévő franciaágyunkat odatoltuk a falhoz, így két oldalról adott a „lebucskázás-védelem”, de ez ugye csak egy gyerekkel jó megoldás, a lányok meg nem aludhatnak egymás mellett, mert össze-vissza fogják verni egymást.

Valamelyiket muszáj feláldozni.

Jó, hát akkor aludjon a Nagy a külső oldalon, neki talán nem lesz akkora baja, mint a Kicsinek ha leesik, de azért biztos, ami biztos, odapakoltam a komplett étkezőgarnitúrát és még ki is párnáztam a székeket a kanapé összes mozdítható párnájával.

Nem maradt más hátra, mint elmormolni egy-két imát, hogy ha már úgyis ébren leszek az éjjel nagyrészében, legalább a veséimet ne rúgja le.

Végül aztán meglepően tűrhetőnek bizonyult az éjszaka, bár lehet, hogy ez csak az általam hithűen követett házi mondásunknak – plan for the worst, hope for the best! – köszönhető.

Pénteken sikeresen eljutottunk az oviba és ugyan a Kicsi megpróbáltatásai még nem értek véget, de legalább az első rendetlenkedő fog áttört aznapra, így voltak jobb periódusaink is napközben.

A mozgása egyre ügyesebb, egyre biztonságosabban jár, sőt, azt is megfigyeltem, hogy már kapaszkodó nélkül is bárhol felpattan és a Nagy sámlijára is fel tud lépni váltott lábbal.

Egyre több mindennel játszik (az aktuális kedvencek a ruhacsipeszek), egy-két bemutató után gond nélkül leutánozza, amit mutatunk neki, gurítja és dobja a labdát, kukucskázik, sőt, még a könyvekben is megtanult lapozni, az ablakokat is egyedül nyitja ki.

A férjem legnagyobb bánatára neki is a Boribon sorozat a kedvence, mint annó a Nagynak; kész szerencse, hogy ez pont magyarul van, így az apjának nem kell az általa csak – és ezúton is elnézést kérek Marék Veronikától – Boring-bonként emlegetett mackó kalandjait olvasnia. (Enyhítő körülmény, hogy a Kippkopp könyvekkel kapcsolatban nincs semmi kifogásolnivalója.)

Péntek estére sajnos ismét belobbantak a fogai és hiába adtam neki fájdalomcsillapítót, kentem az ínyét hűsítő géllel, nagyon szenvedett szegény.

Aznap éjjel – lehet, hogy sokat mondok – nagyjából háromszor fél órát sikerült aludnom, szombat reggel úgy ébredtem, mint akit összevertek és miközben kávéba mártogattam a nápolyit – hátha a cukor és a koffein összetart, amíg hazaér a férjem – eszembe jutott a múlt heti csevejünk.

Harmadik gyerek, ha! Két korty kávé között szinte éreztem, ahogy a méhem sztrájkol és a petefészkeim rituális harakirit követnek el már a gondolattól is.

Délután végre megérkezett a balkáni Messiás és elég volt egy pillantást vetnie rám, hogy tűpontos helyzetjelentést kapjon, így csak ledobta a bőröndjét az előszobában, majd egy gyors zuhany után felkapta a babát, hogy elvigye magával valahová (bárhová!), hogy tudjak egy kicsit aludni.

Majd másfél órát durmoltam, de mivel estig haza sem jöttek (időközben felvették a Nagyot is Bakáéktól), így arra is jutott időm, hogy vegyek egy hosszú, forró fürdőt, megmossam a hajamat és megnézzek egy ZS-kategóriás, török romantikus filmet online.

Akik még nem láttak ilyesmit, azoknak mondom, hogy egészen biztosan pályázhatnak valami ovis korhatár-besorolásra is, annyira viccesen és szűziesen ábrázolják a románcot.

Amikor a két főszereplő egymásra talál, akkor váltanak egy szájrapuszit, természetesen jó fél méter távolságot tartva, majd a következő kép az, ahogy felébrednek egymás mellett, de nem ám úgy, mint a hollywoodi filmekben, hogy a meztelennek tűnő néni nyakig, a bácsi meg derékig van betakarva, hanem úgy, hogy a nőn szemmel láthatóan férfi ruházat van – értsd: levette a sajátját!

Szórakoztató volt, az biztos, de kénytelen leszek mélyebb kutatómunkát végezni, hogy ez vajon a török filmezés sajátja, van csak olyan régen nem láttam semmit, hogy most ez a trend.

Miközben a stáblista pörgött, eszembe jutott, hogy a helyi magyar kisebbség másnap tartja az anyák napi műsort, amire pénteken megkérték a szülőket, hogy ha tudnak, vigyenek valami süteményt, mert sajnos nem volt idejük erről gondoskodni.

Így aztán nekiálltam egy gyors és kiadós, már jól bejáratott verziónak és majdnem sikerült is befejeznem, mire a férjem megérkezett a lányokkal.

Vasárnap délelőtt már csak az utolsó simítások voltak hátra, majd ebéd után elkezdtünk készülődni, hogy időben odaérjünk a belvárosi művelődési házba, ahová a műsort szervezték.

Az volt a terv, hogy mindannyian megyünk, de a Kicsi még mindig nem volt a legjobb kedvében, azt pedig nem tartottam túl sanszosnak, hogy majd békésen üldögél az ölünkben, amíg végignézzük a gyerekek szereplését, így végül arra jutottunk, hogy ha ott amúgy is ki kellene vinni a teremből, akkor már az a legélhetőbb megoldás, ha az apjával itthon maradnak.

Emiatt végül a Naggyal közösen mentünk el, de már az autóban kiadta az utasítást, hogy feltétlenül az első sorba üljek, mert neki nagyon fontos szerepe van és különben is, ő annyira jól tudja a dalokat, hogy rossz lenne, ha nem látnám a teljes prezentációt a többi embertől.

Most is a Kicsivel közel egykorú baba anyukájával csapódtunk egymás mellé és lehet, hogy az ő gyereke két héttel fiatalabb és fiú, de én istenbizony ilyen nyugodt csecsemőt még életemben nem láttam. Olyan csendesen, hátradőlve(!) lazult végig egy hang nélkül az ölében, hogy nem akartam elhinni, hogy ilyen van. Sőt, amikor az anyja szerette volna levideózni a két nagyobb csemetéjét, addig az én karomban is gond nélkül hesszelt, miközben az én kölköm két hete még felordította a szomszédságot, ha csak véletlenül ránézett valaki.

Abba már bele sem mertem gondolni, hogy valószínűleg úgy kellett volna lerángatni a színpadról, mert az egészen biztos, hogy nem üldögélt volna egy helyben közel egy órát. Megint bebizonyosodott, hogy vagy nekem vannak kétemberes gyerekeim vagy mások húztak hosszabbat a genetikai lottón, de miközben a Nagyot néztem, ahogy teli torokból énekel, közben vigyorogva ki-kikacsint a közönségre, rájöttem, hogy bármennyire nehéz is néha, akkor sem cserélném el őket a világ összes kincséért sem.

Az ajándékba kapott vászontáskát, amin az általa rajzolt arcképem és a felirat, hogy „X” anyukája díszeleg, pedig a legnagyobb becsben fogom tartani és büszkén hordom majd szerte a városban, hogy mindenki lássa, hogy milyen klassz lányaim vannak (és milyen nagy az orrom az elsőszülöttem szerint).

Salty