Emlékeztek, amikor október végén azt mondtam, hogy egész jól bírom a kialvatlanságot, csak egy kicsit le vagyok lakva? Mostanra azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy NAGYON le vagyok lakva.

A Kicsi alvása az elmúlt hónapokban stagnált (valahol a szar és a nagyon szar között), de az elmúlt napokban még a korábbi gyötrelmes állapotnál is rosszabbra fordult a helyzet.

Eddig ugye az volt, hogy nagyjából óránként ébredt és mivel se a cumi, se a ringatás nem használt, így cicin altattam vissza, de legalább pár perc félálombeli cupákolás után aludt tovább békésen. Most eljutottunk abba a fázisba, hogy ez sem elég, keresi a bőrkontaktust, várja, hogy odaadjam neki a mellem, szop egy kicsit, majd abbahagyja, de amint ezt észlelve kiveszem a szájából az összes testrészemet, rögtön ordítani kezd.

Nincs mit szépíteni a dolgon, gyógyíthatatlan függő lett.

Elképzelhető, hogy szökkelve, önszántamból, tátott szájjal szaladtam bele a péniszrengetegbe azzal, hogy mindig a szoptatásra hagyatkoztam, ha megébredt éjjel és ennek köszönhető ez a mostani felállás, de utólag hiába okos az ember. Ráadásul a korábbi szituációban sem tudtam volna jobb megoldást kitalálni, ha egyszer más nem nyugtatta meg, nekem meg nem volt energiám óránként harminc percig próbálkozni azzal, hogy visszaaltassam.

Egyik reggel rezignáltan meg is jegyeztem a férjemnek, hogy ez a gyerek, ha tehetné, akkor egész éjjel a szájában tartaná a mellemet, de csak rántott egyet a vállán mielőtt válaszolt, hogy „nincs egyedül.”

Nem volt mit tenni, beletörődtem, hogy mi egyszerűen nem vagyunk képesek olyan gyerekeket csinálni, akik tudják hogy kell aludni, így ez van, ezt kell szeretni. Azért ha nem javul a dolog és emiatt fogok kimúlni, majd tegyetek róla, hogy felvéssék a sírkövemre, hogy a rengeteg éjjeli szoptatástól dobtam fel a pacskert, hátha úgy az ősanyák csillámporos mennyországában fogok kikötni.

Nagyon érdekes egyébként, hogy napközben nem ennyire renitens a ded, ha adok neki tejet az is jó, ha nem, az is. Remekül jóllakik a rendes kajával, pláne, hogy időközben a glutént is gond nélkül bevezettük.

A fentiektől függetlenül nem akartam annyiban hagyni a dolgot, optimistán próbálkozom továbbra is a cumival, sőt, arra is ráfanyalodtam, hogy cumisüvegből vizet vagy babateát kínáljak neki éjszaka, de sajnos minden műanyagra úgy reagál, mintha nyers pacalt próbálnék a szájába tömködni, így aztán továbbra sem alszunk.

Most – utolsó mentsvárként – azt csinálom, hogy a normál, este 6 órai vacsorája után repetáztatom még egyszer pürével közvetlenül altatás előtt, de egyelőre csak részeredményekről tudok beszámolni.

Egyszer-egyszer már előfordult, hogy nyugodtan aludt 10-11-ig és egy rövid szoptatás után csak kettő-három körül indult újra a mindenórás műsor, de ezt sem tudom sikerként elkönyvelni, így is rohadt fárasztó a dolog.

Lehet, hogy többen is jártatok már hasonló cipőben – van az az érzés, amikor nagyjából hajnali 4 körül (négyszáz ébredés után) már annyira nem érdekel az egész éjjeli pihenés, hogy csak arra vársz, hogy mikor lesz már reggel, hogy végre abbahagyhassátok ezt az alvásnak csúfolt bohóckodást.

Nap, nap után azért ez nem könnyű, de nem akarlak a nyomorommal untatni titeket.

Korábbi írásaimban említettem már, hogy a fáradtságból és 0-24-es csecsemőgondozásból fakadó frusztrációimat a Nagy születése után elég sokszor a férjemen vezettem le és emiatt nagyon nehéz időszak volt a házasságunknak az ő első születésnapja előtti élet; ezért most agyban jó előre felkészítettem magam erre, mentálisan megerőszakoltam magam, hogy kordában tartsam az elvárásaimat és ne legyen feszültség közöttünk.

Viszont most klasszisokkal nehezebb a dolog – nem csak a Kicsi rettenetes alvási szokásai miatt, hanem pluszban ugye itt az óvodás Nagy is, a férj egészségügyi problémáiról nem is beszélve.

A saját belső kényszerem azt diktálja, hogy az apjukat minél inkább tehermentesítsem, hogy a lehető leghamarabb visszanyerje a közel sem száz százalékos, de a mostaninál lényegesen jobb állapotát, miközben én is az utolsókat rúgom.

Nagyon nehéz megtalálni az arany középutat a férjem kímélése és a segítségkérés között. Hiába hajtogatja rendületlenül, hogy ne foglalkozzam az állapotával, arra majd ő figyel, de tudom, hogy hajlamos arra, hogy rendszeresen túlvállalja magát, mert – tanulva a Nagy babakorából – neki fontosabb, hogy én pozitív és jókedvű legyek, mint az, hogy neki éppen hol fáj.

Mindig azt mondja, hogy neki az pszihésen rosszabb, ha nyűgös és kötekedős vagyok, mint ha a fájdalmat kell tűrnie, de én persze egyiket sem akarom, csak még nem jöttem rá, hogy hogy lehet kecskét is tartani meg káposztát is nevelni.

Most az van, hogy csinálok mindent amíg bírom, aztán egyszer csak elfogyok és összeszólalkozunk azon, hogy hisztis vagyok, semmi sem jó és akaratlanul is rajta vezetem le a feszültséget.

A héten is belekeveredtünk egy ilyen vitába, kifakadtam, hogy mennyire magamra vagyok hagyva a babával és mennyire nagyon elfáradtam, amit hiába nem kritikaként szántam az ő irányába, de nehéz volt másképp értelmeznie, amikor csak ketten vagyunk a mindennapokban a gyerekekre.

Ennek eredményeképp eltántoríthatatlanul eldöntötte, hogy amit lehet átvesz tőlem, esténként, munka után elviszi a lányokat több órára is, hogy egyedül lehessek, fürdet, öltöztet, fogakat mos; korábban kel, hogy összepakoljon, kiürítse a mosogatógépet és lekaparja a jeget az autóról mielőtt dolgozni megy, sőt még a Nagyot is sikerült rávenni, hogy az apjával aludjon éjszaka.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól „delegálni”, de közben meg irtózatos bűntudatom van, hogy emiatt neki nem jut elegendő ideje pihenni, túlhajtja magát és még a heti négy konditermi edzését is leredukálta kettőre, pedig jelenleg az az egyetlen, ami segít és ami hosszútávon is javítani fog az állapotán.

Én persze napjában többször felhozom a témát, de egyelőre hajthatatlan. Ő azt mondja, hogy tisztában van vele, hogy én javíthatatlanul maximalista vagyok, de előbb-utóbb kénytelen leszek elfogadni, hogy olyan nincs, hogy minden tökéletes legyen, vagy én leszek kiégve vagy pedig neki lesznek fájdalmai, de ő ezerből ezerszer választaná azt, hogy én jókedvű és a lehetőségekhez mérten kipihent legyek, a többin majd aggódik ő.

A hét közepén döbbentem rá, hogy igazából megint ugyanaz a problémám, mint annó a Naggyal volt. Rosszak az elvárások. Baromira kifáraszt a hétköznapi mókuskerék, egész héten a pénteket várom, hogy majd hétvégén könnyebb lesz, majd szombaton és vasárnap pihenhetek, aztán amikor két kicsi gyerek mellett ez nyilvánvalóan nem következik be, akkor előtör a frusztráció, hogy itt a hétfő és kezdődik minden előről.

Azt hiszem az lesz a – kissé megkésett – újévi fogadalmam, hogy ezt fejben rendbeteszem, mert ha mentálisan át tudom állítani magam, akkor minden sokkal egyszerűbb lesz, ahogy a tesóm mondaná, a falon is átmegyek majd.

Ezzel be is fejeztem a kedd reggeli terápiát, ígérem, hogy nem nyomasztalak benneteket tovább.

Mindeközben a baba remekül fejlődik, a mozgása egyre ügyesebb és egy-két héten belül talán a nővérét is utoléri majd ezen a téren. Rendszeresen emlékeztetnem kell magam, hogy nincs semmivel elmaradva – sőt! -, de az én viszonyítási alapon az a Nagy, aki 9 hónaposan már járt, így néha „lassúnak” érzem, ahogy a Kicsi szaporítja a tudományát.

A kúszás még mindig nem megy, a sok gyakorlás ellenére sem érzi a megfelelő technikát, viszont nagyon ügyesen tud haladni egy furcsa, fóka-hernyó hibrid mozgással. Hason fekve a két karjával kitolja magát amennyire tudja, majd maga alá húzza a térdeit és előretekereg, aztán kezdi újra. Ennek eredményeképpen már néha-néha sikerül négykézlábra tornáznia magát, így elképzelhetőnek tartom, hogy a kúszást át fogja ugrani ls egyből a mászással indulnak majd be a nagymozgások.

Említésre méltó fejlemény, hogy a héten félhivatalosan lefoglaltuk a Kicsi bölcsis helyét az ősszel kezdődő tanévre. Az elmúlt egy-két évben a kerületünkben olyan vad társasházépítési hullám zajlott, hogy nem túlzás kijelenteni, hogy simám megduplázódott a lakosság száma, így ezt minél hamarabb meg akartuk ejteni, mielőtt betelnek a rendelkezésre álló helyek.

Szerencsére emlékeztek ránk (na jó, inkább a nagylányomra) és – bár a papírokat egyelőre nem tudtuk aláírni – felvették a listára.

A hétvége igazi téli meglepetést tartogatott. Péntekig kellett várnunk, hogy megérkezzen hozzánk is az első igazi hó. Mondanám, hogy idén, de ha nem csal az emlékezetem, évek óta nem esett ekkora mennyiség. Szinte egész nap, óriási pelyhekben szakadt és a hideg időnek hála a java meg is maradt, így a hétvégi programunk természetesen a hóban való játék volt.

Kicsi, nagy és négylábú egyaránt élvezte az égi áldást, a repkedő mínuszok ellenére órákig voltunk kinn mindkét nap, szánkózni, hóembert építeni, hóangyalt csinálni és a lányom még a homokozóvödrét és a kis lapátját is elővette, hogy hósütiket csináljon nekünk.

A hógolyózást eddig csak hallomásból ismerte, mindenképpen meg akartam tanítani, hogy hogyan kell kicsi labdákat gyúrni a masszából, de a folyamatot látva lebiggyesztett szájjal, a kezeit feltartva csak annyit mondott: „Anya, én sajnos nem tudok hógolyót csinálni, mert még nagyon kicsi vagyok. Ezt nézd milyen kicsik a kezeim!”

Életemben nem voltam még annyira fáradt, mint most, de legalább a hetet csodásan zártuk négyesben és vasárnap estére a végeláthatatlan éjszakai szoptatás pozitívumát is sikerült megtalálnom. Ha ez lesz a következő években a módi, akkor legalább sokáig megmaradnak a jó kis feszes, hetyke melleim.

Nem is cicifüggő ez a gyerek kérem szépen, csak törekszik az állagmegőrzésre.

Salty