Január 1-je nagyon fontos nap. Van az a mondás, hogy amivel aznap töltöd az idődet, azt fogod egész évben csinálni. Milyen jó, hogy még előző nap kivasaltam!

Mindenesetre nagyon igyekeztünk, hogy a lehető legjobban teljen a nap, közösen reggeliztünk, sétáltunk egy nagyot négyesben a déli alvás előtt és délután még arra is szakítottunk időt, hogy legfoglaljuk a következő utazásunkat. Hátha bejön a népi hagyomány és egész évben utazgatni fogunk. Rajtunk nem múlik az biztos!

A legszórakoztatóbb tevékenység viszont egyértelműen a Nagy és az apja bújócskázása volt. Ez úgy néz ki, hogy minden alkalommal a gyerek bújik el, a férjem meg „keresi”, de ezt kénytelen vagyok idézőjelbe tenni, mert a csemete annyira izgatott attól, hogy utána kutatnak, hogy kb. 10 másodpercen belül kiabál a búvóhelyéről, hogy „Apa, itt vagyok!” és hangosan röhög, amikor végül nagy nehezen felfedezik.

Itthon a karácsonyi ramazuri után az ennek megfelelő kupleráj uralkodott, de mivel a férjem a héten már dolgozott, én pedig egyedül voltam a gyerekekkel, így nemes egyszerűséggel ezt magasról letojtam.

Nagyon remek módszert találtam a feldolgozásra, másoknak is jó szívvel ajánlom. Azt kell csinálni, hogy fogod magad, felöltözteted a gyerekeket, kimentek a lakásból és rázárjátok a disznóólra az ajtót. Amit nem látsz, az nem is zavar.

Szerencsére (vagy inkább megrökönyödésünkre így január első hetében) meglepően jó idő volt a hét nagy részében, így kellemes 14-15 fokban kalandoztunk szinte egész nap kinn a szabadban.

Felfedeztünk egy új játszóteret is, ahol a lányom majd kicsattant a boldogságtól. Talált pár nagyobb pocsolyát és néhány kavics és bot társaságában közel egy órán keresztül játszotta azt, hogy süt és főz a kutyánknak(!) a sárban.

Miközben a babakocsit taszigáltam előre-hátra a fűben és a blökinek dobáltam a a játszótér melletti futtatóban a labdát, azon gondolkoztam, hogy tényleg halál felesleges elhalmozni annyi játékkal, mint amennyit például most karácsonyra is kapott. Egyetlenegy csudaszuper dolog sem kötötte le olyan sokáig, mint a pocsolyában való tapicskolás és a sár botokkal turkálása.

Nyilván minimális idő is elég volt ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint egy koszos kismalac, de ez a legkevesebb. Erre való a gumicsizma, az esőkabát meg a melegítőnadrág, meg amúgy is van mosógépünk.

Egyik délelőtt sarazni mentünk ki, délután rollerezni, másnap futóbiciklizni vagy csak hintázni, így összességében remekül telt a hónap első hete és a gyerekeket is rendesen kiszellőztettem.

Nagyon örülök neki, hogy a Nagy ennyire rákapott a futóbiciklire, napról napra látni a fejlődést az egyensúlyérzékén. Még a második születésnapjára kapta a járgányt, de akkor – bármennyire is próbálkoztam – nem igazán jött be neki a dolog, így abban az évben őszre és télre jegeltük a dolgot, csak tavasszal került elő újra. Akkor már sokkal magabiztosabban használta, valószínűleg addigra „ért meg rá” igazán.

Mostanra már ott tartunk, hogy szinte futva felgyorsít, aztán pedig a lábait előre felemelve siklik métereken keresztül, szóval azt hiszem kijelenthetjük, hogy megfelelően tud egyensúlyozni és pár hónapon belül már készen fog állni a pedálos, pótkerék nélküli biciklire is. A negyedik születésnapjára pont szuper ajándék lehetne.

A dzsuvát péntekig sikerült ilyenformán ignorálnom, aznap reggel jobb lábbal és tettre készen ébredtem, így egész délelőtt takarítottunk a lányokkal hármasban. Elkapott a gépszíj és még a karácsonyfát is leszedtük, mielőtt az egész lakást rendbetettük – a jó időnek köszönhetően kicsit olyan érzésem volt, mintha tavaszi nagytakarítanánk.

Nem királyi többesben fogalmazok, a Nagy meglepően sokat segített. Leszedegette a díszeket a fáról, tologatta a porszívót és még a felmosásban is segített, bár ő „padlófestésnek” hívja.

Mostanában vettem észre, hogy ugyan eddig is mindig mindent az általa meghatározott módon és helyen kellett elrendezni, de általánosságban, felnőtt mértékkel is sokkal rendszeretőbb lett. Egyik délután a Kicsi nadrágja elkeveredett a káoszban, kérdeztem tőle, hogy nem látta-e véletlenül valahol, mire a lehető legnagyobb természetességgel köszölte, hogy „dehát én azt elpakoltam, anya!”

Megfogta a kezemet, behúzott a gyerekszobába, kinyitotta a szekrényt és a baba fiókját kihúzva büszkén mutatta, hogy összehajtogatta(!) a nadrágot és a megfelelő kupac tetejére visszatette. Tíz másodpercig csak tátogni tudtam, annyira abszurd volt az egész egy 3,5 évestől. Csak remélni merem, hogy kitart a dolog és nem átmeneti érdekességként csinálja ezt.

Talán a takarítás jótékony fárasztó hatásának köszönhető, hogy aznap délben végre sikerült őket egyszerre elaltatnom és még a Kicsi is egész sokáig (jó, nálunk ez 40 percet jelent) pihent, én meg úgy éreztem magam, mint aki lehajtott három feles tequilát, amit szentelt vízzel kísért le.

Mámorító volt a csöndben, egyedül létezni, lezuhanyoztam, megittam a reggel óta már kétszer kihűlt kávémat és csak néztem ki a fejemből. Aztán persze a Kicsi felébredt és mire sikerült visszaaltatni a Nagy is kirontott a szobájából a kismotort hajtva és újraindult a diliház, de hát ilyen biznisz ez a kisgyerekes élet.

Szombaton délután szülinapi bulira voltunk hivatalosak, ez volt az első alkalom, hogy intézményen kívül ünnepelt a Nagy egyik kis barátja. Nagyon meglepődtünk a pár nappal korábbi telefonhíváson, ugyanis nem a mostani ovijából, hanem még a bölcsiből jelentkezett egy csoporttársa, az a kisfiú, akivel az ott töltött két évben a legjobb barátok voltak.

Azóta nem tartottuk olyan sűrűn a kapcsolatot, közösségi oldalon nem voltunk ismerősök a szülőkkel, az anyukájának pedig új telefonszáma lett, így csak akkor álltunk meg egy-egy szóra, amikor összefutottunk a kerületben.

Magát a rendezvényt az egyik helyi giga-játszóházban tartották. Mi még nem voltunk itt, de felnőttként is tátott szájjal néztük a rengeteg eszközt és játékot, sőt a legnagyobb meglepetésünkre komplett animátorcsapat várta a társaságot, így a gyerekek szülők nélkül szórakozhattak.

Nem volt sok meghívott, mindössze 6 kisfiú a jelenlegi ovis csoportjából és az én lányom; szerintem ez mindent elmond arról, hogy mennyire összenőttek a bölcsis évek alatt. Sőt, az anyukája azt is megsúgta, hogy szülinapos külön kérte, hogy előző nap vágják le a haját és hadd vegye fel a legszebb zöld nadrágját, mert a lányom is jön és reprezentálni kell.

Olyan aranyosak voltak! Két játék között kézenfogva közlekedtek és végig ölelgették egymást! Remélem a szülők nem haragszanak meg, amiért kinetikus homokot vittünk ajándékba! 😀

A hét legnagyobb történése viszont egyértelműen az volt, hogy a Kicsi fél éves lett! A hozzátáplálás továbbra is a megfelelő mederben halad, a héten kétszer is sütöttem a lányoknak a halat, így az elmúlt napokban ez volt a babának az újdonság.

Az van, hogy én nem eszek semmit, ami vízben él, mert egyszerűen nem tudom elviselni az illatukat. A halételekkel kapcsolatban valószínűleg van egy feldolgozatlan traumám – a gyerekkorom halászlevei és a halpaszírozás kitörölhetetlen nyomot hagytak az orromban és azóta a sokkal kevésbé „szagos” tengeri élőlényeket sem tudom megenni.

Amikor a horvát, tengeri koszton felnőtt férjemmel összekerültünk, erőt vettem magamon, gondolván, hogy nem vagyok már gyerek, hogy mindent kóstolás nélkül elutasítsak, így beleettem egy-egy általa készített különlegességbe, de nem, továbbra sem megy a dolog.

Sajnos az ételeknél egy az egyben az orrom után megyek, ha valaminek nem bírom az illatát, akkor nem fogom tudni megenni. A vízi élőlények ez a kategória, de például ezért nem eszek sajtos csipszet sem, mert annak meg szerintem lábszaga van.

Ez viszont nem tántorít el attól, hogy a családomnak elkészítsem őket, már egészen tökélyre fejlesztettem a kóstolás nélküli főzés művészetét. A férjem szerint az én paradicsomos-tonhalas tésztám a legfinomabb, amit valaha kóstolt, és tőle, aki tényleg evett már minden valamire méltó tengeri kosztos étteremben is, ez igazán nagy dicséret.

A sok elfogyasztott pürének látszik (és érződik is) a hatása, a Kicsi kereken 700 grammot hízott az elmúlt hónapban, már 7450 gramm, ezzel pedig megduplázta a születési súlyát.

Az elmúlt hetekben már gondoltam, hogy hét kiló felett lehet, főleg abból, hogy a Nagy is ilyen súlyban volt, amikor már jócskán érezhető volt a teher a vállaimon, ha hosszabban hordoztam.

Bár lehet, hogy ehhez az is hozzájárul, hogy amíg ő hízott, addig én rengeteget fogytam decemberben. Két hét alatt három egész kiló ment le, pedig istenbizony nem fogtam magam vissza a karácsonyi lakomán és a sütik is villámgyorsan csúsztak lefelé egymás után.

Most ott tart a dolog, hogy már kevesebb a súlyom, mint a terhességek előtt vagy gimiben volt, ami azért különösen aggasztó, mert így sem marad majd semmi mellem a szoptatás abbahagyása után és hát a ruhatáramat sem szívesen cserélném le.

Na sebaj, legalább emiatt felhatalmazva érzem magam, hogy hármasával egyem a francia krémest és két pofára tömjem a marhapörköltet nokedlivel.

A beach body meg legyen a májusi Salty problémája.

Salty