Azt nem mondanám, hogy a karácsony előtti utolsó hétre maximálisan ünnepi hangulatba kerültem, de mindent megtettem azért, hogy sikerüljön befejeznem az összes tennivalómat a készülődős listámon és olyan állapotban várjuk a hét végét, ahogy azt ilyenkor illik.

Hétfőn rögtön azzal indítottam, hogy az oviból hazafelé jövet megvettem a még hiányzó néhány hozzávalót a desszertekhez és amint a Kicsivel együtt beléptünk otthon az ajtón, meg is nyitottam a sütigyárat. A körülményeinkre (és az általános fáradtságomra) tekintettel leredukáltam a mennyiségeket, semmiből nem készült két-háromszoros adag, de így is szaggattam linzert, gyúrtam kókuszos és csokis kekszet, töltöttem mézes-krémes többlaposat és idén is megleptem a férjemet a nagy kedvencével, a zserbógolyóval.

Ilyenkor mindig olyan sütiket igyekszem készíteni, amik több nap elteltével is ugyanolyan finomak és remekül elvannak az erkélyen is, bár most ott sincs túl hideg, de ahhoz legalább elegendő, hogy a csokibevonat a tárolásban ne olvadjon meg.

Szerdán délelőtt sikerült az utolsó adag kekszet is kisütnöm, már csak az ajándékba készített kandírozott narancshéj száradt a sütőben, de ezzel korántsem értek véget a megpróbáltatásaim.

Még hétfőn vettük észre, hogy valami nem teljesen oké a melegvíz ellátásunkkal, többször előfordul, hogy zuhanyzás közben pár másodpercre lehűl a víz, majd szépen lassan megint visszamelegszik a korábbi hőmérsékletre. Mindenképpen azt akartuk, hogy még az ünnepek előtt megnézzék, nehogy itt maradjunk meleg víz nélkül és szerencsére sikerült két nappal későbbre időpontot kapni a hivatalos szervíztől.

Szerdán meg is érkezett a szakember, kitisztította a teljes szerkezetet, de ennél többet nem tudott tenni, mert az itteni borzasztóan kemény víz miatt egyszerűen annyira vízköves több alkatrésze is, hogy mindenképpen cserére szorulnak, ha a problémát teljesen meg akarjuk szüntetni.

Nem élet-halál kérdés a helyzet, de azért eléggé necces úgy zuhanyozni, hogy csak gyorsan lecsapatod magad a már melegedő, de igazából még hideg vízzel; aztán villámtempóban szappanozol, hogy még azelőtt le tudd lögybölni magad, mielőtt újra lehűlne a víz és nyakig habosan, pucéran dideregve arra kellene várnod, hogy megint felmelegedjen a vízsugár.

Azonnal meg is akartuk rendelni az új alkatrészeket, kilenc évente egyszer nem olyan vészes erre egy nagyobb összeget elkölteni, de az év végi leltár miatt csak január közepén lesznek elérhetőek, így egyelőre sajnos marad a helyzet változatlan.

A fentiek tetejébe a babával mindketten eléggé betaknyosodtunk, pedig még az előző megfázásból sem épültünk fel maradéktalanul. Nem tudom melyikünk kezdte újra, de mivel teljesen össze vagyunk nőve, így várható volt, hogy úgyis átmegy a másikon is, akármilyen betegség is legyen.

Sajnos ugye emiatt a Kicsi most még rosszabbul alszik, zavarja a bedugult orra, folyik a váladék a torkába, hiába igyekszem rendszeresen kiporszívózni és alvásnál valamennyivel feljebb polcolni a fejét. Emiatt (és persze a saját betegségem miatt) most még kevesebbet pihenek, mellette pedig annyi zsebkendőt használok, hogy nagyjából karácsony másnapján már élethűen tudom majd imitálni Rudolfot, a piros orrú rénszarvast.

Ha az orrfolyás nem lenne elég, még köhögök is mellé, ami különösen szívmelengető tünet amikor már vagy fél órája igyekszem a babát elaltatni. Az az új módszerem, hogy egészen a fulladásközeli állapotig várok és csak miután óvatosan letettem a Kicsit az ágyába, utána sprintelek ki a szobából „ugatni”.

Viszont aggodalomra semmi ok, volt ám valami pozitív is a héten! A férjem Covid-tesztje szerda délután.

Hamarjában leteszteltük mindannyiónkat, szerencsére mindenki másé negatív (én még sosem voltam koronás, nem is tudom, hogy rajtam kívül létezik-e még valaki, aki eddig nem kapta el), de ez így azt jelentette, hogy egy az egyben magamra maradtam a lányokkal, apa pedig szobafogságba került a dolgozóba és csak maszkban, kézfertőtlenítés után közlekedhetett a lakásban.

Mondtam is neki, hogy remekül időzítette a pozitív tesztet… másfél órával azután, hogy kijelentette, hogy ő fogja az egész lakást kitakarítani. Öröm az ürömben, hogy amúgy sem terveztünk a szokásosnál jobban puceválni – azt is csak órákkal Szenteste előtt, hogy lehetőleg addig még normális állapotok uralkodjanak – de ezek után már mindegy is, úgyse jöhet hozzánk senki, nekünk meg jó a disznóól is.

Hiába lett negatív a tesztje, a Nagyot inkább nem vittem csütörtökön és pénteken oviba, nekem is egyszerűbb ha nem kell annyi időt „elvesztegetnem”, amit az utazással töltenénk és mivel itthon volt, még takarítani is segített valamicskét. Ne gondolkodjatok túlzásokban, de azért eltologatta velem a porszívót és a portalanításból is kivette a részét, vagy csak szórakoztatta a Kicsit a játszószőnyegen addig, amíg kiteregettem.

Mindenesetre nem volt egyszerű kettejükkel együtt itthon úgy, hogy a férjem szó szerint hozzájuk sem ért, mindent teljesen egyedül kellett megoldanom. Amit lehetett próbáltam egyben letudni, de mivel a Kicsi még nem tud ülni, így egy sima fürdetés is rendkívül körülményesre sikerült. Miután megmártottam a babát a Nagy mellett a kádban, gyorsan felöltöztettem és odatettem a mosdókagylóba, amíg az elsőszülöttemet is lecsutakoltam, mert őt sem hagytam volna jó szívvel magára a kádban.  A Kicsinek egyelőre méretben pont ideális a dolog, teljesen jól elgügyörészett ott a plüss polipjával, amíg én a Naggyal foglalkoztam.

Így történt, hogy az első igazi „nagylányos” beszélgetésünkre is sor került. Miközben fürdés után a pizsamáját rángatta felfelé, talált egy tampon fóliát, amit véletlenül a mosógép tetején hagytam. A nylon csomagolás természetesen úgy felkeltette az érdeklődését, mint még soha semmi.

„Anya, te ezt már megetted?”
„Nem kicsim, ez nem csokinak vagy cukorkának a csomagolása.”
„Akkor minek?”
„Úgy hívják, hogy tampon. Megmutassam?”

Miután kíváncsian bólogatott, elővettem egyet a szekrényből és megmutattam neki, hogy hogy néz ki. „Ezt a nagylányok használják, amikor néha vérzik a nunijuk, hogy ne koszolják össze a bugyijukat.”

Tüzetesen megvizsgálta, majd benézett a (pizsamás) lába közé.

„Az én nunim nem vérzik.”
„Azért, mert te még kicsi vagy, majd ha te is olyan nagy leszel, mint én, akkor lesznek olyan napok, amikor majd fog.”
„Ugye akkor majd kibonthatom egyedül az én tamponomat?”

Hát persze kiscsillag. Az egész menstruációs társalgással kapcsolatosan nyilvánvalóan az a legfontosabb információ, hogy ugyan ki fogja a felszerelést kicsomagolni. Mit neki a vér vagy bármi más?

Az elhúzódó fürdetés alatt viszont a férjem suttyomban kiólálkodott a szobafogságból és két migrén között kitakarította az egész konyhát. Hiába mondtam neki, hogy ne foglalkozzon semmivel és pihenjen,  tudta, hogy úgy sem bírnám ki, hogy legalább minimálisan meg ne csináljam, ezért inkább sunyiban nekikezdett ő.

Másnap délelőtt még hármasban a lányokkal gyorsan elszaladtunk a boltba, mert így, hogy a teremtés itthoni koronája tényleg koronás lett és ezáltal nem tudtunk anyósomékhoz menni Szenteste, kénytelen voltam főzni.

Semmi extrára nem futotta, csak egy egész kacsát dobtam be narancsos szószban a sütőbe és mint a barbárok, rizzsel ettük, tört krumpli és párolt lilakáposzta helyett. Nem baj, így is egész jó volt.

Szombat estére már eléggé elfáradtam, de sajnos (vagy szerencsére) olyan hülye természetem van, hogy amikor ekkora szarban vagyunk, már csak azért sem vagyok hajlandó alább adni a szokásosból, jelen esetben az ünnepi készülődésből, mert nehogy már kifogjon rajtam egy &@% megfázás és Covid. Dolgozik a dac ugyebár és én tényleg jobban érzem magam attól, ha sikerül széllel szemben is pisilni. Van abban valami felemelő, amikor minden ellened van, de mégis összejön, amit elterveztél.

Így aznap éjjel, miután a lányokat már lefektettem, még nekiálltam ajándékokat csomagolni, miközben egy spanyol filmet néztem az egyik streaming portálon. Az van, hogy én közepesen beszélek spanyolul, így az ilyen tartalmakat gyakorlásképp eredeti nyelven szoktam nézni; egy részét felirat nélkül is értem, a többit meg a szövegkörnyezetből általában kikövetkeztetem.

Sok mindent elmond a szellemi állapotomról, hogy miközben egyik dobozt ragasztgattam és címkéztem a másik után, egyszer csak észrevettem, hogy nem igazán vágom, hogy miről van szó ebben a filmben. Basszus, húsz perc után esett le, hogy azért, mert ez portugálul van!

Ez volt az a pont, amikor úgy döntöttem, hogy mindannyian jobban járunk, ha most inkább lefekszem aludni.

Vasárnap délelőtt Bakáék bejelentkeztek, hogy elvinnék pár órára a Nagyot, így szerencsére még jutott időm arra, hogy az utolsó simításokat befejezzem.

Bár végül minden elkészült, a fa díszbe borult, a kacsa megsült, mégis úgy döntöttünk, hogy az ajándékozást eltoljuk egy-két nappal.

Nem ez volt az eredeti terv, de nagyon megsajnáltam a férjemet, amikor 24-én délután megjegyezte, hogy még sosem telt el ennyi idő, hogy őt ne ölelje meg senki és még csak egy puszit sem fog tudni adni a lányoknak, amikor kibontják a meglepetéseiket.

Vasárnap este, miután mindenkit ágyba bújtattam, belehuppantam egy nagy kád forró vízbe egy fél tálca linzer társaságában és megrendeltem online azt a nyakláncot, amit titokban már régóta nézegettem. Ha valamikor, akkor most igazán megérdemeltem ezt a kis karácsonyi ajándékot magamtól.

Azt pedig majd a következő részben írom meg, hogy a férjem vagy a lányom örült jobban a dínós Hot Wheels pályának a fa alatt. Én mindenesetre egy negatív Covid-teszttel is beérném.

Salty