Hű, nem is tudom, hogy hol kezdjem ezt az írást, annyi minden történt a héten. Talán az a legjobb, ha a kissé keserű résszel indítok, hogy pozitívan tudjam zárni a bejegyzést.

Anyukám ugye már múlt héten megérkezett hozzánk és csütörtök reggelig volt itt nálunk. Nem akarok hálátlannak tűnni, tényleg nagyon becsülöm, hogy olyan messziről, majd egy napi utazással is eljön hozzánk évente többször, de valahogy mégis úgy érzem, hogy terhes neki az unokázás.

Papíron mindent teljesít, játszik, foglalkozik velük, hoz nekik ajándékot, ennek ellenére sokszor van olyan érzésem, hogy azért csinálja úgy, ahogy, mert tudja, hogy nagymamaként így kell funkcionálnia és „társadalmilag ez az elvárt”, de amúgy nem élvezi. Nem tudom jobban megfogalmazni, talán az a legjobb szó rá, hogy őszintétlennek tűnik.

Izgatott voltam a csütörtök reggel miatt, aznap ugye őt már délelőtt vittem az állomásra, hogy haza tudjon menni, így úgy terveztem, hogy a Nagyot előtte reggel leadjuk az oviban. Arra számítottam, hogy Nagyi eljön velünk, nagyon vártam, hogy megmutassam neki, hogy milyen az új óvoda, hogyan tanítják a gyereknek a magyar nyelvet, milyen módszerekkel gondoskodnak a kultúra megőrzéséről, de aztán mégsem így alakultak a dolgok.

Már előző nap megbeszéltük, hogy fél 8-kor kell majd elindulnunk, de előtte 20 perccel már sóhajtozott, hogy „de jó lenne egy kávét meginni…”. Én nagyon utálom az ilyen körberajzolt utalgatásokat, de nyilván egyből leesett, hogy szívesebben maradna itthon, hogy kávézhasson, én meg úgy voltam vele, hogy oké, akkor megyünk hármasban a lányokkal, nem fogom győzködni, ha ő magától nem kíváncsi rá.

Eléggé rosszul esett, mondtam is neki, hogy én is akkor szoktam kávézni, amikor hazaérünk, másfél órán belül itthon leszünk, igazán kibírható, hogy annyival később igyunk kávét, de láttam rajta, hogy nem tetszik neki az ötlet, így aztán elengedtem a dolgot.

Eddig sosem sült el jól, ha szóvátettem egyet s mást, már nagyjából tudom, hogy milyen forgatókönyv várható, így egyszerűbb csöndben maradnom. Tudom, hogy nekem nem megy a köntörfalazás meg egyénként is minden az arcomra van írva, látom az ő mimikáján is, hogy érzi, amikor valami bánt, de mivel a konflikuskerülés szócikknél az ő képe van a szótárban, egészen biztosan nem fogja felhozni az ilyen dolgokat. Így aztán csak úgy vagyunk, mindketten a saját kis mocsarunkban.

Amikor csütörtökön kiraktam az állomáson, úgy éreztem, hogy mindketten fellélegeztünk, hogy már nem kell tovább játszani a színházat. Neki nem kell tovább érdeklődést mímelnie, én meg elhagyhattam a kifejezéstelen fapofákat, amiket miatta gyakoroltam be, hogy ne lássa rajtam, ha nagyon-nagyon mondanék valamit, de inkább lenyelem.

A fentiek ellenére szuper karácsonyi hangulatban telt a hetünk, pedig a rakétákat még be sem gyújtottam igazán.

Kedden rögtön az egyik legünnepibb programmal indítottunk, sötétedés után ellátogattunk az egyik nagyobb áruház melletti fényfaluba. Akik már tavaly ilyenkor is olvasták a(z akkor még terhes)naplómat, azok emlékezhetnek rá, hogy egy éve is voltunk és mivel akkor annyira tetszett mindannyiónknak a rengeteg kivilágított karácsonyi dekoráció, hogy idén is mindenképp meg szerettük volna nézni.

A sok forma és fényfüzér mellett persze a legnagyobb attrakciót a miniatűr kis házikók jelentik, amik belül berendezve várják, hogy a látogatók belessenek a „tündérlakba”, de persze korcsolyapálya, vidámpark és ételt-italt árusító bodegák is megtalálhatóak itt, közvetlenül a Mikulás-lak mellett.

Idén ötösben, Nagyival kiegészülve mentünk, neki is nagyon tetszett az ünnepi forgatag, de a lányomnak egyértelműen a Mikulás és a körhinta voltak az este csúcspontjai, a Télapótól ráadásul (a pár eurós belépő ellenében) ajándékot is kaptak a látogató gyerkőcök. 

Szerdán késő délután tartották a férjem cégénél a munkahelyi Mikulásos/karácsonyi összejövetelt, ami kimondottan a gyerekes kollégáknak szólt. Mivel délután 5-től kezdődött a banzáj, így ő már nem jött haza, hanem mi mentünk a lányokkal az irodájához munkaidő után, mert a bulit ott tartották helyben egy nagyobb tárgyalóteremben. Minden gyerek kapott ajándékot is a Télapótól, de ez úgy nézett ki, hogy be kellett küldeni az itthon összekészített csomagot vagy egyéb meglepetést, amit a Mikulás a rendezvényen majd odaad a megfelelő csemetének.

Először arra gondoltam, hogy micsoda szarrágó megoldás ez, de aztán végülis megtetszett az ötlet. Abból a szempontból örültem, hogy nem fog megint hat kiló édességet kapni a gyerek, így is van bőven elég, amit az elmúlt napokban, hetekben összegyűjtött. Mivel minden nap csak egy valamit ehet – miután rendesen vacsorázott – így is ki fog tartani a szajré Húsvétig, semmi szükség még több csokira.

Az viszont gáz, hogy ugye én csomagolom az ajándékot, aztán a céges Mikulás meg learatja érte a babérokat, de mivel ez az itthoni, sima „képzeletbeli” Télapóval is pont így van, ezért ezzel sikerült megbékéltem. Legalább eldönthettem, hogy mit adjunk neki, így aztán édességet nem is, csak az imádott kézműveskedéshez szükséges kellékeket, magvakat és aszalt gyümölcsöket pakoltam a zacskóba, de ennek is kicsattantóan örült, sőt talán még jobban, mint a csokihegyeknek!

Mindent összevetve, szuperül, tényleg gyerekcentrikusan volt az egész megszervezve – felfogadtak egy csapat animátort, akik egy rövid kis karácsonyi műsorral, arcfestéssel, kézműveskedéssel és tánccal is készültek a gyerekeknek.

Pénteken reggel, egy hirtelen ötlettől vezérelve, fogtuk magunkat és a Kicsivel kettesben átugrottunk a határon, hogy idén se ünnepeljünk szaloncukor, túró rudi, kolbász és krémtúró nélkül. Már egy ideje terveztük, hogy csinálunk négyesben egy magyarországi kiruccanást, de mindig közbejött valami, tovább pedig már nem akartam halogatni. Rögtön reggel az ovifuvar után indultunk, aprólékos listával felszerelkezve, céltudatosan x helyre, y dolgokért álltunk meg, így nagyon hamar megfordultunk, kora délután már itthon is voltunk. A visszafelé útra még kürtőskalácsot is vettem, hogy hazáig szagolhassam a finom fahéj illatot az autóban.

Igazából nem kellett volna sietnünk, a tervek szerint aznap délután anyósom ment a Nagyért az oviba, de így legalább nem utazással töltöttük az egész napot, volt jó pár szabad óránk délután is.

Ezzel a magyarországi fordulóval az utolsó kör ajándékvásárlást is letudtuk, most már tényleg sikerült mindenki meglepetését összegyűjteni, jövő héten már csak a csomagolás vár ránk.

A kirándulás a Kicsinél is pluszpontot ért, majdnem végig békésen aludt az oda- és a visszaúton is, így legalább ő le tudott valamennyit dolgozni az éjszakai alváshiányból. Mondtam már neki, hogy van egy nagyon vad ötletem – mi lenne, ha ÉJSZAKA aludna és akkor nappal legénykedhetne, de eddig úgy tűnik, hogy még nem vette fontolóra a dolgot.

Az van, hogy a múltheti írásomban elszóltam magam, akkor egyszer aludt négy órát egyhuzamban, azóta sem fordult elő újra ez a csodálatos délibáb, hogy a @#&~@#~&@ (jobbnak láttam kisípolni magamat).

Már halvány lila gőzöm sincs, hogy mit csináljak, a négy napos vízihulla szintet rég elhagytuk – lassan szerintem mumifikálódni fogok –, de már egészen hozzászoktam a tükörképemhez és a kialvatlansághoz is. Most vagyok harminc, de ha ez így folytatódik, mire oviba megy, valószínűleg el fogok tudni menni korkedvezménnyel nyugdíjba. Addigra úgy fogok kinézni, hogy bemondásra is simán elhiszik.

Eszik rendesen, pürét és tejet is, de csak nem használ a dolog. Próbálnám persze minél több „rendes kajával” etetni, de ha nem kér többet, szorítja össze a száját, akkor csak nem fogom erőszakkal megtömni, így csak kínálgatom minél gyakrabban.

Van azért olyan pép is, ami nem ízlik neki, többnyire erőteljesebb ízű zöldségek magukban vagy pl. a natúr jó éjt kásák, az ilyeneket úgy tudja vissza kiköpni, hogy volt már, hogy a rossz helyen álló kutyát is törölgetnem kellett etetés után. Az a legjobb, amikor még a szájában van a kaja és még vesz is egy nagy levegőt az orrán keresztül mielőtt kitör a vulkán, csak hogy még nagyobbat szóljon a dolog.

Utána meg úgy tud rád nézni, hogy azt is megbánod, hogy megszülettél, nem csak a belekanalazott céklát! (Zárójelben szeretném megjegyezni, hogy nem tudom, hogy ki találta fel a két akasztóval leszedhető és mosható huzatot a pihenőszékünkre, de elég sűrűn foglalom imába a nevét.)

Annyi szerencsénk van, hogy kézben fogva és a jógalabdán rütyőzve, vagy a lakásban fel-le kanosszázva  elég jól elalszik, csak hát ugye nem marad úgy. Beszéltük is a férjemmel, hogy keringenek a neten olyan képek, amikor a gyerek belealudt a homokozóba vagy csak úgy futtában eldőlt a konyhai csempén, de mi nem tudjuk, hogy ilyen kölkök hol élnek, milyen levegőt szívnak, mert mi még csak olyan embert sem ismerünk, aki hallott már ilyesmiről, nem hogy saját tapasztalatunk legyen a témában.

Már a Nagy is borzasztóan aludt, iszonyatos erőfeszítésembe került, hogy 1-1,5 éves kora óta gond nélkül elalszik magától, de a Kicsi meg különösen durva. Már egészen beletörődtem, hogy a jógalabdán fogok megöregedni, csak valaki adagolja a Mozart-golyókat miközben ringatom.

Szombaton már kora délután ott toporzékoltunk Bakáék ajtaja előtt, hogy felvegyük a Nagyot és beadjuk az anyósomnak ajándékba vett mikulásvirágot. Minden évben szoktunk neki venni, mert nála ez nem csak hagyományosan az ünnepi dekoráció része, de annyira szereti a környezetet, hogy még Húsvétkor is gyönyörű piros, csak május-júniusban szokta kidobni, akkor is csak azért, mert addigra megunja.

Itthonra is vettem már többször, de vagy engem vagy a lakást utálja nagyon, de akármennyire vigyáztam rá, szerencsétlen növény már újév napjára is rendszeresen úgy nézett ki, mint amibe csak hálni jár a lélek, pedig esküszöm vannak más növényeink is, amiket egyébként remekül életben tudok tartani.

Miután felvettük a lányomat, rögtön a belvárosba vettük az irányt, mert aznap tartották a magyar kisebbség karácsonyi műsorát, amivel az ovisok és az általános iskolások készültek.

Azzal egy ideje már képben voltam, hogy mikor és hol kerül megrendezésre a dolog, de a többi információ a műsorral kapcsolatban elkallódott az éterben, Baka hívott péntek délután félig pánikolva, hogy neki az oviban ezt és ezt mondták és úristen, én ezt tudtam? Dehogy tudtam.

Végül kiderült, hogy annyi extra tennivalónk volt, hogy a gyerekeket fehérbe kellett öltöztetni a fellépésre, de mivel ehhez a pólót és a nadrágot is biztosították, így gondolom emiatt nem ragozták túl a dolgot.  Mindenesetre azért szombaton délelőtt felhívtam az egyik óvónéninket, hogy van-e bármi más információ, amit esetleg nem adott át anyósom az előkészületekkel kapcsolatosan… és milyen jól tettem, hogy telefonáltam!

Így tudtam meg, hogy a karácsonyozásra ilyenkor hagyományosan minden gyerek visz egy ajándékot, amit betesznek a fa alá, majd a műsor végeztével véletlenszerűen választanak egy másikat, amit hazavihetnek.

Kvázi Secret Santa, csak annyira titkos kivitelben, hogy még te sem tudod, hogy kit húztál! Ami csak azért érdekes, mert ugye 3-14 éves kor között bárki megkaphatja az ajándékot, így azért nem olyan egyszerű vásárolni, pláne nem 4(!) órával a banzáj kezdete előtt.

Az óvónőnk ezzel kapcsolatban szerencsére megnyugtatott, mondta, hogy ez egy ilyen biznisz, szoktak a gyerekek egymás között utólag cserélgetni, ne gondoljam túl a dolgot. Végül az egyik hozzánk közeli könyvesboltba ugrottam el gyorsan, ahol egy színes-szagos, matricás, mesés foglalkoztatókönyvet vettem és miközben csomagoltam, igyekeztem nem elképzelni, ahogy egy nyolcadikos fiú tépi le róla a rénszarvasos papírt.

Nem panaszkodom, bár az információáramlás hagyott némi kívánnivalót maga után, mégsem tudok senkit „hibáztatni”. Mi új tagjai vagyunk ennek a közösségnek, egy már összeszokott társaságba érkeztünk, mindenki más képben volt az ajándékozós rendszerrel, előfordul, hogy elfeledkeznek az újoncokról. A Nagy csoporttársai közül is a többségnek a második-harmadik gyereke jár az oviba, van (akár jóval) idősebb testvér, így mi eléggé gólyának számítunk a magunk 3,5 éves nagytesójával.

Sebaj, jövőre már tudni fogom!

Az egyetlen igazán kellemetlen aspektusa az összejövetelnek a hazaút volt. A belváros belvárosában csak az egyik közeli mélygarázsban tudtunk parkolni, ahonnan természetesen mindenki akkor akart távozni, amikor mi is, így ott aszalódtunk hosszú percekig, mire egyáltalán egyetlen szinttel feljebb tudtunk jutni.

Az igazi kihívás az volt, hogy hogy fogjuk kifizetni a tartózkodást, mert a fizetéstől számítva 15 perc van elhagyni az épületet, de abban eléggé biztosak voltunk, hogy ezt a keretet jócskán túl fogjuk lépni, így végül csak az utcaszinthez legközelebbi automatába dobáltuk be az érméket, de mindent elmond a helyzetről, hogy akkora sor állt a kijárat előtt, hogy egy tapodtat sem mozdultunk, amíg a férjem szép komótosan visszaslattyogott.

Végül kereken 10 perccel a fektetési idő előtt értünk haza, pedig én már elkönyveltem magamban, hogy mind itt halunk a föld alatt és örülhetek, hogy aznap délután még láttam a Napot.

A legnagyobb meglepetést a végére hagytam. Képzeljétek, a karácsonyi műsor után az utcán vártam a babakocsival, hogy kijöjjön a Nagy és az apja is a helyszínről, amikor megszólított egy másik magyar anyuka, hogy „ő lenne a Kicsi?”

Én persze reflexből válaszoltam, hogy igen, tudják sokan a társaságból, hogy hogy hívják, semmi különlegesre nem gondoltam a kérdés alapján. Utána mondta, hogy olvassa a Bezzeganyát és hiába látta, hogy innen írok, csak az egyik frissebb poszt alapján esett le neki, hogy mi ugyanazokon a rendezvényeken veszünk részt, így kizárásos alapon csak az én babám lehet a napló „főszereplője”.

Igaz, hogy írtam már róla, hogy a férjem engem nyilvánosan is Salty-nak hív, szóval ha valaki esetleg fültanúja, akkor elég könnyű beazonosítani, azt viszont nem gondoltam volna, hogy még a helyiek is olvassák a kalandjainkat! Nahát! Vigyáznom kell, hogy miket fogok megosztani! 😀

Ezt a naplórészt éppen az adventi koszorún még égő három gyertya mellől írom és mivel legközelebb csak karácsony második napján fogok jelentkezni, ezúttal szeretnék mindenkinek kellemes ünnepeket kívánni!

Drukkoljatok, hogy vasárnap este egy szolgálatkész szoptatós dajkát találjak az én nevemre címezve a fa alatt!

Salty