Nehezen indult ez a hét. Igazából már múlt hétvégén elkezdődött a dolog, de akkor még nem tulajdonítottam neki akkora jelentőséget.

A Kicsi borzasztóan nyűgös volt, sokszor kezdett el a semmiből fájdalmasan sírni és éjszaka is egyre többször – akár 4-5 alkalommal is – felébredt. Több dologra is gyanakodtunk. Először az jutott az eszembe, hogy lehet, hogy az emésztésével van valami, a szokásosnál szelesebb, görcsöl a hasa és amiatt ennyire nehéz most neki.

Említettem már korábban, hogy ő elég ritkán, 4-5 naponta kakil, anyatejes babáknál ez teljesen normális, a Nagyobbik lányommal is pont ugyanez volt a helyzet ilyen idős korában. A védőnő szerint teljesen rendben van, ha akár nyolc napig sincs széklete, addig nincs ok az aggodalomra. Szombat és vasárnap már a 6. és 7. napok voltak, eleinte arra gondoltam, hogy lehet, hogy ez zavarja, csikarja a hasát és emiatt nyűgös.

Hétfőn még kivártam, de kedden már a kilencedik napot kezdtük. Éppen a kezembe vettem a telefonom, hogy felhívom a védőnőt, megkérdezem, hogy mit javasol, mert a gyerek hasa nem puffadt, nem kemény, de kaki mégsincs sehol. Mit csináljunk?

Már elindítottam a hívást, amikor hallottam az ősrobbanást mellettem. A Kicsi végre megkönnyebbült.

Egészen elképesztő, hogy egyik gyerekem sem képes normális kakilni, már babakorban sem – ez biztos valami genetikai defekt a mi családunkban.

Igen ám, de ababa még ezek után is rendkívül nyűgös volt, szinte semmilyen változást nem tudtam megfigyelni a viselkedésében. Csak az én karomban akart lenni szinte egész nap, többször is sírt krokodilkönnyekkel és éjszaka ugyanúgy sokszor felébredt. Csak azzal tudtam megnyugtatni, ha mellre tettem, de mivel csak 2-3 percekig evett, ezért másfél óránként megéhezett, szóval gyakorlatilag egész nap kézben volt. Vagy szoptattam vagy altattam.

Tovább ötleteltünk a férjemmel, aztán végül arra jutottunk, hogy biztosan utolérte a 3 hónapos növekedési ugrás, azért van ennyire rossz kedve. A Naggyal is megjártuk a hadat útját, akkoriban megállapítottuk (az azóta nálunk már szállóigévé vált mondást), hogy „it’s hard to be a baby”, szóval a Kicsi nyűgösségét is annak tudtuk be, hogy nem egyszerű neki, mindene növekszik, fejlődik és most emiatt több ölelésre, anyatejre van szüksége.

Szerdán ért aztán az igazi sokk. Aznap délután észrevettem a gondjai valódi okát. Nem fogjátok elhinni, de alul nő az első két foga középen. Három hónaposan! Te jó ég!

A férjem első gondolata az volt, hogy mennyire mulatságosan fog kinézni szegény gyerek. Még forogni sem tud rendesen, de két foga már van.

Csütörtökre át is tört az első, ezzel éppen eggyel több foga van ennyi idősen, mint amennyi a Nagynak volt, amikor járni kezdett. Neki olyan sokáig nem volt egyetlen foga sem, hogy nagyon szimpatizáltunk a Toothless nevű karakterrel az Így neveld a sárkányodat című meséből. Aztán persze négyesével nőttek, hogy behozza a lemaradást, hát az sem volt piskóta.

Szegény baba viszont még olyan kicsi, hogy a rágókák többsége be sem fér a szájába, a saját kezét rágja egyfolytában, én pedig csak az ínyre kenhető hűtő-zselékkel tudok rajta segíteni. Az legalább mindenképpen pozitív, hogy nem lázasodott be, a Nagynak még az utolsó pár fogainál is minimum hőemelkedése volt.

Szerencsére egy hét alatt túljutottunk a nehezén, de azért remélem, hogy a következő fogakkal vár még pár hónapig.

Már múlt héten említettem a férjemnek, hogy nekem nagyon hiányzik egy kis levegőváltozás és örülnék, ha elmennék négyesben valahová, akár csak 2-3 napra is. Nyáron nem igazán ugráltunk az újszülöttel, pedig én akkor is szívesen mentem volna, de a férjem (lehet, hogy a nehéz szülés miatt is) jobban félt messzebbre-hosszabb időre elmenni valahová az akkor még csak pár hetes gyerekkel.

Egy ilyen problémás hét után, amikor a nyűgös babát szinte percekre tudtam csak letenni, már tényleg muszáj volt, hogy kitörjünk a hétköznapi mókuskerékből, így aztán rázártuk az itthoni kupira az ajtót és elindultunk.

Nem akartuk a rövid „vakációt” autózással tölteni, így most sem mentünk nagyon messzire, csak az egyik szlovén nemzeti parkba ruccantunk át egy hosszú hétvégére. A Nagyot pénteken délután hamarabb elhoztuk az oviból, összepakoltunk és felkerekedtünk a mindössze 2,5 órára található predjamai várhoz. Itt én még nem voltam és mindenképpen szerettem volna megnézni a világ legnagyobb barlangkastélyát, még úgy is, hogy az épület alatti járatokban vezetett túrát a gyerekek miatt nem mertük bevállalni.

A lányok meglepően jól viselték az utat, bár gondolom, hogy közrejátszott benne az is, hogy én kettejük között, hátul ültem. A Naggyal végig mondókáztuk, énekeltük az utat és a férjemnek is sikerült megtanítanunk néhány új dalocskát, mert hát van élet a „Boci, boci tarkán” túl is.

A hátsó ülésen való nyomorgás legalább nyugodt utat eredményezett és a Kicsi mellett ülve még szoptatni is tudtam ha nagyon nyűgösködött, bár a hegyikecske pózban történő gyerekülésbe való cicibelógatást csak az igazán elvetemülteknek ajánlom.

A vár közelében foglaltunk szállást egy nagyon takaros kis házikóban, ami annyira a civilizációtól távol, az erdő szélén található, hogy nem is címet, hanem GPS koordinátákat kaptunk a tulajdonostól indulás előtt.

A nagylányom magán kívül volt a boldogságtól, hogy a fák között fogunk aludni, már napokkal korábban is folyamatos csak erről beszélt. Őt idézve: „mi is megyünk az erdőbe kirándulni, mint Boribon!”

A helyszínen is remekelt, minden tevékenységben részt akart venni és minden feladathoz ajánlotta a (többnyire tényleg hasznos) segítségét. Az apjával együtt gyújtották be a kandallót és a udvari tűzrakót is közösen készítették elő, mielőtt családilag nekiálltuk virslit és kolbászt sütni a parázs felett.

Ő egyébként is nagyon „természetkedvelő” gyerkőc, legszívesebben mindig a szabad levegőn lenne és érdekesnek találja az utolsó meztelen csigát is, így itt aztán tényleg kiélhette magát. Gyűjtöttünk tucatnyi fenyőtobozt az itthoni kézműveskedéshez, találtunk – mostanra már kiüresedett – madárfészket, megvizsgáltunk többféle gombát és vasárnap reggel még egy foltos szalamandra is tiszteletét tette a kertben.

Szegény baba itt is eléggé nyűgös volt, ilyenkor csak az én közelségemre vágyik, de amikor sikerült a friss levegőn néha-néha elaltatni, akkor én is tudtam a Naggyal minőségi időt tölteni, amíg a Kicsi nyakig beöltöztetve a puha báránybőrön durmolt a teraszon.

Ha egy negatívumot kellene mondanom, akkor egyértelműen azt említeném, hogy az izgatottságtól és a szabadságtól a Nagy egy kicsit elvesztette a fejét és elég sokszor rá kellett szólni olyan dolgok miatt, ami itthon evidens lenne.

Ezek többnyire kisebb összezördülések voltak, a legnagyobb balhénk abból fakadt, hogy a kunyhó jellegéből adódóan a hálószoba az emeleten található, amihez egy meredek lépcső-létra vezet fel. Tudom, hogy nem valami gyerekbarát ezen lavírozni, de nem féltettük a Nagyot, ennél sokkal bonyolultabb építményeken szalad fel nap, mint nap a játszótéren, csak annyit kértem tőle, hogy zokniban ne kolbászoljon fel-le, mert meg fog csúszni és leesik.

Szóltam szépen, szóltam csúnyán, de amikor harmadjára is figyelmen kívül hagyta a kérésemet, akkor elvesztettem a türelmemet és hiába zokogott, mint a záporeső, büntetésbe ültettem. Ennyi szerencsére elég volt, hogy észhez térjen és szót fogadjon, így az „incidens” után már tényleg kifogástalanul viselkedett.

Olyan elképesztő földöntúli boldogság lett úrrá rajtam mindkét este, amikor a kis házikó sötét padlásterében, a gondosan összetolt óriási fekhelyen mindannyian bekucorodtunk a takaró alá és a férjemmel egymást ölelve hallgattuk, ahogy álmukban szuszognak a gyerekeink a két oldalunkon, hogy majd túlcsordult a szívem.

A nyűgös baba és a határokat próbálgató hároméves viselkedése ellenére csodálatos hétvégét töltöttünk együtt és a két kisgyerekkel való körülményes utazással együtt is bármikor újracsinálnám. Teljesen feltöltött a levegőváltozás. Már a hazaúton elkezdtük tervezni a következő kiruccanást.

Nehéz hetünk volt, de az összesített mérleg mégis pozitív. A Kicsi egy új foggal, mi többiek pedig egy szuper közös élménnyel lettünk gazdagabbak.

Salty