Ez a baba nem sír. Soha, semmiért. Ha valami nem tetszik neki vagy csak éhes, esetleg túlcsordul a pelenkája, akkor méltatlankodva nyöszörög egy kicsit, amíg megérkezik az asszisztencia. Mint egy kismacska.

Nagyon békés, nyugalmas újszülött, de cserébe egészen extrémen „matrica” és jóval kevesebbet is alszik, mint a Nagy ennyi idősen. Van, hogy órákig is ébren van és figyeli, hogy ott vagyunk-e vele.

Esküszöm, hogy az elmúlt két hét alatt kifejlesztett valami szuperérzékeny anyaszenzort és nem számít, hogy már egy órája mélyen alszik, akkor is észreveszi, ha kimegyek a szobából. Legjobban kézben szeret lenni – eltűr másokat is, de egyértelműen az én karjaimban érzi magát a legjobban. Befúrja a kis buksiját a felkarom és a mellem közé és pillanatok alatt álomba szenderül.

Ha fél óra elteltével az apja megjegyzi, hogy esetleg megpróbálhatnám letenni az ágyába, azonnal kipattan mindkét szeme, mintha hallaná, hogy milyen borzasztó terveken dolgoznak a szülei.

Nem csoda, hogy teljesen össze vagyunk nőve. Így is van ez rendjén az elején. Jövő ilyenkor már úgyis apuci legkisebb kislánya lesz, én meg mehetek a lecsóba. Addig legalább kiélvezem, hogy most én vagyok neki a világmindenség.

Hétfő reggelre már teljesen begyógyult és kiszáradt a köldöke, így aznap fürdettük meg először „igaziból”. Eddig csak meleg vízbe áztatott textilpelenkával töröltem át minden nap, de most, hogy a köldökcsonk leesett és már semmiféle váladék nem ürült a helyén, bele mertem tenni a kiskádba is.

Nagyon jól elterveztem a dolgot. Behívtam a Nagyot is a fürdőbe, hogy „segítsen” a fürdetésnél, hogy ő is részese lehessen, amikor először megmossuk a babát. Gondoltam, hogy a Kicsi így elsőre nem fogja kimondottan élvezni a dolgot, de arra nem számítottam, hogy ez lesz az első alkalom, amikor igazán kiereszti a hangját és ténylegesen sírni fog.

Mivel ez a keserves sírás nem a szokásos modus operandi a mi babánknál, ezért a Nagy levonta a konzekvenciát, hogy ez biztosan nagyon fáj neki és annyira sajnálta szegényt, hogy ő is zokogni kezdett.

A férjem ekkora dugta be a fejét az ajtón és a következő jelenet fogadta: a Kicsi a kádban csuromvizesen ordít a kezemben, a Nagy a kád mellett áll és olyan keservesen hullatja a könnyeit, hogy már a pizsamája is nedves, én meg próbálok mindenkit vigasztalni, már amennyire ebben a helyzetben erre képes vagyok.

Nem is szólt az apjuk semmit, csak annyit kérdezett, hogy melyiket vegye át.

A Nagy még másnap is arról beszélt, hogy mennyire fájt a fürdés a babának, annyira nagyszerűen traumatizálta a szituáció. Tiszta szerencse, hogy az ő első fürdéséről van videónk, megmutattuk neki, hogy ő is sírt, amikor ennyire kicsi volt, mert még nem tudta, hogy ez milyen és egy picit megijedt a szokatlan érzéstől. Később pedig már ő is emlékszik, hogy mennyire nagyon szeretett fürdeni a kiskádban a játékaival.

Mindenesetre a béke és a lelki boldogság érdekében azóta csak akkor fürdetjük a Kicsit, amikor a Nagyot már letettük aludni.

Érdekes módon engem nem stresszelt agyon ez a fürdetős mizéria. Kicsit még mosolyogtam is az orrom alatt, hogy mennyire aranyos a nagyobbik gyerekem, hogy ennyire együtt érez a babával.

Amikor elült a dráma és mindenki megnyugodott, a férjem meg is jegyezte, hogy elképesztő, hogy mennyire más, mennyivel kiegyensúlyozottabb vagyok most, mint 3 éve voltam.

Akkor tényleg sokkal jobban megviselt és mentális sokként ért a dolog, hogy egy kvázi független, önálló felnőttből kellett átállnom anya-üzemmódba és mindent alárendelnem egy újszülött igényeinek. Most, hogy már volt egy gyerekünk, mielőtt a Kicsi megszületett, már egyébként is szülőként éltünk, ebben a felállásban léteztünk, így nem volt akkora váltás még egy gyereket hozzáadni a képlethez.

A szülés utáni depressziónak sem érzem semmi jelét. Elsőre sem sodort magával a dolog, de egy kis baby blues mindenképpen jelen volt.

Három éve, a szülőszobán vártam azt a mindent elsöprő érzést, amikor első látásra beleszeret az ember a gyerekébe és ahogy ránéz a pár perces újszülöttre, rögtön tudja, hogy ennél nagyobb szeretet nem létezik. Engem nem öntött el ez az érzés.

Sírtam persze és nagyon örültem neki, hogy megérkezett hozzánk az első babánk, de szerintem javarészt ez inkább megkönyebbülés volt, hogy túl vagyok a szülésen és minden rendben mindkettőnkkel, nem pedig az az elemi, felülmúlhatatlan érzés, hogy én ebben a pillanatban anya lettem.

Elég sokáig volt bűntudatom amiatt, hogy én nem „kapcsolódtam” azonnal a babámhoz rögtön akkor, amikor megszületett, hetekig éreztem azt, hogy ennek kellett volna a normálisnak lennie, másoknál biztosan így is történik, csak én vagyok ennyire rossz anyja a gyerekemnek.

A kettőnk közötti kötelék csak jóval a szülés után, az első hónapok során vált elszakíthatatlanná és azóta is megingathatatlan.

Most nem kételkedem magamban, tudom, hogy mindent megkapnak tőlem a gyerekeim, amire szükségük van van, fizikailag és érzelmileg is, nem érzem magam rossz anyának csak azért, mert a kisebbik lányom születésének a pillanatában az első érzés, ami elöntött, ezúttal is a megkönnyebbülés volt.

Valószínűleg sokat segít az is, hogy a férjem még itthon van, így van felnőtt társaságom, nem csak a babázás tölti ki minden gondolatomat.  

Mondta is, hogy ha elsőre is ennyire gördülékenyen mentek volna a dolgok, akkor biztos nem variáltunk volna ennyit a második gyereken, aztán hozzátette, hogy így még akár egy harmadikat is bevállalna.

Nem voltam benne biztos, hogy csak a vérem szívja, vagy tényleg komolyan gondolja, de amikor megjegyezte, hogy „áh, túl kockázatos lenne, kétszer már szerencsénk volt, mi csinálnánk, ha a harmadik véletlenül fiúnak sikerül?” – akkor azért nyilvánvalóvá vált, hogy csak poénkodik.

Igazi lányos apa, na.

Azt mindenesetre megállapítottuk, hogy így négyesben teljes a mi családunk.

Beszélgettünk arról is, hogy valamennyire mindketten tartottunk tőle, hogy nehéz lesz alkalmazkodni ahhoz, hogy már két gyerekünk van és féltünk, hogy nem foguk tudni egyformán viszonyulni hozzájuk, egyforma mennyiségű figyelmet és szeretetet biztosítani nekik.

Ezek az érzések viszont hamar elillantak, mert kétgyerekes szülőkként rádöbbentünk, hogy a szeretet soha nem osztódik, hanem minden gyerekkel csak sokszorozódik.

A nagylányunkkal és a bölcsődével kapcsolatban arra jutottunk, hogy számunkra a hibrid megoldás a leghatékonyabb. Minden héten 2-3 napot itthon tartjuk, visszük játszótérre, együtt sütünk-főzünk, babázunk, kihasználjuk, hogy mindannyian együtt vagyunk.

A maradék hétköznapokon pedig továbbra is jár a bölcsődébe, hogy ne szokjon el teljesen az intézménytől. Ez abból a szempontból is szerencsés, hogy a bölcsis napokon tudjuk intézni a babával kapcsolatos adminisztrációt és az összes hivatalos papírmunkát.

Így volt ez a héten is, szerdára kaptunk időpontot a horvát anyakönyvezésre az okmányirodába, ezért a Nagyot aznap reggel leadtuk a bölcsiben.

Délután 2-kor pedig egyszer csak besötétedett és pillanatok alatt olyan vihar kerekedett, amire itt évtizedek óta nem volt példa.

Szó szerint vízszintesen ömlött az eső és olyan extrém, 180 km/órás széllökéseket mértek a városban, hogy perceken belül brutális rombolásnak lehettünk tanúi.

A lakásból figyeltük, ahogy repülnek a szemeteskukák és ahogy minden erőfeszítés nélkül tépi le a szél a szomszéd épület ablakairól a redőnyöket.

Én mindeközben teljes testemben remegtem és az őrület határán egyensúlyoztam, hogy a Nagy nincs itt mellettem. Bebeszéltem magamnak, hogy egészen biztosan ott retteg és zokog a bölcsiben a csoportszobában, mi van, ha nem tudják megvigasztalni, mi van, ha az épületet valami kár éri – esküszöm majdnem belebolondultam.

Már azon gondolkodtam, hogy fogom magam és elindulok érte gyalog, lesz, ami lesz, mert akkor van biztonságban, ha itt van velünk, ha együtt vagyunk. Csak az tartott vissza, hogy a férjem a lelkemre beszélt, hogy felelőtlenség lenne ilyen időjárási körülmények közé kivinni az épületből, higgyem el, hogy neki most ott a négy fal között a legjobb és a legbiztonságosabb.

Senkinek nem kívánom azokat a perceket, amikor sasszemekkel figyeltem, hogy mikor csillapodik a szél és a zivatar annyira, hogy azonnal indulhassunk érte. Tudtam, hogy addig úgysem lesz nyugtom, amíg épségben be nem lép a bejárati ajtón.

Szerencsére hamar elvonultak a fellegek és a férjem pillanatokon belül haza tudta hozni a lányunkat. Jókedvűen, mosolygósan érkezett meg, egyáltalán nem félt, lelkesen mesélte, hogy milyen nagy vihar volt odakinn. Ekkor nyugodott meg az én lelkem is.

Viszont, mint utólag kiderült, nem volt alaptalan az aggodalmam. Óriási pusztítást okozott az égiháború a városban, darukat döntött fel, tetőket szaggatott le a szél – többek között a bölcsőde melletti családi házét is –, több haláleset is volt.

Eszembe jutott a 2020 év végi nagy földrengés. Akkor még csak fél éves volt a lányom, nem járt intézménybe, így mindannyian itthon voltunk a délelőtti földindulásnál.

Nem is tudom, mit csináltam volna, ha az úgy ér el minket, hogy ő nem mellettem, hanem a bölcsődében van. Szerintem valami extrém pszichiátrián kötöttem volna ki, annyira megviselt volna a dolog.

Csak remélni merem, hogy ha lesz még „szerencsénk” a közeljövőben hasonló természeti katasztrófákhoz, akkor az univerzum lesz annyira tapintatos, hogy legalább hétvégére időzíti a műsort.

Mondanom sem kell, hogy csütörtökön a Nagy itthon maradt, már csak az én szellemi épségem miatt is.

Délelőtt a védőnő volt hozzánk hivatalos a héten esedékes látogatására, már nagyon kíváncsian vártam, hogy vajon sikerült-e a babának átlépnie a 4 kilós testsúlyt az elmúlt hét nap alatt.

A kitűzött célt ugyan nem értük el, de így is nagyon szépen gyarapodott: további 200 grammot szedett magára, így már összesen fél kiló többletnél jár a kórházi elbocsátás óta eltelt 11 nap alatt.

Továbbra is igény szerint szoptatok, így eléggé sokat és gyakran van mellen, úgy tűnik, hogy van is eredménye.

Szerencsére a sok szoptatástól nem csak a Kicsi testsúlya alakul, hanem a melleim is szépen adaptálódnak az igénybevételhez. Így két hét után végre kijelenthetem, hogy végre túl vannak az újszülött kiképzőtáboron, most már csempét is tudok vágni a bimbóimmal és egyáltalán nem fáj a baba etetése.

Cserébe néha megharap a szúrós kis babaínyével, csak hogy el ne bízzam magam és képben legyek, hogy ki itt a főnök. Egészen hihetetlen, amikor az óriásira tátott szájával, morogva veti rám magát – mint aki hetek óta éhezik – és olyan hirtelen kezd el enni, hogy pár perc alatt mindketten tejben-vajban úszunk.

A délutáni napsütéses időben elmentünk négyesben a közeli parkba sétálni. A Nagy empátia-hadjárata itt is folytatódott, azonnal legörbült a a szája széle, amint meglátta a számtalan kidőlt fát és a leszakadt ágakat.

Bölcsen meg is jegyezte, hogy a sérült fák most nagyon szomorúak, meg kell őket simogatnunk – így aztán tyúkléptekkel cammogtunk keresztül a parkon, hogy minden „kis beteget” megvigasztalhasson.

A hét végéhez közeledve mindannyian egyre izgatottabbak lettünk, mert vasárnap délutánra vártuk Nagyi érkezését. Sajnos meglehetősen ritkán tudunk anyukámmal találkozni, így nagyon jeles eseménynek számít, amikor meglátogat minket.

A Nagy már tűkön ülve várta, hogy együtt játszhassanak, mert Nagyi a legkitartóbb és legtürelmesebb gyurma-pajtija, órákon keresztül képesek mindenféle mintát szaggatni és különböző formákat gyúrni.

Vasárnap délelőtt is szóba került, hogy most már tényleg nemsokára indulhatunk Nagyiért az állomásra és majd gyurmázhatnak együtt jó sokáig.

Ahogy ezt kimondtam, rögtön fel is csillant a nagylányom a szeme és mutatta is a kis pracli ujjain, hogy „igen, 5 óráig”!

Szegény Nagyi, fogalma sincs mi vár rá a jövő héten!

Salty