2023.06.19. – 2023.06.25.

A galapagosi óriásteknős hozzám képest prímaballerina. Egész egyszerűen óriási vagyok. De tényleg.

A héten elfeledkeztem a fogadalmamról és „véletlenül” ráálltam a mérlegre. Már 19 kilót híztam. Atyaég. Pedig a mostani terhességem alatt annyira figyeltem, hogy minél aktívabb legyek, minél körültekintőbben étkezzem, de így is elképesztő mennyiségű plusz súly kúszott fel rám sunyiban.

Nagyjából Húsvét táján „eresztettem le”, akkoriban már több mindent megengedtem magamnak és a edzőtermi látogatások is egyre ritkábbá váltak. Valószínűleg nem segít a dolgon, hogy az elmúlt pár hétben úgy tudnám elnevezni az általam folytatott diétát, hogy „anya, ezt már nem kérem!”

Viszont a ~20 kg plusz tényleg ijesztő. Legutóbb is közel ennyi jött fel, feleennyi odafigyeléssel. Úgy látszik én csak így tudok terhes lenni, hogy akkora leszek, mint egy bálna.

Ezért nem is gondoltam cikinek a strandon készült képeket mellékelni, mert azok az ismerőseim, akik nem találkoznak velem mindenórás terhesen, kizárt, hogy testalkat alapján megismernek. Néha a fényképeink között szembejön egy-egy pár évvel ezelőtti fotó és le vagyok döbbenve, hogy akkoriban azt gondoltam, hogy lenne még mit ledolgozni. Basszus, pedig akkor úgy nézett ki a karom, mint egy emberi kar, nem úgy, mint egy túltöltött szafaládé.

A férjem szerint legalább messziről is látszik, hogy milyen szép vagyok. Bár én azt speciel nem bánnám, ha anyám Szabolcsból nem látná.

Na sebaj, ha ez a gyerek egyszer kiköltözik, akkor majd összeszedem magam és megint formába jövök.

Csak remélni merem, hogy ő is olyan ipari porszívó módjára fog enni, mint annó a nagy és a sok szoptatástól hamar leolvad majd a plusz súly. Akkoriban kétnaponta fogytam egy teljes kilót, most is kimondottan örülnék neki, ha ez lenne a helyzet.

Azt azért mondtam a férjemnek, hogy mivel semmi önuralmam nincsen, nem bánnám, ha az összes itthon tárolt édességet eltüntetné valahová, vagy legalább elpakolná valami olyan helyre, ahol nem érem el. Erre a szemtelen gazember ránézett az ölemben dédelgetett nápolyis zacskóra, majd fogta és lerakta földre.

Végülis…most tényleg ott van a legnagyobb biztonságban.

Ez a hét már a második, amit szülési szabadságon töltök és megmondom őszintén, annyira nyughatatlan vagyok, hogy egyszerűen képtelen vagyok feltett lábakkal lazítani.

Hétfőn és kedden felezett őszibarack kompóttal folytattam az erre a nyárra tervezett befőzést, miközben félhangosan azon elmélkedtem, hogy lehet, hogy ez az izgágaság csak a szülés előtti tipikus fészekrakás.

„Szerintem nem. Vagy ha igen, akkor te már 8 éve fészket raksz.” – jegyezte meg a férjem.

Van benne igazság, hogy nem terhesen is eléggé nyüzsgök, de most különösen felerősítve érzem ezt a tulajdonságomat és nem tudok nem arra gondolni, hogy ez is a hormonok játéka és azt jelenti, hogy már közel a szülés napja.

A befőzés végeztével igyekeztem további hasznos tennivalókon törni a fejemet, hogy gyorsabban teljen a hátralévő idő, amíg végre megérkezik közénk a kisebbik lányom.

Az első ötletem az volt, hogy kihasználom ezt az időt arra, hogy megtanuljak kovászt nevelni. Aztán utánaolvastam a dolognak és rájöttem, hogy ez igazából a tamagochi felnőtt verziója – életben kell tartani bármi áron – ezt pedig ahhoz túl nagy falatnak éreztem, hogy 2 héttel a terminus előtt nekikezdjek.

A B-terv az volt, hogy festek egy új képet a gyerekszobába. Ugye a régi duplaszekrény egyik felét kiköltöztettük a helyiségből és annak a helyén lett egy nagy, üres falfelület, adta magát a dolog, hogy jó ötlet lenne valami dekorációt kitalálni oda. Így alakult, hogy a szerdai napomat alkotással töltöttem – a rendhagyó „családi portét” mellékelve láthatjátok.

Csütörtökön ismét nemzeti ünnep volt Horvátországban és mivel egész héten 35 fokos kánikulában próbáltunk túlélni, azt terveztük, hogy aznap ismét ellátogatunk a lányunk szülinapjáról már ismert vízi vidámparkba.

Nem igazán szeretünk hétvégén vagy ünnepnapokon ilyen helyre menni a tömeg miatt, de mivel péntekre már lehűlést jósolt az időjárásjelentés, mégiscsak bevállaltuk a dolgot az utolsó forrónak ígérkező napon. Már a reggeli órákban, a nyitás után nem sokkal ott voltunk, így órákig tudtuk élvezni a pancsolást nyomorgás nélkül. Délután egy környékén elégeltük meg az egyre növekvő embertömeget, de addigra szerencsére a lányunk is kipocskolta magát és zokszó nélkül el tudtunk indulni haza. Elképesztő volt látni, hogy még akkor is többszáz méteres sorban álltak az emberek az épület előtt a tűző napon arra várva, hogy bejussanak a medencékhez. Ez is csak megerősített minket abban, hogy a jövőben tényleg jobban tesszük, ha egyszerű hétköznapokon vállalkozunk strandolásra.

Akármennyire jól esett, hogy már végre igazi nyár van és kellemesen melengeti a nap a bőrömet, annyira türelmetlenül vártam a hétvégére ígért lehűlést. Minden tisztelem azoké, akik július-augusztusban, esetleg az ősz elején szülnek – valami borzasztó lehet nagy pocakkal végigszenvedni ezt a szikkadt kánikulát hónapokon keresztül.

Jó, az is igaz, hogy én az átlagnál jóval rosszabbul viselem a hőséget, de ez akkor is valami embertelen.

Most már olyan nagy a pocakom, hogy hétköznapi dolgok is kezdenek nehezemre esni, a 30+ hőmérséklet pláne nem segít ezen.

A lányom fogalmazta ezt meg a legjobban a héten: „anya, az öledbe akarok ülni, de neked most nincsen öled.”

Az autóba például úgy mászom be, hogy jó előre berogyasztok, felveszem a nyilvános wc-kből ismert síugró pózt, majd homorítok és egyesével behajtogatom a lábaimat az ülés elé. Amikor a művelet közben a hasam hozzáér a kormányhoz, akkor elengedem az összes sírva könyörgő izmomat és seggreülök.

Kifelé viccesebb, mert nem tudok rendesen homorítani, így oldalra fordulok, hogy mindkét lábamat kívülre tudjam tenni, majd addig himbálózom előre-hátra, amíg nem sikerül annyi lendületet összegyűjtenem, hogy az ajtóba kapaszkodva fel tudjam magam álló helyzetbe húzni.

Jövő héten szerencsére már a férjem is megkezdi az apasági szabadságát, így nem csak vezetnem kell majd kevesebbet, de sofőrnek is be fogom fogni, hogy legyen aki kitaszigál a kocsiból, ha egyedül túl sokáig tartana kikászálódnom.

A legnagyobb kihívást viszont egyértelműen a szőrtelenítés jelenti. Eddig szuperül megoldottam itthon valamilyen tartósabb módszerrel, de most már – a méreteimnél fogva – nem tudom magamat értelmezhetően legyantázni az alvégen.

A kozmetikusom még mindig nem jött vissza a saját szülési szabadságáról, én meg nem 9 hónapos terhesen akarok idegeneket vizsgázatni, így aztán eljutottam arra a pontra, hogy kénytelen vagyok a borotvát elővenni.

Tiszta szerencse, hogy nincs sok munka odalenn, mert így is úgy érzem minden alkalommal, hogy ez valami harmadik trimeszteres orosz rulett. Jobb esetben csupasz alváz, rosszabb esetben meg megelőlegezett DIY gátmetszés.

Jó, nem vagyok teljesen szerencsétlen, de mivel nem látok semmit, jobbára egy tükör és sűrű tapogatás segítségével operálok. Eddig még nem folyt vér, de azért már nagyon várom, hogy ne legyenek vakfoltjaim a saját testemen.

A hét utolsó napjaiban kiélveztük, hogy végre 30 fok alá esett a hőmérséklet és a teljes szombatot egy barátunk hétvégi telkén, sütögetéssel töltöttük. A gyerek és a kutya is nagyon élvezték, hogy napszúrás veszélye nélkül, órákig nyüzsöghetnek a szabadban, az csak a hab volt a tortán, hogy a víkendházban millió játék állt a lányunk rendelkezésére.

Aznap volt az első olyan éjszaka, hogy végre normális hőmérséklet uralkodott a hálószobánkban és nem ébredtem fel tucatszor arra, hogy már megint melegem van és már megint hozzáragadt a bőrömhöz az ágynemű. Olyan jót aludtam, hogy nem is tudtam mihez kezdjek magammal, amikor tökéletesen kipihenve ébredtem fel hajnali 5:45-kor.

Nagyon örülnék neki, ha most már nem lenne olyan őrületes kánikula, mint a héten volt, amíg meg nem szülök. Szívesen kipróbálnám, hogy milyen helyeközel kipihent állapotban szülni, mert legutóbb már 48 órája ébren voltam, amikor felvettek a szülőszobára és ugyan elég jól bírom a kialvatlanságot, de akkor azért egy hangyapénisznyit fáradt voltam.

Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy szerintem nem fogom a terminusig kihúzni a dolgot. A nagylányom egy óriási, kora nyári vihar kellős közepén született, hátha a jövő hét szerdára ígért hidegfront kicsalogatja a kicsit is.

Salty

Utóirat:

Rendhagyó módon a hétfői napom összefoglalójával fogom ezt a bejegyzést befejezni. Tegnap voltam hivatalos a következő kórházi kontrollra, amikor nem csak méhszájvizsgálat, hanem már CTG és ultrahang is be volt ütemezve.

Időpontom reggel 9 órára volt, de mint kiderült ezt csak „tájékoztató jelleggel” írják az ember papírjaira, majd’ egy teljes órát vártam mire az előzetes vizsgálatokkal (súly- és vérnyomásmérés, vizeletvizsgálat) elkészültek. Utána a CTG viszonylag fájdalommentes volt, hosszú sor várakozott, de így is hamar szólítottak. Az ultrahangról sajnos már nem tudom ezt elmondani.

Közel 3 órát vártam mire sorra kerültem, de szerencsére mindent rendben találtak és a baba is nagyot nőtt az elmúlt egy hónapban, már ~3340 gr!

Az ultrahang eredményével vissza kellett baktatnom a szomszédos épületbe a terhesambulanciára, hogy a kontroll lezárásaként megejtsék a manuális vizsgálatot is. Amikor (újabb egy óra várakozás után) szólítottak, már lélekben készültem az elhúzódó kórházi látogatás végére, de itt újabb hideg zuhany ért.

Az ambulancián rendelő doktornő nem találta kielégítőnek a CTG eredményeimet, így visszaküldött a folyosó végi vizsgálóba ismétlésre. Már a nagylányom is állandóan azt csinálta, mint most a kicsi – amíg a váróban ültem, addig a hasfalamon keresztül igyekezett minden erejével kitörni, de amint felfeküdtem a CTG ágyra, azonnal békés, mozdulatlan álomba merült.

Nem viccelek, abban a pillanatban, ahogy lecsatolták rólam az érzékelő fejeket, fel sem érkeztem ülni, már tolta is ki a kis lábait mindkét oldalt, pedig addig egyáltalán nem volt hajlandó mozogni.

Szerencsére a második CTG eredményeit elfogadták, már csak az volt hátra, hogy a Streptococcus B vizsgálathoz vett mintákkal átslattyogjak a mikrobiológiai laborba a kórház túlsó végébe. Odaérve persze kiderült, hogy elfelejtették odaadni nekem a szükséges beutalót, így már-már hithű zarándoknak érezve magam, visszatotyogtam a terhesambulanciára, majd a beszerzett papírral együtt ismét a labor felé vettem az irányt.

Ekkor már dühösen dohogtam magamban, hogy nem hiszem el, hogy már majdnem délután 3 óra van és én reggel fél 9 óta itt aszalódom.

Jól meg is beszéltem a gyerekkel, hogy ugyan a következő időpont jövő hét kedden lesz, de nagyon igyekezzen, hogy addig megszülessen, mert én ezt még egyszer nem vagyok hajlandó végigcsinálni.

Negyed 4 után pár perccel léptem be otthon az ajtón, ahol azonnal a mosdó felé vettem az irányt és a dolgom végeztével – legnagyobb meglepetésemre – a nyákdugóm jött szembe a papíron.

Ha, remélem mindig ennyire szófogadó gyerek lesz!

Nagyon optimisták voltunk, a hónap elején erre a szombat estére még vettünk két jegyet az operába, de a férjem az új fejleményeket hallva kijelentette: „Új szabály! Nincs nyákdugó, nincs opera!”

Addigra valószínűleg már az opera lesz az utolsó a gondolataink között, mert remélhetőleg már babázni fogunk.

Így aztán úgy tűnik, hogy ez lesz az utolsó bejegyzésem, jövő héten már nem fogok jelentkezni. Köszönöm a figyelmeteket, nagyon megtisztelő, hogy olvastátok a kalandjainkat!