2023.06.05. – 2023.06.11.

Elkezdtem érezni, hogy terhes vagyok. Most már tudatában vagyok a plusz súlynak, amit cipelek és egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy az alfelemnél érzem, ahogy a baba nyomja a szerveimet.

Nem fájdalmas, de azért tud kényelmetlen lenni. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor rosszul van felhelyezve a tampon és van az az állandó, belső feszítő érzet, hogy valami odabenn nem okés. Ilyenkor ficergek egy kicsit, a gyerek minimálisan – amennyit tud – arébb úszkál és többnyire el is múlik a dolog.

Anyukámmal beszélgettem a napokban erről, ő mesélte, hogy amikor engem várt, annyira lent volt a fejem, hogy a vége felé szó szerint azt érezte, hogy meg kell állnia összeszorítani a combjait, mert „ki fogok esni”. Annyira kellemetlen volt ez neki, hogy később a tesómmal még örült is, hogy ő az utolsó pillanatig farfekvéses volt, így legalább nem akarta állandóan „elhagyni”. Ezt hallva nekem tényleg nincs okom panaszra, én legalább nem érzem azt, hogy kipotyog a gyerek, ha egy kicsit többet sétálok.

A héten – terhességi extraként – megjelent a gyomorsav is a tüneteim között. Eleinte nem is tudtam hová tenni a dolgot, amikor már 3-4 alkalommal fordult elő pár órán belül, akkor villant fel a fejem felett a villanykörte, hogy „áh, ez lehet a hírhedt gyomorsav, amiről másokat már hallottam beszélni”. Nekem még soha nem volt ilyen jellegű problémám, se az előző terhességem alatt, se egyébként, így nem is nagyon tudom, hogy mit lehet ezzel kezdeni, de annyira nem zavaró a dolog, hogy gyógyszeresen kezeljem, így aztán inkább ezt is csak hozzáírtam a tűrhető diszkomfortok listájához.

Sokkal inkább idegesítő, hogy már csak nagyon körülményesen tudok aludni. Egyszerűen sehogyan sem kényelmes, hiába párnázom ki magam minden oldalról, csak ideig-óráig tudok az adott pózban maradni. Utána meg persze csak útban van a hülye terhespárna is és konkrét akciótervet kell kiötölnöm, hogy hogy a fenébe fogok a másik oldalamra fordulni. Mire végre sikerül, addigra több, mint valószínű, hogy pisilnem kell.

Ez biztosan az én személyes nünükém, mert én többnyire hason vagy háton szeretek a leginkább aludni, de mivel ez most nem opció, ezért kövér cserebogárlárvaként próbálok terhesen is elfogadható pózba rángatózni.

A fentieken túl lassacskán megjelennek a fogászati problémák is. Egyébként sem rendelkezem rendkívül minőségi állománnyal, de a terhesség és a szoptatás annyira kicsinálja a fogaimat, hogy már a szomszédok is előre köszönnek a fogorvosom utcájában.

A héten az egyik – korábban már többszörösen gyökérkezelt és újra felépített – fogamból letört egy pici darab, így most a legrosszabbra készülök, hogy vélhetően ez lesz az első fogam, amit ki kell majd húzni. Ez valószínűleg csak a jéghegy csúcsa, gondolom, hogy ezen felül is lesz még bőven tennivaló a számban, ha már a szoptatós időszakon is túl leszek. Meg is van, hogy mire fogom elkölteni a múlt héten érkezett váratlan adóvisszatérítést.

Ezennel be is fejezem a nyavalygást. Nekem tényleg nincs okom hisztériázni, hiába mindenkinek mindig a saját baja a legnagyobb, tisztában vagyok vele, hogy nekem mindkét terhességem habkönnyű majális volt az átlagos várandósághoz képest.

Még mindig nagyon aktív vagyok, nem kellett az állapotom miatt (jelentősen) csökkentem a szokásos tempómon. Egyetlen egyszer sem hánytam, nem kellett feküdnöm, nem éreztem rosszul magam, nem fájt soha sehol, végig sportoltam – tényleg nagyon hálás lehetek, hogy másodjára is ennyire problémamentes volt ez a kilenc hónap. Remélem nem a szülés fogja átbillenteni a mérleg nyelvét.

Apropó, szülés! A hét elején rászántam magam és megvettem azt a pár holmit, amire a szülőszobán és a kórházi tartózkodás alatt szükségem lesz. Nem kell sok dologra gondolni, a gyereknek mindent biztosít a kórház, így csak a saját cuccaimat kell bepakolnom és persze azokat a ruhákat, amiben majd hazahozzuk a babát.

A szülés utáni vérzésre itt egy kimondottan erre a célra kitalált (horvát) terméket javasol minden orvos, de én már legutóbb sem bíztam erre az árucikkre magamat. Úgy képzeljétek el, mint egy neccharisnyát, amit levágtak kb. bokszeralsó magasságban. Ehhez kell venni pluszban (a hozzá tartozó) kb. fél centi vastag, téglalap alakú vattalapokat, amit szépen beleapplikálsz – ragasztócsík és bármiféle rögzítés nélkül – majd szorgalmasan imádkozol, hogy eme remek középkori tákolmány ne másszon el, ha átfordulsz a másik oldaladra az éjszaka közepén.

Nekem ez már legutóbb is eléggé béna opciónak tűnt, (ennél egy vastag, éjszakai szárnyas betétnek is több értelme van,) én inkább a hagyományos felnőtt pelenkára esküszöm. Minden nagyszerűen a helyén marad, sőt, mivel inkontinenciára lett kitalálva a dolog, ezért bírja a folyadékot is bőven – így legalább nem kell azon aggódnom, hogy szülés után másnap reggel úgy fogok kinézni, mint egy túlbuzgó hentes egy átmulatott műszak után.

A peluson kívül beszereztem még pár csomag betétet és a vajúdáshoz nettó fél kiló szőlőcukrot is. Amikor a nagylányommal küzdöttem a szülőszobán, akkor is nagyon jól jött a gyors cukorlöket, több zacskónyival is megettem belőle abban a pár órában. Most is arra készülök, hogy jól fog esni a gyors felszívódású, instant energia.

Egyelőre csak a beszerzésig jutottam, de jövő héten igyekszem majd rávenni magam, hogy össze is pakoljam a kórházi pakkot.

A napokban még azt is ki kell találnunk, hogy mit hozzon a baba a nagylányunknak ajándékba. Olyasmit szeretnénk, ami elég különleges, hogy kiemelt helyet foglaljon el a holmijai között, ne egy ezredik plüss vagy egy századik kisautó legyen, de egyelőre csak az ötletelés fázisában tartunk.

A héten a szokásoshoz képest eléggé túltelített volt a családi naptárunk.

Kedden délután voltunk hivatalosak a felvételi interjúra a lányom új ovijába. A férjem is ebbe az intézménybe járt 30+ évvel ezelőtt, sőt, Nefelejcs óvodának hívják, pont úgy, mint az én egykori ovimat – nagyon sorszerűnek tűnik a dolog, hogy a lányunknak is itt lesz a helye a következő 3 évben.

A bejáratnál fogadott minket az intézmény pszichológusa, aki a felvételiző gyerekek értékelését végzi. A lányom egyből megfogta a szimpatikus, fiatal nő kezét és az egyik, szülői értekezleteknek fenntartott tárgyalóteremig vezető úton végig, levegővétel nélkül csacsogott neki. Elmondta, hogy most volt a szülinapja, már 3 éves, mi mindent kapott ajándékba, volt fürdeni a nagy medencében, ez lesz az új ovija, de azért a bölcsit is nagyon szereti, ha nem fog esni az eső, akkor szeretne kimenni az udvarra megnézni, hogy milyen játszótér van, van-e homokozó és hinta, nemsokára megszületik a kistestvére, így és így fogják hívni, az ő neve egyébként ez és ez stb.

Mire odaértünk a beszélgetésre kijelölt szobához, a pszichológusnő csak hátranézett a válla fölött és megjegyezte, hogy az elmúlt pár perc alapján nem sok kérdése maradt, látja, hogy nagyon nyitott, szociális, érdeklődő és beszédes a gyerek – biztosan be fog tudni illeszkedni az itteni közösségbe.

Innentől maga az interjú igazából csak formalitás volt, néhány plusz információ után jóvá is hagyta a jelentkezésünket, a lányunk szeptember 4-én, reggel 9 órakor kezdi a beszoktatást.

Most, hogy hivatalosan is vége a járványhelyzetnek, ott lehetünk vele, miközben fokozatosan növeljük majd a csoportban önállóan töltött időt. Nagyobb összegben mernék fogadni, hogy le sem fogja tojni, hogy ott vagyunk vagy sem, de azért örülök, hogy a lehetőség adott, ha mégis nehezen viselné az új környezetet.

A beszélgetés után körbe is nézhettünk az épületben és megismerkedhettünk az új hellyel.

Maga az ovi óriási és modern, millió csoporttal, nagy tágas terekkel és gigantikus udvarral.

Minden egyes csoportszoba olyan, mint egy nagy lakás: belépve egy tágas előtér fogad, ahol mindenkinek van saját öltözőszekrénye, innen nyílik a fürdőszoba a számtalan mini wc-vel és mosdókagylóval, majd az előszoba másik oldalán van a kettéválaszható csoportszoba, plafonig épített emeletes kastéllyal, tengernyi játékkal, kreatív sarokkal.

Kifelé menet, utolsó állomásként a magyar csoportba is bementünk. Találkoztunk az idén 71 éves, életvidám Kati óvónénivel, aki már bőven lehetne nyugdíjas, de azt mondja, hogy őt a kis csibék tartják fiatalon, így bejár, amíg az egészsége engedi. Megtudtuk azt is, hogy nem egyedi eset az övé, a majd’ 40 éves férjem egykori óvónénije is csak 2 éve ment nyugdíjba, pedig már évtizedekkel ezelőtt sem volt éppen pályakezdő.

A csoportba belépve a gyerekünk persze rögtön lekapta a cipőjét és rohant játszani a többi csemetéhez. Vissza sem nézett! Haza sem akart jönni!

Az autóban még negyvenszer biztosan elmondta, hogy menjünk vissza az új oviba, mert még szeretne játszani és különben is, neki nagyon-nagyon tetszett ott minden.

Csak remélni merem, hogy kitart ez a lelkesedés és nem csak az újdonság varázsa kábította el átmenetileg.

Szerdán az első kórházi kontrollra voltam hivatalos. Mivel volt beutalóm antiglobulin tesztre is a szülészettel egy utcában lévő transzfúziós központba, ezért arra jutottam, hogy a legegyszerűbb, ha egy napra szervezem mindkét vizsgálatot. Igaz, hogy a kórház csak 11-re várt, de annyira város másik végén vannak ezek az intézetek, hogy nem láttam értelmét oda-vissza utazgatni a reggeli vércsapolás után.

Igazi hippi Y-generációsként beültem egy közeli elit kávézóba és onnan dolgoztam órákig, amíg nem kellett a kórházba indulnom. Itt a balkánon a kávé hitvallás és a zöld szirénes kávézólánc istenkáromlás, de gondoltam, majd megkérem őket, hogy karcolják bele a nevemet a porceláncsészébe, hogy teljes legyen a kávéházi élmény.

A korábban már említett terhesagy-szindróma még mindig nem múlt el nyomtalanul, így aztán persze hogy ott hagytam a kávézó előtti padon a mappámat, amiben a terhességemmel kapcsolatos összes eddig vizsgálat eredményét gyűjtöttem. Két agy is van a testemben, de esküszöm, hogy még sosem voltam ennyire ostoba.

A legjobb az egészben, hogy észre sem vettem, hogy valami hiányzik, csak akkor döbbentem rá a dologra, amikor az egyik közösségi oldalon kaptam egy privát üzenetet egy idős nénitől, hogy „én hagytam-e el a papírjaimat x parkban?”

A néni türelmesen várt rám az ominózus padon üldögélve, így gyorsan vissazadöcögtem a parkba a mappáért. Olyan jó érzés, amikor ilyen rendes emberekkel hoz össze a sors!

A néni – a pocakomat látva – már messziről integetett, mondta, hogy kereste a papírokon a telefonszámomat, de nem volt sehol feltüntetve, ezért jutott arra, hogy megpróbál megkeresni online. Ha az sem sikerült volna, akkor elsétált volna a kórházig, mert látta, hogy az ottani terhesrendelésre volt beutalóm – így biztosan visszakerült volna hozzám minden papírom.

Ilyenkor mindig bebizonyosodik, hogy jól teszem, hogy folyamatosan gyűjtöm a karma-pontokat és igyekszem segíteni akinek-ahol tudok, az univerzum előbb-utóbb kiegyenlíti a számlát.

Maga a kórházi látogatás csak egy gyors méhszájvizsgálat és információcsere volt. Minden zárva, minden tökéletes, nagyon jó állapotban vagyok, így szerencsére békén is hagynak, csak 3 hét múlva (a 39. hét kezdetén) kell mennem megint – akkor már lesz CTG és ultrahang is a normál kontroll mellett.

A vizsgálat ugyan a 3 évvel ezelőttiekhez hasonlóan zajlott, de az azért érezhető volt, hogy most nincs belső emberem, akit a magánklinikáján kitömtem lóvéval. Körülbelül háromszor annyit vártam, mint amikor a nagylányommal kellett mennem kórházi vizsgálatokra, de mindent összevetve így is azt mondom, hogy nem érte meg a pusztán rövidebb várakozás annyi plusz pénzért.

A hét végére eredetileg az volt a tervünk, hogy a férjemmel kettesben elutazunk Budapestre egy utolsó nagy hepajra, mielőtt megérkezik a legkisebb családtag.

Sajnálatos módon elkövettem azt a hibát, hogy csak úgy mellékesen megjegyeztem, hogy az újszülött gyerekülést azért tegyük be az autóba, ha esetleg ott jönne rám a szülhetnék, amitől a férjem teljesen összetojta magát.

Nagyon élénken emlékszik rá, hogy 3 éve milyen volt a legutóbbi páros kirándulásunk a szülőszobára, pontosan tudja, hogy én se hall-se lát üzemmódban szülök. Mentálisan annyira be vagyok zárkózva a kis vajúdós buborékomba, hogy fogalmam sincs a környezetemről, csak magamra és a férjemre koncentrálok végig.

Ő meg jól megijedt, hogy előfordulhat, hogy ugyanezt az all inclusive férj/bába szolgáltatást kell majd nyújtania egy (számára) idegen országban, nyelvi korlátokkal, így aztán kategorikusan kijelentette, hogy külföldre, ott alvósra, tuti, hogy nem megyünk, amíg a gyerek nem lesz a testemen kívül.

Azért, hogy kielégítsük a magyar levegő iránti vágyamat, szombaton délelőtt néhány barátunk társaságában átruccantunk a határon, hogy vásároljunk egy kis hazait, együnk egy jót és csak úgy kiránduljunk egyet.

A hétvége maradék része a szokásos módon zajlott, az időnk nagy részét a szabadban töltöttük. A lányunk még mindig egyes számú prioritásának tartja, hogy ha megszületett a kistestvére, akkor megtanítsa hintázni és csúszdázni, de szerencsére sikerült rávenni, hogy a következő pár hónapban (évben) inkább a rongybabáján gyakoroljon.

Annyira megtetszett neki az ötlet, hogy azóta Sacibaba mindenhová jön velünk és a játszóterezés többnyire abból áll, hogy a gyerekem törésteszt bábuként használja szerencsétlent.

Amikor Saci a csúszdán leérkezve homlokkal veszi le a szivacsborítást, majd továbbra is bárgyún mosolyogva fekszik mozdulatlanul a szélrózsa minden irányába kicsavart végtagokkal, akkor azért arra gondolok, hogy jó helyen van még ez a kistestvér az én testemen belül.

Salty