2023.02.13. – 2023.02.19.

Félidő! El sem hiszem, hogy már itt tartunk, olyan gyorsan elrepült az elmúlt pár hónap. Még csak most teszteltem pozitívat! Tudom, soha ne mondjam, hogy soha, de mi eléggé biztosak vagyunk abban, hogy több gyerekünk már nem lesz, így egyszerre boldogít és szomorít el a gondolat, hogy utoljára vagyok terhes. Na nem baj, kiélvezem még ami hátravan, az utolsó hetekben, a nyári kánikulában már nem hiszem, hogy annyira fogom bánni, hogy itt a vége. Valahogy nem látom magamat csatakosra izzadva, levegő után kapkodva, miközben párás szemmel simogatom a hasamat. Amúgy is nehezen viselem a hőséget, valószínűleg számolni fogom a perceket, amíg végre kívül lesz a gyerek.

Egyáltalán nem volt eszemben, hogy ezen a héten van Valentin-nap. Nem olyan meglepő, a házassági évfordulónkat is rendszeresen elfelejtjünk (nem vicc, tavaly akkor vettük észre magunkat, amikor anyukám telefonált, hogy „boldog évfordulót nektek!”), de hétfőn azért mondtam a férjemnek, hogy szerelmem jeléül másnap veszek majd neki egy doboz banános csokit. Azt mondta, hogy jó, ő meg majd a szerelme jeléül elfogadja.

Végül csak a szája volt nagy, azért kedden délután mégiscsak hozott nekem egy zacskó savanyúcukros gumicukrot, hogy érezzem a törődést.

A hét közepén végre megérkeztek a várva-várt kakis könyvek is. Olyan régen adtam le a megrendelést, hogy azt hittem már sosem érnek ide, de annál nagyobb volt az öröm, hogy végre a kezünkbe vehettük őket. A gyerek stílusosan a bilin ülve olvassa őket és napközben többször meg is jegyzi, hogy majd megint megnézzük a kakit a könyvben, mert neki az nagyon tetszik. Olyan vicces és büdi és fúúj. Hát jó.

Időközben sokat javult a visszatartásos problémánk is. Rögtön azután, hogy először írtam róla, megfogadtuk a tanácsokat és elkezdtem neki kis mennyiségben adni a makrogolt. Pár nap sem telt el és már napi rendszerességgel volt produktum. Nagyjából két hétig folytattuk a „kúrát”, de az utolsó pár napban már elég lágynak találtam a székletét. Nem voltam benne biztos, hogy a gyógyszertől vagy esetleg valami hasmenéses betegségtől alakult-e így a dolog, így pár napra szüneteltettük az adagolást. Akkor azt gondoltam, hogy lehet, hogy sok neki a korábban adott mennyiség, okosabb megoldás, ha kivárjuk, hogy mi történik makrogol nélkül és annak megfelelően fogom újra adni neki, esetleg kisebb adagokban.

Ez nagyjából 2-3 hete volt, azóta 1-2 naponta van műsor, maximum pár perc előjátékkal. Szó szerint annyi most a teljes előadás, hogy bejelenti egy kicsit nyafogva, hogy „fáj a popója”, mi válaszolunk, hogy „nem baj, majd elmúlik”, erre a gyerek felveszi a már jól ismert pózt és szinte rögtön érkezik is az áldás. Mivel az elmúlt hetekben úgy tűnik, hogy beálltunk erre a rendszerre és alig küszködik, ezért a makrogolt most átmenetileg hanyagoljuk.

A héten elkezdett igazi kora tavaszi – reggel hideg-délután kellemesen langyos – idő lenni, így már majdnem minden délután futóbiciklivel tudtam a lányomért menni a bölcsibe. Nem, nem én futóbicikliztem, még mielőtt… 🙂

Még tavaly kapta a születésnapjára, de akkoriban – az első pár nap áhítat után -, nem érdekelte a dolog annyira, inkább a kismotorját favorizálta. Most sokkal szívesebben biciklizik és egyre ügyesebben megy neki! Napról napra látszik, ahogy egyre jobban ráérez, hogy hogyan kell egyensúlyoznia és minden nap egy kicsit gyorsabban tud haladni. Már egészen tempósan kell sétálnom mellette.

Hiába az eheti jó idő és a délutáni játszóterezések, a csemete hozzászokott, hogy a téli, nyálkás, esős időben gyakran vittük játszóházba is, mert egyszerűen muszáj volt lejáratni legalább heti egyszer. Csütörtökön magától mondta, hogy szeretne a „soklabdás” játszóházba menni, a férjem aznap pont túlórázott, de mi ketten el tudtunk menni rögtön munka-bölcsi után, hogy egy kicsit kidühöngje magát, „hátha akkor tovább alszik” jeligére.

A lányomról tudni kell, hogy semennyire nem szégyellős, mindenkit megszólít, integet, puszit dob – legyen szó a hentesről vagy az utcabeli szomszédokról a bölcsi és a lakásunk között. Az 500 méteres utat jobb napokon is minimum fél óra alatt tudjuk megtenni, mert minden udvarra be kell nézni, mindenkinek köszönni kell, meg kell kérdezni mit csinálnak stb.

A játszóházban nagyjából pontosan ugyanezt csinálja. Kokettál az összes jelenlévő szülővel, beszédbe elegyedik a recepcióssal, odamegy random apukákhoz, hogy „bácsi, segíts nekem”, hiába ajánlom negyvenedjére is, hogy de „én is itt vagyok kicsim”! Pedig istenbizony bevonódom az összes játékba, bemászom vele a labdás gödörbe, várom a csúszda alján, de úgy tűnik, hogy ez kevés. Rendkívül fontos, hogy számára szimpatikusnak tűnő férfiakat is bevonjon a mókába. Az ötödik leszólított apuka után azért már én is kezdtem zavarban lenni, mint Ádám és Éva anyák napján, de szerencsére minden alkalommal sikerült elpoénkodni a dolgot.

Egyszerűen annyira extrovertált és barátságos, hogy szerintem simán elvihetné bárki, egy hangja nem lenne. Csak abban bízom, hogy majd ott is felkel egymás után három-négyszer hajnali 5-kor, aztán inkább visszahozzák.

A héten sikerült végre megejtenem a magyarországi villámlátogatásomat is. Aranyárban van a postázás, ha anyukámhoz rendelek ezt-azt, ezért úgy döntöttem, hogy megrendelem amit szeretnék csomagautomatába és ha minden megérkezett, akkor gyorsan átugrom érte a határon. Egyébként is terveztem február végén menni néhány hazai holmiért és el akartam küldeni anyukám közelgő születésnapjára az ajándékát is, így igyekeztem mindent egy napra szervezni.

Ha már az anyaországban voltam, nyilván nem tudtam megállni, hogy ne vegyek még néhány könyvet a gyereknek, így a házi könyvtárunk gazdagodott még egy kakis könyvvel és két új résszel a Kippkopp sorozatból is.

Most léptem át először a határt, mióta Horvátország is a schengeni övezet része. Jó volt, hogy nem kellett megállni a bódéknál és ezredjére is végighallgatni a szokásos: „Mit keres egy magyar lány Horvátországban?”, „Hogy-hogy nem talált egy helyes magyar fickót maga mellé?” kínos jópofizást.

Még visszafelé is úgy éreztem magam, mintha valami rosszat csinálnék, miközben valamirevaló túró rudi futárként, megpakolt táskákkal és a friss, fahéjas kürtőskalács illatban ülve sunnyogtam át az üres határon megállás nélkül.

Nem írtam még róla, de a Salty becenevet még a férjemtől kaptam sok évvel ezelőtt, többen is szólítanak így, néha a gyerek is (Salty Mama), ha utánzós kedvében van. Ha legközelebb megyek Magyarországra és valaki esetleg felismer, nyugodtan kiabáljon utánam, ugyanúgy hallgatok a Salty névre, mint a rendes keresztnevemre.

Leggyakrabban a túró rudi és a krémtúró hűtők közelében, a kolbászos pultnál, esetleg a könyvesboltokban, gyógyszertárakban vagyok megtalálható, de szezontól függően kürtőskalácsért vagy lángosért is sorba állok.

Megnyugtatott, hogy végre megejtettem ezt az utat, sok teendőt le tudtam húzni a képzeletbeli listámról ezzel a pár órás kiruccanással.

Szombaton végre jutott időm arra is, hogy két barátnőmmel moziba menjünk. Már régóta szerettünk volna valami csajos programot szervezni, de soha nem sikerült mindhármunknak megfelelő időpontot találni. Ki is néztünk a tökéletes műsort, pont elérhető volt az új Varázslatos Miklós (ide lehet írni, hogy Magic Mike? :D) film, így egyértelműen arra ültünk be.

A férfisztriptíznek én abszolút célközönsége vagyok, akkor is ha maga a sztori ZS-kategóriás, úgysem azért nézi végig az ember lánya az ilyesmit.

Azt tudnám mondani, hogy olyan ez, mint a fókashow. Elmész az állatkertbe, beülsz a műsorra, tátott szájjal (ha!) figyeled az előadást, a bátrabbak esetleg meg is simogathatják a csupasz testüket. Álmélkodsz, hogy milyen trükköket tudnak, milyen szépek, egzotikusak, némelyik meglepően intelligens is, de azért otthonra mégsem kéne.

Hazai pályára sokkal jobb az aputestű példány, ő legalább nem a konditeremben él és megeszi a frissen sült nutellás fánkot is.

Vasárnap is kellemes idő volt odakinn, így kutyástól-gyerekestől az egyik közeli parkban töltöttük a délutánt. A kutyafuttatóban lejárattuk az ebet is egy kis labdázással, majd a játszótér felé folytattuk az utunkat. Jól esett egy kicsit családilag kimozdulni, szinte csak hétvégén jut arra időnk, hogy hármasban (négyesben) csináljunk programot.

Séta közben sokat beszélgettünk a születendő kistestvérről is. Kérdeztem a lányomat, hogy mit gondol, anya pocakjában a baba kisfiú vagy kislány? Szerinte egyértelműen kislány – ezt a férjem egy félhangos „ezaz!” kiáltással nyugtázta, majd a nagy egyetértés örömére le is pacsiztak egymással.

Már besötétedett mire hazaértünk, gyors fürdés és vacsora után még összebújtunk egy kicsit a kanapén mesét olvasni. Együtt nézegettük az egyik új szerzeményt, miközben a lányom gyengéden simogatta a pocakomat. Már majdnem azt hittem, hogy éppen a kistestvérével igyekszik közelebbi kapcsolatot kialakítani, meg is kérdeztem: „ugye tudod, hogy anyának miért ilyen kerek a pocakja?”

Olyan választ kaptam, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. „Azért, mert hóember vagy!”

Kikérem magamnak! Hóasszony!

Remélem, hogy a jövő heti genetikai ultrahangon most már tényleg kiderül, hogy fiú vagy lány érkezik hozzánk. Ha most sem fogja megmutatni magát, akkor engem már nem is érdekel! Majd megnézem magamnak, ha kibújt!

Salty