2022.12.12. – 2022.12.18.

Lassacskán megérkezik a múlt héten még hiányolt karácsonyi hangulatom. Ez többnyire annak köszönhető, hogy az ajándékok javát már sikerült beszereznünk és a héten megérkeztek azok a csomagok is, amiknek még az ünnepek előtt ide kellett érnie.

Én nagyon szeretek ajándékozni, már hetekkel (na jó, hónapokkal) az ünnepek előtt összeírom a címzettek listáját, a kezdetleges ötleteinket és elkezdem nézegetni, hogy hol tudjuk beszerezni a tervezett meglepetéseket. Imádom, amikor már minden csomag összegyűlt és a Szenteste előtti héten egy délután nekiülhetek csomagolni, miközben fél szemmel valamilyen borzalmas karácsonyi filmet nézek.

A családban csak a szűk rokonságnak szoktunk ajándékozni (szüleink, testvéreink és az ő családjaik), de általában készülünk valami kisebb meglepetéssel a barátainknak is. A Szenteste nálunk minden évben „átjáróház”: a délutánt-kora estét a családtagokkal töltjük, vacsorázunk, ajándékot bontunk; majd később – fektetés után – a legközelebbi barátainkat látjuk vendégül egy-egy italra és süteményre.

Az elmúlt években igyekeztünk személyre szabott ajándékokkal készülni nekik, de idén kiveszett belőlünk minden kreativitás, így arra jutottunk, hogy „magyaros gourmet” csomagot kapnak. Szerencsére enni mindegyikünk nagyon szeret és értékeljük a különleges finomságokat, így remélem, hogy a kolbász-pálinka-csoki-szaloncukor vegyesválogatás elnyeri majd a tetszésüket.

(Én egyszer kaptam egy nagy doboz dalmát prosciutto-t szülinapomra, nagyon örültem neki!)

Sikerült azt is eldöntenem, hogy milyen süteményeket fogok sütni karácsonyra. Minden évben készülök 5-6 különböző édességgel, így van választék és mennyiség is. Olyanokat szoktam választani, aminek nem árt (vagy kimondottan használ) ha áll, így az ünnepi időszak összes desszertigényét letudjuk ezzel a megoldással. Idén én már többet nem sütök, az biztos!

Mielőtt véglegesítettem a bevásárlólistát, találtam a kamrában egy nagy zacskó diót, amiről már régen elfeledkeztem. Mit ne mondjak, a mostani árak mellett kellemes meglepetésként ért; kicsit több, mint fél kiló tiszta dióbél lett belőle. Ki gondolta volna, hogy nem csak a zserbóhoz lesz hasznos, de a gyereket is lefoglalja másfél órára, amíg együtt megpucoljuk. Igaz, hogy lassabban haladtunk és sokkal többet kellett takarítani utána, mintha egyedül csináltam volna, de nagyon élvezte, hogy segíthet egy ilyen fontos feladatban.

Ez lesz a második alkalom, hogy zserbót sütök, remélem idén végre sikerül a recept szerint elkészíteni. Két éve próbáltam meg először és vagy nagyon kialvatlan voltam, vagy a mézes soklapos utáni reflex akadt be, de véletlenül kisütöttem előre a lapokat. Így megtölteni persze már nem tudtam, de sikerült megmenteni! Ledaráltam a készre sült tésztát, lekvárral-dióval gyúrhatóvá kevertem és kis golyókat formáztam belőle. Csokiba mártva formabontó, elit zserbó bonbon lett belőle, nagyon finom volt, az elsők között fogyott el a kínálóból! Mégiscsak lehet szarból várat…

Mivel a dión kívül még ezer másik dolog kellett a süteményekhez (teljesen lepusztítottam az itthoni készleteinket az elmúlt hetekben), ezért arra jutottam, hogy online megrendelek mindent – ezzel is elkerülve a cipekedést és a boltban tülekedést. Itt nincs olyan nagy hagyománya a e-kereskedelemnek, mint Magyarországon, csak egy áruházlánc szállít ki, de Karácsony előtt általában szinte fillérre azonos áron kaphatóak a leggyakoribb alapanyagok mindenhol, így nem bántam a monopóliumot. Kiszállítási időpontot is sikerült még a hétre kifognom, így tényleg nem panaszkodhatok semmire.

A cipekedés minimalizálásában eddig nagyszerű partner volt a lányom is – ő a világ végére is legszívesebben a saját lábán menne -, de mostanában kitört rajta a szelektív lustaság. A héten egyik nap úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntenék, így amikor hazaértünk, gyorsan kikaptam a kocsiból és ölben beszaladtam vele a lépcsőházba, majd letettem az első lépcsőfokra: „tessék, most már mehetsz egyedül!”

Az első emeleten lakunk, talán nem gyerekkínzás odáig felcaplatnia, de mégis inkább vissza akart kérezkedni az ölembe. Elsőre nem vettem fel, inkább azt mondtam neki, hogy „te már olyan ügyes nagy lány vagy és tudom, hogy fel tudsz egyedül is menni a lépcsőn.”

Erre egy gyakorlati prezentáció volt a válasza – toporgott egy kicsit, az első lépcsőfokról el nem mozdulva, majd felnézett rám és megjegyezte: „látod anya, nem tudok egyedül, elromlott a lábam!” Hát lehet erre nem-et mondani?

Ebben az évben jó hosszan fogjuk ünnepelni a karácsonyt. Anyukám csak az ünnepek előtt, sógorom csak a két ünnep között tud meglátogatni minket, így két teljes héten keresztül fogunk „vendéglátni”.

Nagyival indult a szezon, szombaton végre megérkezett hozzánk. Én októberben találkoztam ugyan vele, mert pont arra vitt az utam munka ügyben, de a lányommal és a férjemmel nyáron látták egymást utoljára.

Nagyon időszerű volt már egy látogatás, sokat változott a gyerek az elmúlt fél év alatt, sajnáltam, hogy anyukám lemarad róla, de addig nem nagyon tudunk mit csinálni, amíg nem lesz végre nyugdíjas.

Idén tesóméknál karácsonyozik, így nálunk csak csütörtökig maradt, de így is felbecsülhetetlen volt az a pár nap, amit együtt töltöttünk.

Ha Nagyi itt van nálunk, akkor én igyekszem a háttérbe vonulni, hogy minél többet játszhassanak együtt az egyetlen unokával, a gyerek pedig maximálisan ki is használja, hogy anyukám mindenre kapható és boldogan csinál bolondot magából, ha az megnevetteti a kicsit.

Ezen a héten már szerencsére rövidített munkaidőben dolgozom és azt is el tudtam intézni, hogy szerdáig itthonról tevékenykedjek, így hárman lányok voltunk itthon napközben.

A gyerkőc Nagyitól idén egy óriási 2in1 duplo szettet kapott karácsonyra, kínai éttermet lehet belőle építeni, ami átalakítható óvodává is. Ne kérdezze senki, hogy miért éppen ez a két opció talált egymásra a dobozon belül. Azt pláne nehezemre esett beemelni, hogy 2-5 éves gyerekek KÍNAI éttermeset játszanak, de biztos vannak családok, ahol az a verzió volt a nyerő. Mi az ovit építettük fel, csoportszobástól, menzástól, játszóterestől – ez nagyon tetszett a gyereknek, sokáig lefoglalta, hogy az összes figurát leküldje a csúszdán és betakargassa őket az ágyukban.

Én is hasznot húztam abból, hogy órákig gyurmáztak, dömpereztek, legóztak, fogócskáztak. Délutánonként kényelmesen tudtam folytatni a nagyüzemi sütisütést és arra is jutott minden nap időm, hogy rendes ebédet főzzek.

Ilyenkor már a munkámban is többnyire uborkaszezon van, egy-egy dolgot el tudtam napközben is intézni. Linzert például remekül lehet online meeting közben ragasztgatni. 🙂

Ha anyukám itt van nálunk, akkor kimondatlanul is mindig program a töltött káposzta készítés. Nekem a szabolcsi az igazi, de ahhoz sajnos csak akkor tudunk hozzájutni, ha elkészítem vagy Kelet-Magyarországon vendégeskedünk. Most is kihasználtam, hogy tudok Anya segítségével „gyakorolni”, mert hiába próbálkozom már egy jó ideje, még mindig nem tudok olyan szép, falatnyi, apró káposztákat tölteni, mint ő. Nagyon örültem neki, hogy a fagyasztóba is jutott két adaggal, így akkor is tudunk majd a hazai ízekben dőzsölni, amikor nem találkozunk.

A Nagyi-látogatások talán legnagyobb előnye, hogy ilyenkor pár nap alatt nagyon látványosan változik a gyerek kommunikációja. Itt ugye én vagyok az egyetlen ember, aki magyarul beszél hozzá és bizony a beste kölke elég hamar rájött, hogy megértek horvátul is mindent, nem szükséges kétszer elmondania ugyanazt. Anyukámmal szemben viszont kénytelen megerőltetni magát.

Átlagos napokon a szinte 100%-ban horvát környezet miatt gyakrabban beszél horvátul, de ha magyarul szólok hozzá, akkor többnyire magyarul is válaszol. Az elmúlt pár napban a tisztán magyar nyelvű társaság miatt viszont átbillent a mérleg nyelve és most javarészt magyarul kezd neki minden mondanivalójának, akkor is ha, nem velünk beszél.

A korához képest változatos, bő szókincse van mindkét nyelven, de könnyen eltolódik a kommunikációja az egyik irányba a pillanatnyi környezete alapján.

A héten valamivel előrébb jutottunk a kétnyelvűség mocsarában, úgy vettem észre, hogy már meg tudja különböztetni a nyelveket és megérti, ha megkérjük, hogy a másik nyelven mondja, amit szeretne. Erre a mérföldkőre már nagyon vártam, úgy sokkal könnyebb segíteni neki eligazodni a két nyelv között, hogy egyértelműen különbséget tud tenni közöttük.

Eddig rendszeresen „megsértődött”, ha lefordítottam neki egy-egy horvát szót magyarra, hogy azon a nyelven is megtanulja. Folyamatosan kijavított, hogy én nem jól tudom, azt nem úgy kell mondani és hiába próbáltam elmagyarázni, hogy ugyanazt jelenti, csak lehet így is, meg úgy is mondani – nem akarta elfogadni. Remélhetőleg ezt hamarosan már magunk mögött tudjuk hagyni.

Hamar eltelt az együtt töltött pár nap és pikk-pakk elérkezett a csütörtök délelőtt. Az egyik szemem sírt, hogy anyukám már megy is haza, a másik viszont nevetett, mert erre a napra voltam hivatalos a 12. heti ultrahangra. A buszállomásról egyből a rendelőbe mentem, hogy egy hónap várakozás után újra láthassam a legkisebb csemetét.

Lehet, hogy az útközben legyűrt reggelim miatt volt kivételesen aktív, de egy pillanatra nem volt nyugton! Egyfolytában pörgött-forgott és mintha érezte volna, hogy az orrát akarjuk megnézni – mindkét kezével eltakarta az arcát. Hosszú küzdelem árán sikerült végül megmérni és szerencsére mindent rendben talált a doktornő, sőt azt is megjegyezte, hogy ő mintha látna valamit a lába között, de azért még ne vegyek neki nyakkendőt.

A vérvétel eredménye még nem érkezett meg, de bízom benne, hogy ott is mindent rendben találnak és Karácsony első napján végre magam mögött hagyhatom az első trimesztert. 

Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek!

Salty