Nem is tudom hol kezdjem ezt a naplóbejegyzést, annyi minden történt velünk a héten.

A legutóbbi részben írtam róla, hogy a lányok hétfőn már nem mennek oviba, mert nálunk aznap kezdődik a tavaszi szünet, de csak hogy teljes legyen az ‘otthonról dolgozom két óvodás gyerek mellett sokkhatás’, a Kicsi még remekül le is betegedett.

Nem tudom, mi történt szegénnyel, hogy jött ki rajta a semmiből a megfázás pont a szünet első napjára, de mi ez, ha nem Murphy?

Láza szerencsére nem volt, de annyira folyt az orra, hogy kétpercenként törölgethettem neki és még az orrszívó sem segített, mert mire elpakoltam, már vehettem is az egészet újra elő, olyan gyorsan újratermelődött.

Nyilván borzasztóan zavarta szerencsétlent, hogy alig kap levegőt és mivel igencsak nyűgös volt emiatt, nem nagyon tudtam tőle dolgozni, ölelgettem, tutujgattam egyfolytában, miközben persze az órát is néztem, hogy mikor tehetem már végre le aludni, hogy ő is pihenjen egy kicsit és én is tudjak végre legalább másfél-két órát normálisan melózni.

Elaltatni még sikerült, de az első erősebb köhögés sajnos felébresztette és onnantól kezdve már akárhogy is igyekeztem, nem tudtam visszafektetni.

Még jó, hogy szóltam előre a munkahelyemen, hogy a tavaszi szünetben nem én leszek a hét dolgozója és a főnököm is elutazott, így egyébként is állt a feladataim nagyrésze, mert ez a nap tényleg annyira gyatrára sikerült, hogy már én szégyelltem, hogy nekem ezért fizetnek.

Azt gondolom nem kell ragoznom, hogy a kimaradt délutáni alvásnak köszönhetően milyen „remek” volt a napunk hátralévő része, de nyűgösség ide vagy oda, este legalább pillanatok alatt elaludt és éjjel sem ébredt fel kibírhatatlanul sokszor.

Másnapra azt találtam ki, hogy mivel amúgy is elég hamar ébrednek a gyerekek, reggel rögtön a játszótéren kezdünk, hogy lejárják magukat és a Kicsi arcüregeibe is jusson egy kis friss levegő. Mivel én nyolc körül szoktam elkezdeni dolgozni, így nem jutott túl sok időnk a kinti vadulásra, de a kis beteg meg az esős, hideg időjárás miatt amúgy sem lett volna jó ötlet hosszan kinn lennünk.

Kedden sem sikerült túl jól a Kicsi délutáni pihenése, de ezúttal legalább már nagyjából 40-45 percet aludt, ami még így is kevesebb, mint a fele a szokásos időtartamnak, de az előző naphoz képest már egyértelmű fejlődés.

Az esténken is meglátszott, hogy nincs nullára lemerülve, de így sem kellett túl sokáig altatni és másnapra – pont a szülinapomra – még egy csodás ajándékkal is meglepett: még mindig nem sikerült teljesen feldolgoznom, de képzeljétek, 6:53 perckor ébredt fel.

A férjem azt mondta, hogy ez már biztosan a változás kezdete, de én nem akartam magam túlságosan elbízni, mert mégiscsak meg van fázva, szarul alszik már napok óta, lehet, hogy ez csak annak az eredménye, hogy teljesen kimerült.

Aztán csütörtökön, pénteken, szombaton és vasárnap is fél hét után ébredt, így most már talán én is kezdem elhinni, hogy van esély arra, hogy egyszer, még ebben az életben, normálisan fogunk aludni.

Szerdán – a reggeli csoda után – rögtön egy fogorvosi időponttal indítottam, ami a saját hülyeségem miatt annyira sok szervezést igényelt, hogy még kedden délelőtt sem voltam biztos benne, hogy el fogok tudni jutni a rendelőbe.

A fogszabályzásom utolsó heteit írjuk, már teljesen egyenes a fogsorom, csak a harapást kell korrigálni a következő két-három hónap alatt, ezért még február közepén kiadták a következő időpontomat április elejére, mert pontosan akkor esedékes, hogy elkezdjem az új síneket használni.

Akkor nyilván gond nélkül rábólintottam, hétköznap, nap közben mindig jó szokott lenni, annyi időre gond nélkül el tudok szabadulni a munkámtól, de az még véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy ez az időpont éppen a tavaszi szünet idejére fog esni.

A férjem cégénél pedig pont ezen a héten volt az éves, nemzetközi audit és mivel ő az információbiztonság és a adatfeldolgozásért felelős szektor igazgatója, az ő jelenléte kötelező volt a megbeszéléseken, így még az a lehetőség is kiesett, hogy home office-ban legyen aznap, én pedig nyugodtan el tudjak menni a dokihoz.

Már azon gondolkoztam, hogy megkérek egy szomszédot, hogy jöjjön át hozzánk arra a maximum egy órára, amíg távol leszek vagy vigyem el a lányokat magammal, de végül hétfőn és kedden a férjem olyan pozitív visszajelzés kapott az ellenőröktől, hogy a szerdát már sikerült úgy intéznie, hogy valamivel később (az én reggeli fogorvosi időpontom után) csatlakozzon be a tárgyalásokba.

Így sem volt valami egyszerű a dolog, percre pontosan ki voltunk számolva! Nagyjából fél órával hamarabb odamentem a rendelőbe, mert ha hamarabb végeznek az előttem lévő pácinesekkel, akkor többször is előfordult már, hogy behívtak hamarabb, de ezúttal nem volt szerencsém.

A vizsgálat és az új sínek kialakítása viszont gyorsabban ment, mint amire számítottam, így rohamtempóban igyekeztem hazafelé, hogy már az ajtóban, full menetfelszerelésben toporgó férjem azonnal el tudjon indulni, én pedig átvegyem tőle a gyerekeket.

Hát nem mondom, hogy simaliba volt, még ha kacifántosan is, de legalább sikerült mindent elintéznünk.

A munkahét második felére aztán nagyjából beálltak a napjaink, a Kicsi is szépen gyógyulgatott, egyre kevésbé folyt az orra és szerdától már délutánonként is többnyire normálisan aludt, így ha ügyesen szerveztem az időmet, akkor még a munkámban is képes voltam elfogadhatóan teljesíteni.

A férjem is igyekezett minden nap a lehető leghamarabb elszabadulni az irodából, hogy elmenjenek valahová a lányokkal hármasban, amíg én befejezem, amit muszáj a melóban vagy csak szusszanok egyet az egész napos túlstimulálódás után.

Bakáék annyira igyekeznek, hogy segítsenek, amiben tudnak az ilyen időszakokban, de mivel még ők is dolgoznak, nem kalkulálunk velük egyáltalán; akkor sem, ha anyósom amúgy minden alkalommal elmondja, hogy ha esetleg felszabadul valamelyik napja, akkor majd ő aznap vigyáz a lányokra.

Az elmúlt közel hat év alatt még sosem következett be, hogy váratlanul kapott volna egy szabadnapot, ezért most is csak hálásan bólogattam, amikor az előző hétvégén felajánlotta a segítségét, de végül, valami csoda folytán a nagypénteket – most először! – kiadták nekik az iskolában.

Hívott is rögtön, hogy reggel eljönne a gyerekekért és csak délután, a munkaidő után hozná őket vissza, hogy utol tudjam magam érni a munkámban és ne kelljen este pluszba dolgoznom.

Nem tűnik soknak, de iszonyatosan nagy segítség volt! Így, hogy nem szakítottak félbe tízpercenként, villámgyorsan haladtam és mivel a szokásosnál korábban sikerült végeznem, még a bevásárlást is letudtam, mire a lányok hazaértek.

Ha már így alakult, akkor a napból hátralévő néhány órát arra használtuk, hogy elmenjünk a falmászó központba és végre beirassuk a Nagyot. Láttam a honlapjukon, hogy lehet választani, hogy heti egyszer, kétszer, háromszor vagy négyszer szeretne menni, ennek megfelelően változik a havidíj, de azt sehol nem írták, hogy ez mit jelent, milyen időpontok, edzések vannak, így erre is rá akartam kérdezni.

A recepciós hölgy megmérte (végre megvan a 18 kiló!), aztán elmondta, hogy az időpontot mi választjuk ki az elérhetőek közül, de most sajnos nincs benn az a kollégájuk, aki a beosztásért felelős, így majd az ünnepek után felhívnak telefonon ezzel kapcsolatban, de addig is, ha szeretné kipróbálni milyen falat mászni, akkor a Nagy bemehet egy „próba falmászásra” az egyik oktatójukhoz.

Ez úgy nézett ki, hogy a nő éppencsak elkezdte neki magyarázni, hogy hová tegye a lábát, hogyan kapaszkodjon, de mire befejezte a mondatot, a gyerekem már három méter magasan járt, így rögtön fel is jegyezték a telefonszámom mellé, hogy nem a kezdőknek való tanfolyamra tervezünk beiratkozni. 😁

Szombaton aztán végre megérkezett a valódi tavasz és ennek örömére a férjem magával vitte a lányokat az egyik legnagyobb helyi parkba „piknikezni” és játszóterezni, hogy addig is én nyugodtan tudjak az ünnepekre süteményezni, de amúgy nem terveztem valami hűdenagy felhajtást.

Azt már ti is tudjátok, hogy a mi családunkban a húsvét egy nagy közös, batyus reggelit jelent, amit mindig anyósoméknál ejtünk meg.

Baka készíti a kenyérbe belesütött sonkát és a franciasalátát, a férjem unokatesói szokták a főtt tojásokat, a sajtokat, a hónapos retket és az újhagymát hozni, én pedig a sütikről gondoskodom.

Már a hét elején rákérdeztem Bakánál, hogy mit gondol, mit készítsek, de azt mondta, hogy igazából nem kell semmi, mert kapott egy halom diót ajándékba és abból tervez két-három rúd diós bejglit sütni, így lesz desszert is, ne vesztegessem süteményezésre az időmet.

….csak esetleg ha tényleg lenne felesleges szabadidőm és nem lenne túlságosan megterhelő, akkor nagyon örülnének annak a kakaós krémmel töltött fonott kalácsnak, amit eddig már többször is megsütöttem húsvétra.

Idén amúgy nem volt rajta a listán, de ha már ilyen szépen kérte, akkor nyilván elkészítettem. 😊

Úgy szoktam, hogy ilyenkor rögtön hármat csinálok belőle – egyet Bakának és Dedának, egyet az unokatesóknak, egy pedig marad nekünk itthon.

Eredetileg egy sima, mélyebb tepsibe, egymás mellé tettem őket mindig, de állandóan kirepedt a tetejük és – szerintem – túlságosan elterültek, így most megpróbáltam kiguglizni, hogy mit csinálok rosszul, hátha találok valami jó trükköt, amivel szebben sikerülnek.

Ez a kalács egyébként egy ezeréves recept, amit még anyukámtól tanultam, de már hozzá is úgy öröklődött valakitől – éppen ezért hihetetlenül meglepett, hogy megtaláltam pontosan ugyanazt a leírást Borbás Marcsi oldalán! Biztos, hogy ez valami régi, klasszikus cucc lehet!

Ott láttam, hogy ő kenyérformában süti ki a rudakat, úgy szép magasak maradnak, ezért most én is ezt csináltam – felül kirepedtek így is, de a formájuk legalább tényleg szebb lett! (ITT megnézhetitek a receptet, ha érdekel titeket.)  

Mire a lányok és az apjuk hazaértek, be is fejeztem mind a három rudat, így délután már négyesben tudtunk visszamenni a parkba és egészen estig ott is maradtunk.

Vasárnap, az anyósoméknál megejtett húsvéti reggeli-tízórai után viszont már többnyire itthon társasjátékoztunk és csak a Kicsi délutáni alvása után mentünk el a szomszédos erdőbe kirándulni egyet.

Húsvét hétfőre már „igazi túrát” tervezünk, remélem, hogy még nem romlik el az idő addigra!

Salty