A nagyobbik lányom az a gyerek, akit a mi gyerekkorunkban síró-picsogóként aposztrofáltak volna.

Már a húga is megüti objektíven azt a szintet, ahonnan valakit drámakirálynőnek lehet nevezni, de a Nagy néha úgy viselkedik, mintha egyenesen ő találta volna fel a teátrális viselkedést.

A napokban történt, hogy mentem értük az óvodába és éppen kinn játszottak az udvaron. A délutános óvónénivel váltottam pár szót az egyik soron következő programról, amikor meghallottam, hogy a hátam mögött a Nagy – jobb szó híján – felordít.

Odanéztem, látom, hogy a földön ül és keservesen sír.

Persze azonnal odaszaladtam, hogy mi történt, megütötte-e magát, hol fáj, mi a baj… az ölembe vettem és vigasztalni kezdtem, ő pedig két zokogási roham között beszámolt róla, hogy elesett, megütötte a lábait és a kezeit is, de egy másik kislány a hibás, mert túl gyorsan futott(?).

Mivan? Ha nem értitek, akkor ne érezzétek szarul magatokat, mert én sem értettem.

Benn a csoportszobában megnéztem a „bibis” testrészeket, sehol-semmi, még egy minimális horzsolás sem látszott, de esküszöm nektek, a gyerek úgy sírt, hogy én frankón azt hittem, hogy legalább két végtagját eltörte.

Ez a műsor adta az apropót, hogy egy kicsit megint elgondolkodjak.

Tudom, hogy ő egy nagyon érzékeny, érzelmes, empatikus gyerek, aki mindent sokkal intenzívebben él meg, ezért sem kérdőjelezem meg soha az ő érzéseit.

Ha ő úgy gondolja, hogy valami fáj, valami rosszul esik neki vagy valami bántja, akkor ki vagyok én, hogy ezt kétségbe vonjam?

A fenti ovis esettel kapcsolatban a férjem azt mondta, hogy itt nem a fájdalom lehetett a ludas, hanem inkább „mérgében” sírt, hogy a másik gyerek nála gyorsabb volt, ő pedig elesett.

Ezt nekem igazából nem kell magyarázni, én szerintem az eddigi pályafutásom során tízből nyolcszor „idegből sírtam”, nem szomorúságból, szóval pontosan tudom, milyen az, amikor annyira mérges az ember, hogy a szemein keresztül csordul túl a feszkó – na de ez azért nem valami mindennapos cucc!

Meddig oké az ilyesmi? Van olyan, hogy valakinek csak simán ilyen a természete? Esetleg a drámázással akarja felhívni magára a figyelmet? Vagy csak meg akar bizonyosodni róla, hogy komolyan vesszük a sérelmeit?

Azt teljesen őszintén ki tudom jelenteni, hogy nálunk soha, egyszetlenegyszer sem hangzott el, hogy „katonadolog” vagy hogy valami miatt nem szabad sírni vagy hogy ez vagy az tuti nem is fáj, mert ezek mind szubjektív érzések, ami miatt nem szégyenítünk meg senkit, de ezzel párhuzamosan az is eszembe szokott jutni, hogy lehet, hogy az én reakcióm sem feltétlenül helyes?

Biztosan ti is hallottatok már arról, hogy ha az éppen járni tanuló totyogó elesik, akkor a szülőknek érdemes semlegesen reagálni és nem „ijedten a szívükhöz kapni”, mert abból a gyerek csak azt tanulja meg, hogy ez valami nagy durranás volt és megijed, akkor is, ha amúgy magától fel sem vette volna a történteket.

Na most, én tudom magamról, hogy hajlamos vagyok „ijedten a szívemhez kapni” és már évek óta aktívan próbálok leszokni erről, hogy ne legyek olaj a tűzre, de sajnos nem mindig sikerül felülírni az ösztönös reakcióimat – lehet, hogy én, ezzel a viselkedésemmel szoktattam rá a lányomat arra, hogy drámázzon?

Vagy lehet, hogy az ő drámája hat rám és azért reagálok én is intenzívebben? Ez egy egymást gerjesztő ördögi kör?

Vagy valami olyasmi, ami az óvodás kislányoknál normális? Esetleg kimondottan nekem, mint anyának szól, mert előttem nem szégyell „nagyobb érzelmeket” kimutatni?

Ez a természete vagy lassacskán ki fogja nőni?

Nem akarom kétségbe vonni, amit a – számomra csak drámázásnak tűnő helyzetekben – érez, de valahol azt sem tartom normálisnak, hogy minden apróságért „farkast kiáltunk”.

Az ominózus ovis eset után hosszan beszélgettem vele erről, elmondtam, hogy annyira sírt, hogy én nagyon-nagyon megijedtem, hogy valami óriási baj történt és végül kiderült, hogy még csak le sem horzsolta magát.

Ő mondta, hogy neki tényleg fájt, én pedig válaszoltam, hogy elhiszem, hogy fájdalmas volt és azt is, hogy zavarta, hogy elesett, de nem lehet, hogy nem is a lába fájt igazán, hanem csak dühös volt, amiért nem ő volt a leggyorsabb?

Ezzel ő maga is egyetértett és azt is elismerte, hogy lehet, hogy nem volt szükség a „világvége zokogásra” sem, de ettől függetlenül nem hiszem, hogy ez bármilyen módon is befolyásolná a viselkedését a következő ilyen helyzetben.

Az óvónénijeink azt mondják, hogy ne gondoljam túl a dolgot, le fog csillapodni és általában az ilyen gyerekekből lesznek az empatikus, mély érzésű, erős igazságérzetű felnőttek, annak pedig örülni kell.

Ti mit gondoltok?


Salty