
Képzeljétek, ezen a héten (a péntek kivételével) minden nap reggel hat környékén keltünk!
Tudom, tudom, nem valami rendkívüli teljesítmény, de nálunk már ez is említésre méltó eseménynek számít. Nem derült ki ugyan, hogy mi zavarta a Kicsit annyira, hogy három teljes hétig haptákban állva aludtunk mellette, de szerencsére úgy tűnik, hogy elmúlt a dolog és végre visszatérhetünk a normál kerékvágásba.
A tavasz beköszöntével az oviban is elindultak az ilyenkor szokásos programok – elsőként a két hetes görkorcsolya-tanfolyamot hirdették meg az öt évesnél idősebb gyerekek számára.
Ha jól emlékszem, tavaly még nem volt életkori kikötés, de ha volt is, akkor biztos nem az öt volt a határ, mert a Nagy már egy éve is részt vett ezeken a délutáni órákban, az udvaron tartott foglalkozásokon.
Természetesen idén is jelentkeztünk, már csak azért is, mert az elsőszülöttünk görkorcsolyát szeretne kapni a hatodik születésnapjára.
El is kezdtem nézelődni, hogy pontosan milyen korikat lehet kapni, hogy vannak a méretek beosztva és egy csomó állati klassz dolgot találtam!
Ti tudtátok, hogy már vannak olyan görkorcsolyák, amiknek a kerekei úgy néznek ki, mintha egy bicikli lenne pótkerekekkel (elöl kettő egymás mögött, sorban; hátul pedig kettő egymás mellett) és ha a gyerek már elég biztosan tud így siklani, akkor a két hátsó kereket el lehet forgatni úgy, hogy az első kettővel egy vonalba kerüljenek, kvázi “normális” görkorit csinálva belőle?
Ez már tényleg a 21. század, bakker!
Mindenesetre alig várom, hogy odaadjuk majd neki, mert én is imádok görkorizni és biztosan szuper lesz, hogy nemsokára már őt is elvihetem majd magammal!
Addig még jó lenne a Kicsit is rávenni a futóbicikli használatára, mert egyelőre nem igazán jön be neki az a járgány. Akármikor felajánlom, akkor rendszerint csak kijelenti, hogy ő még pici, inkább kismotorozni akar, majd biciklizik később.
Jó, a Nagy sem volt különösebben vevő rá három éves kora előtt, de – hogy is fogalmazzak – a Kicsi nagyobb darab, testesebb gyerek, mint a nővére volt és szerintem az üreges, pillekönnyű kismotor sokkal kevésbé biztonságos neki, most, hogy már idősebb és súlyosabb, mint tavaly ilyenkor volt.
Na mindegy, a tavaszi szünetben majd erre is ráfekszünk.
A legjelentősebb esemény a héten viszont egyértelműen a március 15-i ünnepség és az erre történő készülődés volt.
Az oviban az óvónénik már február utolsó napjaiban elkezdtek a témával a foglalkozni és szerintem nagyon-nagyon klassz megközelítést választottak.
Facebookon már lehet, hogy olvastátok azt a szösszenetet, amit ezzel kapcsolatban írtam, de tudom, hogy vannak itt olyanok is, akik nem használnak közösségi oldalakat, ezért elmesélem még egyszer.
Kicsivel több, mint egy hete történt, hogy éppen hazafelé tartottunk az oviból délután, amikor kérdezgettem a lányokat, hogy mi mindent csináltak aznap a csoportban, mire a Nagy elmesélte, hogy lerajzolták Petőfi Sándort, majd kijelentette, hogy szerinte Eszter néni Petőfi Sándor anyukája.
Másnap rá is kérdeztem Eszter néninél is, hogy mégis honnan szed a gyerek ilyeneket, erre elmesélte, hogy pontosan mivel is foglalkoztak.
Kinyomtattak több különböző képet Petőfiről és körbeadták őket a kicsik között, majd arról kérdezték őket, hogy a haja, az arca és a ruhái alapján inkább öreg vagy fiatal volt-e Sándorunk.
A gyerekek egyöntetűen arra jutottak, hogy a képeken látható férfi mindenképpen öreg, ezért körbeülték az óriás abakuszt és az óvónénik megmutatták nekik, hogy pontosan hány éves volt Petőfi, hány évesek az ovisok és hány évesek az óvónénik.
Az én gyerekemnek ebből pedig annyi maradt meg, hogy Eszter néni Petőfi anyukája is lehetne.
Szóba került, hogy ő régen élt és azért tűnnek a képei „öregesnek”, de arról is beszéltek, hogy azt az arcszőrzetet, amit hordott, úgy hívják, hogy kecskeszakáll – itt kecskékről is néztek képeket, hogy egyértelmű legyen az összefüggés – és abban a korban ez volt a divat.
A ’Nemzeti dalt’ és a ’Kossuth Lajos azt üzenetét’ persze már kívülről fújta a legkisebbek kivételével mindenki a csoportban, így március első napjai azzal teltek, hogy velük is gyakorolták a dalokat és a versek refrénjeit.
Valószínűleg ezért hajtogatja a Kicsi folyamatosan, hogy „…rabok tovább nem leszünk!” (a lenti kokárdás videón meghallgathatjátok milyen cuki! 😊) és valamiért még nagyapjának is meg akarja tanítani: „Deda, mondjad ’a magyarok’ (a magyarok), ’istenére’ (istenére) ’esküszünk’ (esküszünk)…”
A héten megkaptuk a csoport szavalásáról készült csodás, mesterien összevágott videót is az oviból – ezen a nagyobbak közül minden gyereknek van néhány saját sora, a legkisebbek (három kétéves) pedig a refrént mondják.
De ez még mind semmi!
Képzeljétek el, az óvónénik nemzeti színű szalagot, nagy, tompa hegyű hímzőtűket és hímzőfonalat is szereztek a csoportnak és minden gyerekkel külön-külön leültek, hogy mindenki elkészíthesse a saját kokárdáját, amit a Nemzeti dal szavalása előtt ki is tűzhetett a mellkasára.
Igen, még a legkisebbek is!
Mutatom a lányok saját kezűleg készített kokárdáit, gondolom nem nehéz kitalálni, hogy melyiket ki csinálta. 😊
Pénteken ismét Baka ment a gyerekekért az oviba délután és mivel ott is aludtak náluk, így mi a férjemmel aznapra és szombat délelőttre kimenőt kaptunk.
Este – szokás szerint – korán lefeküdtünk, hogy minél jobban ki tudjuk használni, hogy nyugodtan aludhatunk, másnap pedig kimentünk az egyik szomszédos város óriási, hagyományos piacára.
Ez az a fajta „retró” piac, ahol gumipapucstól, szerszámokon, ékszereken, virágpalantákon keresztül a különböző fából készült bútorokig és eszközökig bármi kapható.
Mi is azért mentünk, mert évekkel ezelőtt (még a lányok születése előtt) jártunk itt utoljára és akkor szereztük be az imádott, diófa vágódeszkánkat és most szerettünk volna még egy hasonlót levadászni.
Végül nem találtunk olyat, ami pont jó lett volna, vagy túl kicsik vagy óriásiak voltak, de legalább alaposan körülnéztünk és még egy „vásárfia” csevapcsicsa menüre is beültünk a piac közepén.
Fel is hozódott köztünk, hogy milyen furcsa ennyi év után csak úgy leülni enni, csak úgy elindulni bárhová anélkül, hogy magunkon kívül még két másik emberre is figyelnünk kellene és hogy mennyire hiányzik mindkettőnknek az, hogy néha csak úgy magunk legyünk.
Szeretjük, imádjuk a lányainkat, de a hétköznapok többnyire a rohanásról szólnak, nem nagyon van lehetőségünk arra, hogy úgy igazán, órákon keresztül, megszakítás nélkül beszélgessünk, mint két felnőtt ember, esténként pedig sokszor már túl fáradtak vagyunk a magasröptű eszmecserékhez.
Szóval rettenetesen örülünk neki, hogy a gyerekek már akkorák, hogy kéthetente egyszer gond nélkül a nagyszüleiknél alszanak és hogy Baka és Deda is annyira jófejek, hogy örömmel vállalják őket erre az időtartamra.
Ilyenkor persze igyekszünk viszonozni a segítséget és én főzöm a vasárnapi ebédet, sőt, általában akkora mennyiséget csinálok, hogy még hétfőre is tudjak csomagolni nekik – de az vitathatatlan, hogy így is nagyon szerencsések vagyunk, hogy sikerült ezt a rutint közösen kialakítanunk.
Kíváncsi leszek, hogy milyen lesz május elején, amikor öt teljes napig ők fognak a lányokra felügyelni, amíg mi a férjemmel elmegyünk az évfordulós kalandtúránkra.
Ez lesz a leghosszabb idő, amit a Kicsi születése óta nélkülünk töltenek majd, de nem aggódom, mindig olyan jól érzik magukat náluk (Dedát pedig már réges-rég abszolút az ujjaik köré csavarták), hogy biztosan nem lesz semmi gond!
Na meg odáig még sok víz lefolyik a Száván!
Salty
