„A jó gyerekek osztozkodnak!” – Ugye neked is mondták annak idején? Sőt, valószínűleg a gyereked is hallotta már valakiktől-valahonnan, akkor is, ha te magad soha nem ejtetted ki a szádon.

Pár napja kézműveskedtünk a lányommal. Ne gondoljatok valami nagy lélegzetvételű alkotásra, papírból ragaszgattunk mindenféle dolgokat, majd egyszercsak felpattant és kihozta a szobájából a december elején kapott csillámporos ragasztóját.

Néhány perc elteltével észrevettem, hogy visszatért a sima, hagyományos ragasztóstifthez, ezért rákérdeztem, hogy hogyhogy nem a csillámossal folytatja – így derült ki, hogy elfogyott, mert már egyébként is csak egy kevés volt a tubusban.

Ekkor még nem feltételeztem semmit – biztosan elpocskolta valamire vagy amúgy se volt rendesen megtöltve gyárilag a cucc –, de elmesélte, hogy egyszer, amikor az volt a megállapodás, hogy Baka megy érte az oviba és megengedtük neki, hogy elvigye a ragasztót magával, mert este náluk is szerette volna használni, akkor bevitte a csoportba is magával.

Csak meg akarta mutatni a barátnőinek, de az egyik kislány a nap folyamán többször is elkérte tőle, hogy „megragasszon valamit” és délutánra már alig maradt belőle.

Ezt hallva szépen félretettem a papírokat, amin éppen dolgoztunk és elmagyaráztam az egyébként (talán túlzottan is) aranyszívű gyerekemnek, hogy nem köteles minden alkalommal megosztani a holmijait másokkal, ha ő ezt nem szeretné.

Az nem ‘rossz viselkedés’, ha nemet mond arra, hogy a sajátját odaadja másnak, sőt, az is teljesen rendben van, ha egyszer-kétszer kölcsönadja, de harmadjára már elutasítja a kérést.

Nagyon fontosnak tartom, hogy ezt beleverjem a kis buksijába, többféleképpen is elmondtam és még vissza is kérdeztem, hogy biztos átment-e az üzenet, mert én baromira nem értek egyet azzal, hogy az osztozkodást reflexszerű erkölcsi kötelességként sulykoljuk a gyerekekbe.

A világ nem így működik és rettenetesen képmutató, hogy a felnőttek ezt mantrázzák, amikor ők maguk sem eszerint viselkednek.

Szépen is néznénk ki, ha mindenki odaadná a másiknak, amit csak kér, mert amaz kimondta a „légyszíves” varázsszót. A lopásnak nem csak a léte, de még a defíniója is megszűnne!

Nem, nem arra célzok, hogy az ovisok meglopják egymást és azt sem mondom, hogy irigy kis köcsögöket kell nevelni – be lehet vonni a másik gyereket is a játékba, ha éppen nem használ az egyikük valamit, akkor kölcsönadhatja másnak, esetleg mehet a valamit-valamiért cserebere is, de azzal semmilyen szinten nem értek egyet, hogy a saját kárukra ajánljanak fel bármit bárkinek.

A homokozóban sem kell kölcsönadnia a lapátját, ha most ő is éppen ás; nem kell a másik gyerekkel játszania, ha ő ettől rosszul érzi magát és igen, az ajándékba kapott csillámporos ragasztóján sem kell osztoznia, ha egyedül szeretné az egészet elhasználni.

A ’nem’ egy teljes mondat, nem kell magyarázkodnia vagy mentegetőznie, az ő igényei sem kevésbé fontosak, mint másoké és elengedhetetlen, hogy megtanulja meghúzni a saját határait már óvodás korában.

Még a felnőttek jó része sem képes bűntudat nélkül nemet mondani, éppen ezért annál jobb, minél korábban elkezdni a fentieket megérteni, mert sosem tudni, mikor kerül olyan helyzetbe, amikor már nem csak a csillámporos ragasztó lesz a tét.

Olyan jó lenne, ha társadalmilag sikerülne eltávolodnunk attól a kimondatlan felfogástól, hogy az igen, a beleegyezés egyenlő a kedvességgel, aki viszont nemet mond vagy elutasít egy kérést, az bunkó.

Senkinek nem kell szégyenkeznie a ’nem’ miatt, azt is lehet normális hangnemben, udvariasan közölni, de ne az legyen az alapfelállás, hogy ha jófej, akkor úgyis rábólint.

Meg amúgy is. Még azt is mondtam, hogy légyszíves.

Salty