Emlékszem, amikor én voltam négy-ötéves, heteken keresztül szánkóval jártunk óvodába. Eleinte csak én üldögéltem a keretben, később már az öcsémet húztuk anyukámmal együtt.
Emlékszem, amikor alsóban elindultunk délután az iskolából, belemásztunk a sóval, hamuval megszórt járda melletti árokba, mert ott derékig ért a hó és abban sokkal murisabb volt hazafelé trappolni.
Emlékszem, amikor annyi hó leesett, hogy tanítási szünetet rendeltek el és majd kiugrottunk a bőrünkből, mert ez azt jelentette, hogy egész nap kinn lehetünk.
Emlékszem, milyen varázslatosnak találtam azt, amikor a szűz hóba én léptem bele először és hallhattam, ahogy ropog a talpam alatt.
Emlékszem, amikor az osztálytársaimmal a töltésen szánkóztunk és a már jócskán lelapított, fényes havon olyan gyorsan csúszott a szánkó alattunk, hogy csak az ártérben terpeszkedő bokrok kopasz ágai állítottak meg minket.
Emlékszem, amikor már gimnazistaként, a hóesésben gyalogoltam hazafelé, a sárga utcai lámpákkal megvilágított koraesti sötétségben felnéztem az égre, hosszan figyeltem, ahogy pörögnek-forognak a hópelyhek felettem és arra gondoltam, hogy kevés ennél gyönyörűbb dolog létezik.
Emlékszem, amikor először esett hó, miután anya lettem. Nem volt sok és hamar el is olvadt, de olyan örömmel mutogattam az akkor fél éves lányomnak, mintha a világ legnagyobb csodája lenne.
Emlékszem, amikor ezeregy téli mesét elolvastunk, közben minden egyes alkalommal, vágyakozó szemekkel nézett rám és azt kérdezte, hogy nálunk mikor fog hó esni?
Emlékszem, amikor a lakásban, a szőnyegre fekve gyakorolta a hóangyal-készítést, hogy majd tökéletesen menjen, amikor lehetősége lesz élőben is kipróbálni.
Emlékszem a kishúga első telére is, akkor már évek óta nem láttunk havat és bevállaltuk, hogy átautózunk Ausztriába, hogy megnézzük milyen az igazi tél.
Emlékszem, hogy ott sem jártunk szerencsével, fel kellett mennünk a 2500 méter magasan lévő síközpont mellé, hogy legalább arra a néhány órára megpillanthassuk a tél csodáját.
Emlékszem, amikor tegnapelőtt arra ébredtünk, hogy odakinn mindent belep a puha, fehér hó.
Emlékszem a lányaim arcára, ahogy olyan izgatottan ugráltak az ablak előtt, mintha megint karácsony vagy minimum a születésnapjuk lenne.
…és emlékezni fogok arra is, amikor a pici, gyakorlatlan kis kezeikkel hógolyókat próbáltak formázni és a hidegtől kipirult arccal, gondtalanul hemperegtek a frissen lehullott hóban.
Remélem, hogy nekik is szép emlék lesz! 
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
Az utolsó mondatokból ítélve Jankának is sikerült megbarátkoznia a hóval! Szuper!
Mindannyiunknak van sok szép havas emléke. Az én legkedvesebb havas történetemről született egy kis mese, ami rólam és az öt évvel fiatalabb húgomról szól.
Esti szánkózás
Dordinkának a nővére nevezte el, Csuti. Hát persze, hogy nem Dordinkának hívták őt, és a nővére neve sem Csuti volt. Ilyen nevek nincsenek is. Ezek a titkos neveik voltak, ők adták egymásnak, és csak akkor szólították ezeken a neveken egymást, ha senki más nem hallotta.
A titkos nevek már csak ilyenek, titkosak. Csuti már iskolás volt, harmadik osztályba járt. Az iskolában Julinak hívták, a szülei és a barátai is így szólították. Senki nem tudta az ő titkos nevét, csak a kishúga. Dordinka meg éppen az idén ősszel ment oviba, kiscsoportos volt. Mindenki azt hitte róla, hogy Ildikónak hívják, csak a nővére tudta, hogy az ő igazi neve Dordinka.
Délután, amikor Csuti végzett az iskolában és megírta a leckéjét elhozta Dordinkát az óvodából, mert anyu megbeszélte az óvónénikkel, hogy ő megy érte. Anyu sokáig dolgozott, és utána még vásárolni is kellett neki a boltokban. Örült, hogy Csuti elmegy Dordinkáért. Egyik téli délután azonban Csuti nem hazavitte Dordinkát, hanem szánkózni mentek, mert leesett az első hó. Dordinka boldogan kászálódott fel a szánkóra, nagyon tetszett neki, hogy Csuti húzza őt a szánkón.
Végig húzta a fasoron, ki a ligetbe. Ott volt csak igazán nagy hó, mert ott nem taposták le, nem takarították el. Köröket futkostak a hóban, saját lábnyomaikba lépve. Hógolyóztak, és jókat nevettek, ahogy a másik télikabátjának a hátán nagyot puffantak a hógolyóik. Fejre dobni tilos volt, ezt Csuti nem engedte. Ahogy hógolyóztak, szaladgáltak, szánkóztak, egyre beljebb, és beljebb kerültek a ligetbe. Egyszerre csak azt vették észre, hogy besötétedett, és kezd feltámadni a szél. Hát persze, télen mindig nagyon hamar sötét lesz! Csuti felültette Dordinkát a szánkóra, és húzni kezdte az úton, ami kivezet a ligetből. Dordinka, ahogy a szánkón ült, hirtelen olyan kicsinek látta Csutit, aki az egyre mélyebb hóban bokáig süppedve, a hideg szélben előre hajolva, erőlködve húzza őt a szánkón. A havat mélynek látta, a szélben hajladozó fák kopasz ágait fenyegetőnek. Mintha feléjük nyújtózkodnának a sötétben, mintha fel akarnák kapni őket azok a fekete ágak. Mereven ült a szánkón, éhes volt, és kezdett fázni, mert a nadrágja bizony a nagy játék közben vizes lett a hóban. Úgy tűnt neki, mintha nem is haladnának, mintha hiába erőlködne Csuti, soha nem érnének ki a sötét ligetből, a szélben hajladozó fák alól. Félni kezdett, s egyre jobban, és jobban hatalmába kerítette a félelem. Végül elkezdett sírni, hangosan, panaszosan. Csuti meghallotta, és azonnal elengedve a szánkó kötelét, odalábalt Dordinkához, az egyre mélyebb hóban. Mi az? Mi baj? Miért sírsz? – kérdezte a kishúgától. Dordinka erre még jobban sírni kezdett, hiszen ki kellett volna mondania azokat a rémes szavakat. A sötétséget, a mély havat, a fenyegető faágakat, amik mind ott voltak körülöttük. Végül Csuti rájött magától. Letérdelt a hóba, a szánkó mellé, és magához szorította Dordinkát. No, ne sírj! Mindjárt világos lesz. Mire tízig számolok világos lesz, meglátod. Gyere, számoljunk együtt, hiszen már Te is tudsz tízig számolni! – biztatta.
Dordinka abbahagyta a sírást, mert zavarta a számolásban. Jó szorosan belekapaszkodott Csuti kabátjába, és segített neki számolni. Hétnél tartottak, amikor meggyulladtak az utcai lámpák, és bevilágították a ligetet. A hó szikrázva verte vissza a fényüket, hirtelen nagyon világos lett. A fényben Csuti újra nagynak, a hó pedig kicsinek látszott. A fák mintha arrébb mentek volna. Csuti felnevetett, és Dordinka is nevetett vele. Így már sokkal jobb ugye? – kérdezte a kishúgát. Aztán felállt, megfogta a szánkó kötelét, egyet nyerített, mintha paci lenne, és trappolva húzni kezdte hazafelé. Dordinka, úgy érezte, hogy szinte repül a szánkón.
KedvelésKedvelés