Talán az lenne a legtalálóbb, ha úgy fogalmaznék, hogy ezt a hetet repülőrajttal indítottuk.

Hétfőn reggel elvittem a lányokat oviba, minden a szokott módon zajlott, jókedvűek és energikusak voltak, ekkor még halvány jele sem látszott annak, hogy micsoda napunk lesz így a hét kezdetén.

Aznap pont itthonról dolgoztam és éppen befejeztem egy hosszabb reggeli megbeszélést, amikor csörgött a telefonom.

Az oviból hívtak és már abból rögtön tudtam, hogy helyzet van, hogy az az óvónéni, aki mindig úgy szokta a mondanivalóját kezdeni, hogy „szia, nyugi nincs semmi baj, csak azért hívtalak hogy…” – most nem ezzel nyitott.

Mi történt? A Kicsi hányt, el tudnék-e érte menni.

Persze, indulok rögtön – már csak azért is, mert 11 óra van, jó lenne, ha tudna itthon normálisan aludni és nem tolna le az autóban egy tizenöt perces power nap-et, hogy utána már esélyem se legyen az ágyba letenni.

De ha őt elhozom, akkor felveszem a nővérét is, hogy ne kelljen délután még egyszer visszamenni az oviba.

Rosszul nézett szegénykém ki, tényleg.

Amikor odaértem a többiek épp ebédeltek, ő meg a kis ágyikójában feküdt és pihent, szóval már csak az, hogy Ő, aki mindennél jobban imádja a hasát, KIHAGYOTT EGY ÉTKEZÉST aggodalomra adott okot.

Szegény óvónőknek sem volt valami jó napja, reggel rögtön úgy nyitottak, hogy két gyerek elég rendesen összefejelt, aztán az én lányom telibe lehányta a két másik kislányt is, akikkel játszott, mindezt még ebéd előtt – szóval a hétfői hangulat tökéletesen adott volt minden fronton.

Hazajöttünk hármasban, lefektettem a Kicsit aludni, a Nagynak végre lehetősége nyílt gyöngyöt fűzni, én pedig visszaültem dolgozni.

Azt hittem, hogy a rossz közérzete miatt simán fog legalább két órát aludni, de valószínűleg túlságosan zavarta a gyomra, mert kicsit több, mint egy óra után fel is ébredt és onnantól kezdve nem nagyon tudtam letenni.

Végtelenül nyűgös és hisztis volt és pár órával később ki is derült, hogy a következő etap hagyott rajta nyomott, mert színtisztán leolvasható volt az arcáról, amikor az ölemben ülve hánynia kellett.

Annyira pontosan és időben látszott, hogy mire készül, hogy a nappaliból simán átértünk a fürdőbe, leguggoltam vele, felhajtottam a wc-deszkát és csak utána robbant ki belőle minden, ami zavarta.

Előre is bocsánatot kérek ezért a bekezdésért, tudjátok, hogy én sem bírom az ilyesmit, de komolyan mondom, hogy én még ilyen büdös hányadékkal soha életemben nem találkoztam – nem tudok rá jobb szót, annyira intenzíven betegség-szaga volt az egésznek, hogy csak arra tudtam gondolni, hogy ez biztosan valami nagyon durva vírusfertőzés kezdete lesz, de szerencsére nem így alakultak a továbbiak.

Megmostam az arcát és a fogait is és szinte azonnal felélénkült, pár perccel később már úgy játszott a testvérével, mint akinek soha nem is volt semmi baja.

Kedden – úgy, hogy előző nap hányt – még nyilván nem vittem vissza az oviba, menjünk biztosra, tuti ne legyen belőle semmilyen nagyobb gond, de aznap már senki meg nem mondta volna róla, hogy most éppen „táppénzen” van.

Nem tudom, hogy mi lehetett ez a rejtélyes egy napos hányás, de csak arra tudok gondolni, hogy a reggeli tejberizs ülte meg a gyomrát, mert még csak hőemelkedése sem volt mellé.

Panaszkodni sem volt semmi okom, egész nap végtelenül szépen, minimális vadulással játszottak együtt a lányok, majdhogynem úgy tudtam mellettük dolgozni, mint amikor egyedül vagyok és mivel új tünet nem szólt közbe, szerdára már az ovit is beterveztük.

Nem is bántam, hogy legalább még erre a maradék három napra be tudom őket adni, mert a hétfő nem csak a nap többi része miatt lett érdekes, hanem amiatt is, hogy aznap reggel kérdeztek rá az oviban, hogy melyik napokon igényelnénk a gyerekeknek ügyeletet a téli szünet alatt.

Azzal egyértelműen kalkuláltunk, hogy karácsony hetén már nem fognak menni (akkor sem, ha nem tudunk szabit kivenni), de az még véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy Horvátországban a január 6-a ünnepnap és mivel ez jövőre keddre esik, ezért azon a TELJES HÉTEN még mindig nem lesz ovi.

Vagyis ügyelet lenne, de mivel a Kicsi még nem szobatiszta, ezért nem mehet az összevont ovis csoportba, muszáj lenne a bölcsisekkel lennie, ami megint egy teljesen új kör beszoktatást és valószínűleg nyűglődést okozna, ami tuti, hogy az év többi részére is rányomná a bélyegét, így ezt a megoldást ott a helyszínen elvetettem.

Inkább megoldjuk valahogy máshogy ez a három teljes hetet.

Leginkább home office mellett az apjukkal felváltva, mert másféleképpen nem fog menni, de az alternatíva annyira rossz ötlet, hogy azt egészen biztosan nem választanánk.

A hét hátralévő része már a megszokott mederben telt, bár a karácsonyi készülődéssel olyan szinten le voltunk maradva, amire szerintem már évek óta nem (ha egyáltalán valaha) volt példa.

Csütörtökön reggel eszméltem rá, hogy az egy dolog, hogy már nagyjából beszereztük az ajándékokat (ott is vannak még hiányosságok), de becsomagolva még egy sincs és nemhogy egészen eddig semmit nem sütöttem, de még a hozzávalókat sem vásároltam be a szokásos ünnepi sütikhez.

Egyszerűen semmire nem jutott időm, mert a munkahelyemen is szokatlanul intenzív ez a hónap és csak teltek a napok egymás után, aztán mire észbe kaptam már kevesebb, mint egy hét maradt karácsonyig.

Innen jött az ötlet a sütés nélküli golyókhoz és azt kell mondanom, hogy ebből hagyomány lesz, mert egyelőre mindenki maximálisan elégedett és mivel anyósom egyébként is lesütött 13 féle(!!) aprósüteményt, így a linzerből sem marad ki senki.

Emiatt végül sikerült utolérnem magam és szerencsére az adventi programokból is már csak egyetlen utolsó volt hátra: a szombaton megrendezendő „magyar karácsony”.

Mivel az ovisok is mindig ezen a rendezvényen mutatják be az ünnepi műsorukat, természetesen ki nem hagyhattuk és idén szerencsére egészen korrekt időpontban, már négykor összegyűltünk, így nem kellett még az esti takarodót sem kitolni.

Nagyon aranyosak voltak a gyerekek az arany glóriával a fejükön, angyaljelmezben és mindkettejükre végtelenül büszke voltam.

A Nagy ismét a színpadi súgó szerepében tetszelgett, már az odavezető úton meghallgattuk a komplett műsort tőle az autóban és az előadás során is láttam, hogy erre a képességére számítanak is, mert a fél csoportnak ő mondta, hogy mikor kell elkezdeniük a szövegüket mondani és ha elakadtak, akkor is ő segítette ki őket.

A Kicsi meg csak simán ultracuki volt, minden koreográfiánál legalább két ütemmel lemaradva és öt másodpercenként kiintegetve nekünk – de csak egyszer ilyen picik, örülök, hogy szívesen vesznek részt ilyesmiben is, mert nekik és nekünk is szép emlék az összes előadott műsor.

A körülményekhez képest a vasárnap is nyugisan telt. Reggel sikerült egy kicsit kitakarítanunk itthon – semmi extra, nem karácsonyi nagytakarítás, csak a szokásos szintentartás. Sajnos a napok óta kísértő, igazán nagy falatra még nem jutott időm, pedig annyira jó lenne még karácsony előtt megcsinálni.

Anyósomnak van egy kedves barátnője, akinek a lánya, a veje és a három lányunokája Svédországban él és minden alkalommal, amikor küldenek haza valamit, akkor egy nagy halom gyerekruhát is beletesznek a csomagba.

A néni ezeket pedig anyósomon keresztül mindig nekünk adja tovább, mert az unokái csak néhány évvel idősebbek az én lányaimnál.

Minden jó minőségű és szép állapotú, azt pedig már tudjátok, hogy mi egyébként sem vagyunk a használt dolgokkal kapcsolatban finnyásak, nagyon szoktunk örülni neki, amikor érkezik tőlük csomag, mert azon kívül, hogy minden mosva-vasalva kerül hozzánk, még arra is odafigyelnek, hogy az éppen aktuális, következő méretek legyenek a zsákban.

Eddig 4-5 alkalommal kaptunk ruhákat és összesen talán háromszor fordult elő, hogy valami indokolatlanul nagy volt a kupacban, amit évekig őrizgetnem kell majd, mire használatba vehetjük. Általában tényleg mindig a Nagy következő méretét küldik el.

…és azt ahogy már sejtitek, pont a hét elején adta be Baka a következő óriási zsákot és a gyerekszoba azóta úgy néz ki, mint egy turkáló raktára.

Nem tudom őket csak úgy betenni a szekrénybe, mert a Nagynak túlságosan érzékeny a bőre, mindent újra át kell mosnom, ki kell válogatnom és helyet is kellene a polcokon csinálni nekik, de mivel már tudom, hogy ez mennyire őrületesen nagy meló, folyamatosan halogatom.

Na mindegy, ha karácsonyig nem lesz lehetőségem foglalkozni vele, akkor arra a szobára majd rázárjuk az ajtót.

Meg egyébként is, a lakásban máshol sincs sokkal nagyobb rend.

Az ajándékok megvannak, kaja és süti lesz, rendes karácsonyfa még nem biztos (lsd. a másik mai posztot), de jókedv és boldogság igen, minden más meg úgyis mellékes.

Nagyon boldog, békés és NYUGODT ünnepeket kívánok mindenkinek!

Salty